Ullrich főhadnagy, mig az apja mellett virrasztott, egyebet se tett,
csak barátkozott a nyugalommal. Egy-egy pillanatra azon vette észre
magát, hogy ő fekszik az öreg, nyugalmas arczu katona helyén, éppen ugy
összekulcsolta a kezeit a mellén s lehunyta a szemeit. Érezte, hogy
elbágyad s lassan körülöleli az az igazi csend, a mit földi ember nem
érez, zsibbadnak, mindig nehezebbek lesznek a tagjai s mintha más
levegőt is szivna, csendesebben, könnyebben lélegzik. A nagy semmi volt
körülötte csak, mindenütt semmi, semmi… csak egy kis hüvös szél, a mi
frissen tartotta, felüdítette, nagyon jó volt… Egyszerre a szél erősebb
lett s gyertyaszagot hajtott reá a ravatal mellől. Erre fölébredt s
álmodozva járta körül a koporsót. Olyan élénken érezett még mindent,
hogy az apja fejénél leült a ravatal lépcsőjére s a fejét ráhajtotta a
hófehér csipkére, a miből egy darab végig feküdt a fekete posztón.
Másnap is komoly nyugalommal nézett végig mindent. Lassankint bucsuzott,
a hogy előrehaladt a czeremónia, igazán azonban csak a temetőben köszönt
utóljára az apjának.
Az öreg katona gondos ember volt, jó előre megcsináltatta magának a
kriptát. Olyanforma volt ez, mint valami csendes kis házikó, kis rácsos
ablakkal, nehéz tölgyfaajtóval és köröskörül zöld. Belepte a falát a
tölcséres, fehérvirágu délignyiló s átölelkezett a tetején is, hogy
egyik oldalról a másikra lógassa le a virágát. A főhadnagy mosolyogva
nézte a házikót s mig a pappal beszélgetett, azt mondta:
– Szép kis helyecske, itt jó lehet feküdni.
Még ott ült egy napig. Délután a temető kis házikója mellé heveredett le
a gyepre s ott feküdt estig. Egyszer-kétszer benézett az ablakon és
mosolygott. Mikor az esti szél egy pászma rózsaillattal suhant be az
ablakon s mig mellette elrepült, rózsába bónyálta egy pillanatra az ő
arczát is, még elégedettebb lett.
– Lám, lám, utána jött a kertje is.
Este kiszakította magát a temetőből, meglátogatta a papot és a jegyzőt,
de szórakozottan, a nélkül, hogy számot vetett volna magával, hogy mit
csinál, inkább csak a jónevelésü ember ösztönét követve. Reggel pedig
elutazott.
Másnap a kantinban lelkesülten ragyogó arczczal beszélt a kis házikóról,
a hol most az apja lakik.
– Olyan szép! Hüvös, de azért nem fázik benne az ember, virágos, zöld,
mint valami lugas, gyönyörüség lehet feküdni benne.
– No már köszönöm szépen, nem kérek belőle, mondta az egyik tiszt.
A többi nevetett, egy másik pedig megborzongott s azt mondta, hogy a ki
meg akar halni, feküdjék az ágyba és haljon meg, de ne kellemetlenkedjék
másoknak. Az ő pártjára állott a többi is s a főhadnagy egyedül maradt.
Rosszul érezte magát. Érezte, hogy igaza van. Nyugalom kell az embernek,
meg csend… Már zavarták is a lármával, fájt a füle és zugott az agya.
Egy perczig csend lett.
Amint némán az abroszra hajolva ült ott, megsajnálták. Némelyik
kérdezősködni kezdett tőle s a kik mellette ültek, reá hallgattak.
– Még életben találtad az öreg urat?
A főhadnagynak csak a ravatalos szoba, meg az a nagy csend maradt meg az
agyában. Előbb gondolkoznia kellett, hogy válaszolhasson.
– Megálljatok csak… Igen, élt még, hogyne. Szép kertje volt, mellette
folyik a patak, arra ő vert gátat… hanem ez már – tudja az Isten – mind
olyan homályosan áll előttem, mintha ködben volna. Csak a másik háza, a
hova kivitték, ó az édes, szép hely…
Végig nézett a sok katonán s egyszerre élesen agyába nyilallott minden,
a mi az előtt is történt.
