Kusza Ignácz fazekasmester volt a szegényebb fajtából, a mivel nem sok
van mondva, mert aligha akad valaki, aki már látott volna gazdag
fazekasmestert. Egyetlen szobácskában vergődött az élettel, komoran,
szinte nekikeseredve épített tervre tervet, hogy hogyan lehetne
megszabadulni a nyomoruságtól. Senkije se volt, csak a felesége, egy
nála sokkal fiatalabb kis beteges asszony, a ki tudja a jó Isten, hogy
miért ment hozzá. Talán azért, mert a kerek világon senkije se volt,
becsületes akart maradni s a szegény gyámoltalan Kusza hangjában,
szemében s abban, a mit mondott, fölfedezte a nagy szeretetet. Azt se
hitték még akkor, hogy ilyen nyomoruságos lesz az életük. – Teréz
varrogat majd egy kicsit az ablak mellett, mondta ismerőseinek a fazekas
– én összegyurom a sok agyagot, halomra csinálom a sok lábast, fazekat,
csuprot, s azután jó az Isten.
A jó Isten valahol másutt volt elfoglalva, mert feléje se nézett a
fazekasmesternek. A lakzi után két-három hónapra Teréz panaszolni
kezdett, hogy fáj a melle, nehezen nyeli a lélegzetet s néha ugy érzi,
mintha a hátán át keresztül szurnának rajta egy hegyes vasat. A
szomszédban lakott egy öreg asszony, valami régen elhalálozott
pandurkáplárnak a hátramaradt felesége. Nagy doktor volt. Tavaly
czukorport fujt egy gyermek fájós szemébe s három napra akár a napba
nézhetett a gyerek. A derestyei biró feleségének olyan fürdőt készített
mindenféle füvekből, hogy három hónap alatt kitakarodott a lábából a
köszvény. Ez az asszony azt mondta Teréznek, hogy ne sokat törődjék az
egészszel, fiatal asszonyoknál előfordul az ilyesmi. Kenje meg minden
este magát jól mustárszeszszel s egy kis tormáseczettel, s kutya baja se
lesz.
Ettől fogva kezdett el tervezgetni a fazekasmester.
Itt látta maga előtt annak az okát, hogy miért beteg a felesége.
Gőzölögve, iszapszagot, penészt, fertelmes párákat lehelve ki magából,
feküdt előtte a szoba szögletében az agyagrakás, a gerendákról, falról
lecsepegett a víz, a szegény beteg asszony paplanának átnedvesedett az a
széle, a mely a falat surolta s a mikor ugy végig nézett mindenen a
gyámoltalan fazekasmester, szentül kimondta, hogy tesz valamit,
okvetlenül tesz valamit a nyomorusága ellen. Belebutult a gondolkozásba
s mig az ajkait rágva, a szoba egyik sarkában összekuporodva töprengett
a felett, hogy mit kellene kezdeni, kétségbeesett, szánalmas vonásokat
öltött az arcza s néha azon vette észre magát, hogy mert tehetetlen s
mert végtelenül fáj, sajog benne valami: keservesen sir s ráfoly a könye
az agyagra. Mindenhez kellene egy kis pénz, valami kis tőke, korcsmához,
szatócskodáshoz.
Mikor az asszony nehezen fuldokolva köhögött s panaszkodott, hogy már
megint átszurták a hátán a hegyes vasat, elkényszeredve vánszorgott az
ágyhoz, félénken, mintha félne attól, hogy eltörik karjai közt a gyönge
kis test, magához ölelte az asszonyt, beczézte, simogatta s kicsordult a
szívéből a sok kérdés.
– Fáj? Terke, édeske, nagyon beteg vagy? Megfordulsz, akarsz
megfordulni? Mondjál valamit.
Az asszony azt mondta: jaj! – de már gyöngén, inkább csak nyögött.
Ilyenkor aztán kitört a fazekasból a gyámoltalan féreg dühe. Nekirontott
a falnak, verte az öklével, dühöngve, ordítva átkozta az Istent, a ki
nem segít, az embereket, a sorsot, ezt a kutyát, a ki az egyiknek
szerencsét ad, a másiknak nem, pedig szenved, betegen nyög még az édes
jó kis felesége is, hogy inkább venné el az Isten!
