Nyugalom… Hogy az ember lefeküdjék, ne halljon és ne lásson semmit,
egyszer se mozdítsa meg többé a karját, szétessenek az agyában is a
kerekek s egészen vége legyen a munkának, ez csodálatos jó lehet. A ki
idáig eljutott, annak mosolygós, sima, minden gondoktól megmenekedett
lesz az arcza. A vonásain elömlik a pihenés gyönyörüsége s az a csendes
öröm, hogy már megszabadult a földtől, a mi a lábára tapad az embernek,
mint a hogy a lépvesszőre sorjában leragadnak a madarak. Csak ez a szó
utálatos: halál, hanem ezt nem kell kimondani, van neki ezer más neve,
vagy ha az ember megszokja, az se olyan csunya. Bele kell gondolkozni
magát az embernek. A koporsó se koporsó, hanem ágy, az örökös nyugalom
nyoszolyája. Körülnézegeti, a kit érdekel, megbarátkozik vele, megismeri
rajta a csapokat, a mivel egymásba vannak illesztve a deszkák, a
rézkupos szögeket egyenkint megtapogatja, mert becsületes jó munka az,
minden rendkivüliség nélkül. A hófehér csipkétől se kell félni, olyan
könnyü, mint a lehellet. A sarokba a koporsó fedele van feltámasztva.
Azt ha rászegezik az aljára egy-két határozott kalapácsütéssel,
következik a csend. Még azok sem zavarják meg az embert, a kik most
eljönnek még egyszer körülnézni. Igazában összeteheti a kezeit és
alhatik reggeltől estig, estétől reggelig s megmosolyoghatja azt a
haszontalan kenyérhajszát, a mi végigrohan a feje fölött.