– Hogyne élt volna. Együtt mulattunk egy korcsmában, a miben olaj-lámpás
lógott a fejünk felett s azt mondta, hogy várjak, várjunk valamennyien
csendesen, gázoljunk át a katonaságon; azt mondta, hogy türjünk s aztán
nekünk is lesz rózsás-kertünk, azt mondta, hogy…
– Kell az ördögnek!…
– Bolond vagy!… azt mondta, hogy ezért kell élni, mert ez a czél, egyéb
semmi, szappany-buborék, üveggyöngy…
A nagy szobában sürü gomolyagban kóválygott a füst s meglepetve,
aggodalmasan bámultak össze a tisztek. A főhadnagy fuldokolt, köhögött s
aztán mintha egyedül lenne, magában suttogott, öntudatlanul, lehunyva a
szemeit, elvágyakozva innen.
– Csend, nyugalom… Nem kell egyébb semmi, semmi.
Olyan volt, mintha beteg lenne. A többiek ráhagyták, mintha attól
tartanának, hogy egyszerre csak kitör rajta valami ismeretlen nyavalya
és a háta mögött összesugtak.
Azután még több baj volt vele, mint eddig. Sehogy se tudott katona
lenni. Pedig akart. Csinált magának egy nagy naptárt, a mi harmincz
esztendőre szólott s kék meg vörös czeruzával huzta ki rajta az elmult
heteket. Fogadkozott, hogy mintakatona lesz, csakhogy semmi panasz se
legyen reá s baj nélkül huzgálja keresztül hetenkint a harmincz
esztendőt, a mikor aztán elkövetkezik a nyugalom.
Közben pedig mindennap akadt valami kellemetlensége.
Egyszer egy füzetet hozott a kantinba s odaadta egy-két tisztnek, hogy
csak olvassák. Az volt a czime: _A tiszt és a kutya_ s arról a módról
szólott, a mivel a tisztek a legénységgel elbánnak. A tisztek mosolyogva
olvasták végig a füzetet, némelyik magára is ismert egy-egy alakban s
jót nevetett azon, hogy ő milyen hóhér. Kézről-kézre adták az irást, de
nem vette komolyan senki, inkább csak kötekedtek vele.
– Engem nem vettél bele pajtás? Én is felrugtam a multkoriban egy
rezervistát, mert nem tudta, hogy melyik a jobb keze.
– Én sorra pofozom a regrutát, az az első leczke.
– Aztán mit csinálsz ezzel az irással?
Ullrich érezte, hogy nem veszik komolyan s keserüen kifakadt.
– Mit csinálok, felküldöm a császárnak, tudjátok, azt teszem…
Akkor ért el a füzet az alezredeshez. Ez föltette czvikkerét, elolvasta
az első oldalt s aztán kettérepesztette az egészet. A főhadnagy sápadtan
állott fel s mondani akart valamit, de nem volt ideje rá, mert az
alezredes a szavába vágott.
– Főhadnagy ur, mig ilyen haszontalanságokat firkál, jobb lenne, ha
vigyázna magára, mert baj lesz.
Ettől fogva olyan idegenforma ember lett az ezredben. Huzódoztak tőle.
Inkább csak vacsorázó pajtás lett, ha otthon nem maradt a naptárát
bujni. Ha beült a többi tiszt közé, elhallgattak, azután másról
beszéltek s ha kiment egy-egy perczre, aggodalmasan néztek utána. Nem
komédiáztak vele, mert annyit megértettek belőle, hogy szerencsétlen s
voltak olyanok, a kik féltették is.
Néha beszéltek még vele a csendről, meg a nyugalomról, de ugy, mint a
hogy a lázas beteggel szokás beszélni. Ráhagytak mindent. Még akkor se
nevettek, a mikor egyszer elhozta a naptárját s mutatta, hogy mennyi van
még hátra. Akkor panaszkodott is.
– Nem birom ki, nagyon sok…
– Dehogy nem. Mindenki kibirja. Nem vagy gyerek…
Azután többször is elhozta a naptárt és mindig sürübben panaszolt.
– Elsenyvedek… s becsukta a szemét, mintha álmos volna.
Mikor kiment, összebujtak a tisztek s arról beszéltek, hogy ezt az
embert ezután már nem szabad magára hagyni, meg hogy el kell venni a
naptárját és a tüzbe dobni, mert az a nyavalyája. Még valami ostobaságot
követ el. Ha már ennyire zavaros valaki, nem lehet megbizni benne.
Egyszerre elhallgattak, mintha hallgatóznának. Furcsa érzés lepte meg
valamennyit. Sápadtan néztek össze. Hirtelen ugrott föl mindenik az
asztal mellől s kifelé igyekeztek.
Mire az ajtóhoz értek, künn az udvaron valaki a falhoz támaszkodva a
mellébe lőtt. Hallották, hogy zuhan végig a kövön s egy fiatal tiszt
ijedten rákiáltott:
– Ullrich!
Mire behozták, már szépen elsimult az arcza és mosolygott.