Ezt egyszer mondta s megijedt mindjárt. Kezdte visszavonni
eszeveszetten, remegve térdre esett az asszony mellett s jajgatott: –
nem, nem, uram Jézus, segíts meg – s mint a ki nagyon fél, lábujjhegyen
ment el az ágyig, megnézni az asszonyt s megvigasztalódott, mikor
hallotta, hogy még nyög.
– Élsz, élsz, Terke? – csupa merő sziv lett az egész ember, megfogta az
asszony kiaszott, sovány kezét s kérte nagyon szépen – ne halj meg.
Az asszony pedig lassan-lassan elkészült az élettel. Lehet, hogy nagyon
jó orvosság a mustárszesz és a tormáseczet, de neki nem használt. Künn
gyönyörüen sütött a nap, teleszórta világossággal, forró sugárral a kis
fazekasházat, de az csak bennemaradt a gőzben, párában s valóságos
felleg szállott fel az agyagból, mikor a forró fal beleadta a melegét.
Mikor a nagy vakító tüzgolyó fölhágott az emberek feje fölé, orgiát
csaptak a fazekasmühely tetején a kis eleven sugárvillámok, künn tombolt
az élet, de a szegény kicsi asszony néha már egész napon át nem beszélt
egy szót se, s mikor egy kis levest hozott át neki a pandurkáplárné,
előbb szét kellett feszíteni a fogait tompára vert késsel, hogy
betölthessenek az ajkai közé egy-két kanálkával. Olyankor a mester
abbahagyta a munkát s érzéketlenül bámult maga elé. Mintha nagyon el
lett volna foglalva a földdel meg az éggel, hol ezt, hol azt nézte s az
ágy felé se pillantott. Ő maga is kezdett összeesni, az eleven, mindig
dolgos kis emberke szédelgett, ha járt, ha kérdezték ugy felelt, hogy az
ember azt hitte, hogy bolond, s a nagy gondja előrenyomta a fejét,
meggörbítette az egész testét.
Néha hiába nézett határozottan az asztalra, vagy a székre, csak nagy
beláthatatlan szürkeséget látott maga előtt. Máskor önkéntelenül képeket
rajzolt magának arról, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad.
Nekimeresztette a szemeit annak a pusztának, a melybe beleesett s órákig
hallgatva huzódott meg az agyag mögött. Ha az ajtót becsapták, arra
rázkódott meg s vagy a szerszámait sorolta föl magában, vagy sorra
megnevezte a falra akasztott néhány füstös, piszkos képet: – Szüz Mária,
Jézus, Ferencz József, Kossuth Lajos… Mindig félt, hogy máris elment az
esze.
Egy este a pandurkáplárné kijelentette, hogy ott marad éjszakára is.
Magával hozott egy ócska réklit s az ágy lábánál foltozgatni kezdett. A
fazekas felriadt.
– Baj van?
– Nem, maga csak gunnyaszszon, Ignácz, majd én lefogom szegénynek a
szemét.
Ignácz csak gunnyasztott, azt már nem is igen hallotta, hogy miről van
szó. Fellegbe veszett az elméje, elkalandozott ide-oda, olyan
hülyeformán, mintha egy pillanatig sem lenne akkora ur, hogy
visszaparancsolja magához. Most már elpártolt az asszony ágyától és
belebódult a sötétbe, eltemette magát a nembánomságba s mint a ki
teljesen részegre itta az agyát, a maga agyagvárába behuzódva, félig
öntudatlanul, bárgyun leste, hogy mi lesz.
Éjjel kibotorkált az ajtón s a hüvös éjszakában ujra meghányta-vetette
magában azt a régi tervét, hogy vagy kocsmát nyit, vagy pedig valami kis
szatócsboltba megy s az asszony ott ül majd a söntésben vagy a pudli
mellett. Közben vásárol egy-két földet, tán majd egy lovat is…
Benn azalatt meghalt az asszony. A pandurkáplárné elimádkozta. – Segítse
az Isten a másvilágon jobban, mint ezen, mert itt sok baj, bánat,
nyomoruság érte. Könnyü legyen felette a föld és irgalmas számára az égi
kegyelem. Ámen.
