Nyár derekán Ullrich főhadnagy telegrammot kapott abból a kis faluból, a
hova az apja meghuzódott, a mióta penzióba ment. Az volt benne, hogy ha
még látni akarja az öreget, siessen haza. Csak ez a szó, hogy: haza –
nem volt helyes az egészben, mert kantinban, kaszárnyában, mindenütt
inkább otthon érezte magát, mint az apjánál. Régen elszakadtak
egymástól. Mióta a kadétiskolába ment, inkább csak a régi emlékeiből
állított össze egy képet magának az öregről, mert néha-néha került hozzá
látogatóba egy-két napra s jóformán el is szokott attól, hogy apja van.
Most azonban nagyon elkomolyodott, sebesebben kezdett dobogni a szive s
a szeme megtelt könynyel. A lábánál feküdt a kutyája, homályos szemü,
vén, nagy barna állat, ez feltápászkodott, hosszasan a gazdájára
meresztette a szemét s végig nyalta kezét. Az állat becsületes részvéte
meghatotta; megsimogatta a hátát s gyöngédségeket suttogott neki:
– Öreg pajtás, kedves vén kutyám…
Egyszerre eszébe ötlött a telegramm. Fölugrott, gyorsan öltözött és
egyenesen a tiszti kaszinóba ment. Ott találta az ezredest, átadta neki
a telegrammot és várta az engedelmet, hogy elutazhassék.
A nagy tiszt lassan hajtogatta össze a papirt s gondolkozva, csendesen
beszélt, a mig visszaadta.
– Csak menjen, főhadnagy ur, aztán rögtön adjon hirt, ha valami baj
volna. Derék katona volt az öreg, szolgáltam vele, együtt csináltunk át
sok jót, rosszat. Említsen meg neki, talán emlékezni fog még rám, ha
ugyan életben találja még szegényt. Mikor látta utóljára?
– Három és fél éve. Nála voltam…
– Igen, igen, hát csak menjen…
Egy óra mulva már a vasuti kocsiban ült. Behuzódott egy sarokba az ablak
mellé s szórakozottan nézegette végig a nagy város utolsó házait, a mint
el-elmaradoztak s egy-egy czégtáblát, a melyen szalagba futottak össze a
betük. Abból, a mi hazahajtotta, nem sok jutott az eszébe, csak valami
nyomta az agyát, mintha rároskadt volna a kocsi teteje. Puszta, unalmas
végtelenség lett körülötte minden, a mire magába mélyedt s a kocsi tulsó
falára képzeletben megrajzolta az apját, a milyen most lehet. Bizonyosan
egészen fehér a feje, meggörnyedt a teste s még mindig katonaruhában
jár, de a zubbonyán már kirojtosodott a zsinór. Egy pillanatig
végigszaladt az agyán, hogy talán már meg is halt, ha ugy irták, hogy
baj van, de ezt még sem hitte el. Érezte, hogy az apja nem hagyhatta el
a nélkül ezt a világot, hogy vele egy pár szót ne beszéljen, hiszen
mégis csak a fia. A gyermekétől pedig nem válik meg az ember köszönés
nélkül, akármilyen idegen legyen is hozzá.
A kis állomás perronján türelmetlenül, pillantását a kocsik ablakain
ide-oda kapkodva, várt reá az apja. Futva ment hozzá, elvette tőle a
csákó-skatulát és hosszasan ölelte olyan melegen, hogy a főhadnagy
bámulva nézett reá.
– Csakhogy itt vagy! Ugy vártalak…
– Nem vagy beteg?
– Már nem, de tegnap azt hittem, hogy meghalok. Szédültem, mozdulni se
birtam, minden pillanatban vártam a halált.
A fiu szomoruan, részvéttel nézett reá.
– Szegény apám…
– Most már ne félj. Nincs semmi bajom, csak körülöttem járt a végem,
éreztem a szelét. Már akkor is jobban voltam, amikor neked
sürgönyöztettem. Látni akartalak. Az a hirtelen gyöngeség olyan volt,
mint a figyelmeztetés. Csakhogy itt vagy!…
Karjába öltötte a karját s vitte magával keresztül a falun. Nagyon
megnézte őket mindenki s az öregnek tetszett az, hogy a fiával ujságot
hozott a faluba. Jobbra-balra köszöntgetett:
– Jó napot, postamester ur; alászolgája, gyógyszerész ur! – s közbe
mindig megmagyarázta a fiának, hogy kik azok, a kikkel találkoztak.
– A boltos még egészen fiatal ember, nagy tarokkista, a patikárius a
kalabriászban kiváló. A körjegyzőnek szép rózsái vannak, csereviszonyban
állunk, de le-lefőzzük egymást. A milyen marsall-bimbóim most vannak, az
már tünemény. Mi lesz ezekből, ha kifejlődnek. Néha még éjjel is
felkelek, hogy megnézzem, nincs-e valami bajuk. Ugy pólyázom őket, mint
a gyereket, de majd meg is látod, hogy mi az igazi rózsa.