A fazekas csak másnap tért igazán magához, addig nem értett semmit
tisztán. Jóformán be se engedték a szobába, pedig reggel föl akarta
öntözni az agyagot, mert végre is az nem megy, hogy az ember két-három
napig semmit se dolgozzék.
A mikor azt mondták neki, hogy viselje csendesen magát s álljon be
szépen az emberek közé, mindjárt a koporsó mögé, engedelmeskedett, mint
a gyermek. Bárgyun nézett körül.
– Szépen énekel, – azt jegyezte meg, a mikor a kántor bucsuztatni kezdte
tőle az asszonyt, s a pap prédikácziójára is elismerte, hogy: jó beszéd,
reggelig is elhallgatná az ember, olyan szépen folyik a szájából.
Csak a nyitott sírnál tért magához.
Előbb körülnézett, kapkodott erre-arra, s azután megvilágosodott az
agya. Ellökte a sírásót, a ki már dobálta le a gödörbe a földet s
keserves jajgatással esett le a sír mellé. Köréje gyültek az emberek s
unszolták, hogy menjen el, de megütötte volna azt, a ki hozzányul. Nem
tudott igazán sirni, csak tehetetlenül nyögött s hivta vissza az
asszonyt. Most értette meg igazán, hogy elment. Nem is lehetett hallani
egyebet, csak az ő hangját, még a lélegzetüket is visszafojtották az
emberek, csak hogy ne zavarják. Ő pedig nem vett észre senkit, beleesett
az öntudatlanságba, gyönge kis teste vonaglott s mikor látta, hogy hiába
jajgat, elkényszeredve nézett körül.
– Mi lesz? mi lesz? – kérdezte azoktól, a kik mellette állottak.
A pap egy marék földet dobott a gödörbe. Erre egy kicsit elgondolkozott,
hogy vajjon mire való ez s azután, mintha az volna egyetlen módja annak,
hogy a feleségéhez jusson, gépiesen dobálta ő is a földet a koporsóra.
Vonaglott, a mikor lenn, a mélységben dübörögve felelt vissza a deszka.
Mikor két erős legény elhuzta a sírtól, eszeveszett módon tört ki belőle
az indulat, ugy küzködött velük, mint a ki az utolsó lélegzetvételért
harczol; de ez se tartott sokáig, ellankadt, összeesett benne a
féktelenség s mig lefelé vitték a temetői uton, csak magában motyogott:
– Terke, édeske, gyere vissza, ne menj el, jobb itt…
Másnap megkeresték a szomszédok.
Eljött a pandurkáplárné is és meg akarta vigasztalni a szegény embert,
de nem volt szükség reá. A fazekasmester már mosolyogva ment eléje,
mintha el is felejtette volna a tegnapi napot. Mig az asszony szomoruan
nézett körül az üres szobában, leült az agyag mellé s elkezdett
magyarázni. Csupa jókedv volt az egész görnyedt kis fazekas, mig
egymásután meggyurt az agyagból egy lábat, egy kezet, kiformált egy
fejet s elmesélgette, hogy hogyan lesz ezzel a kis munkával.
– Ez a keze, ugy-e, ez meg a lába, itt a feje. Hasonlít?
– Hogyne, Ignácz, hogyne.
– No lássa, ezt most már csak össze kell rakni, szépen, tudja, csinosan
összepasszoltatni az egészet. Rájön majd a köntös, igy hullanak le róla
a ránczok, igy – mutatta a kezével, hogy hogyan – elsimítjuk, szépen
elrendezzük az egészet s azután tánczolunk… Erre nevetett. – Tánczolunk
mellette.
Másnap, harmadnap még mindig ezt mesélte s már énekelt is, mikor ugy
esett, hogy szépen összeállította az asszonyt.