Az öreg katona kis zsindelyes házban lakott a falu végén. Pár lépésnyire
a kert hosszában folyt el a patak. A part itt magasabb volt, mint másutt
s végig ki volt czövekelve. Az öreg nagy örömben látta, hogy a fia
érdeklődve nézi a czölöpsort. Végig vezette a patak mellett s magyarázni
kezdett neki.
– Egy kis szabályozás. Ez a hitvány kis viz minden évben megtréfált.
Elöntötte a kertemet, a rózsáimat karóstul hordta át a másik határba s
csak arra ébredtem, hogy amit egy évig építgettem, azt összerontotta egy
nap alatt. Most már nem lehet neki rugdalózni, megépítettem ezt a gátat.
Egy egész nyáron dolgoztam rajta, magam talicskáztam hozzá a földet, én
ütöttem be minden czölöpöt. Akkor nagyon egészséges voltam.
Azután a kertben csavarogtak. Nem volt ott egyéb, csak rózsa, köztük az
öregnek néhány büszkesége. Ezek előtt hosszasan magyarázott.
– Igy is próbáltam, ugy is. Tavasz előtt tettem bele egy szemet abból
ni, ott a kerítés mellett, ez aztán már pompás idea volt. Nézd, mi lett
belőle…
Lassankint rájuk szállott az este, hüvösödött, de az öreg még mindig nem
akart bemenni. Csak a mikor már mindent magába burkolt a késő szürkület
s egyik rózsa olyan lett, a milyen a másik, akkor mentek be a házba.
A két kis szoba nem volt olyan szép, mint a kert. Nagyon katonásan,
egyszerü, erős holmival volt bebutorozva. A fiatal tiszt majdnem fázott,
panaszkodott, hogy éhes. Erre elmentek a vendéglőbe vacsorázni, mert
otthon nem volt egyéb, csak egy kis tej meg szalonna. Szembe ültek
egymással egy sarokba s csak lassan indult meg a beszélgetés.
– Hát a katonáékkal hogy vagy? – kérdezte egyszerre az öreg.
A főhadnagy hirtelenében nem tudott válaszolni. Kapkodott, hogy hát csak
meg van valahogy, meg hogy nincs semmi baj hála Istennek s egyszerre
elhallgatott, mert érezte, hogy ha tovább beszél, most már egyszerre
kitör belőle az a sok panasz, a mi meggyült benne fenn a garnizonban.
Erre nagyot hallgattak, ittak egy-egy korty bort s nem néztek egymásra,
hanem az asztalt bámulták maguk előtt. Mind a kettőnek egy zsirfolton
akadt meg a pillantása s mintha megállapodott volna fejükben a
gondolkozás munkája, rámeresztették a szemüket erre a pecsétre s csak
bámultak. A fejük fölött megszenesedett a lámpa kanócza, nehéz levegő
ereszkedett rájuk, mint valami felleg s a komor csöndben egyszerre,
minden apropos nélkül, szólalt meg az öreg katona.
– Nem akartam, hogy katona légy. Nem voltam vak. Észre vettem, hogy nem
annak való vagy. De nem lehetett másként. Olyan szegény voltam, de olyan
szegény, hogy csak arra gondolhattam: mi lesz az olcsóbb. A
kadétiskolába fölvettek ingyen s valahogyan megélhettem én is. De
hogyan… azt kivánom, hogy erről ne legyen fogalmad soha.
A fia meglepetve meredt reá. Mindig azt hitte, hogy azért lett belőle
katona, mert az apjának az volt a vágya. Elkomorult, csüggedten hajtotta
le a fejét s a fogai között mormogta el a kérdést.
– Hát csak azért?
Az öreg elgondolkozott s mig visszament a katona életébe, lassan-lassan
belehajtotta magát a keserüségbe.
– Csak a legjobb mód arra, hogy gondoskodjanak az ármádiáról, ha a
nyomorult szegény tiszt fiából ingyen csinálnak katonát. Ha két
krajczárba kerülne, senki se akadna, a ki egyszer s mindenkorra rabságba
dobja gyermekét.
A fiu bólintott a fejével.
– Igaz, igaz…
– Meg ne nősülj, vagy csak akkor, ha egy milliót kapsz. Akkor ur vagy,
másként koldusabb leszel a koldusnál. Nincs rettenetesebb, mint a
szegény katonacsalád. Parádé parádé után, csupa uri szeszély szabja meg
még azt is, hogy mennyi aranyat hazudj a kabátodra. Adnak ezer és egy
pár száz forintot egy egész esztendőre s megkövetelik, hogy háromszáz
forintot hordjál a testeden posztóban meg paszomántban. Jönnek a
gyerekek s mig a fizetésedből lefogják azt, a mibe a katonabanda kerül,
nincs reggelire való pénz a háznál. Az arany kabátod alá ócska kötött
inget veszel föl s a feleséged gallérját küldöd a zálogházba, hogy
elmehessél a tizforintos bankettre, a mit ő exczellencziája, az
altábornagy ur tiszteletére rendez a garnizon.
A fiu áthajolt az asztalon és ugy szivta magába a beszédet. Most már ő
szerette volna folytatni, neki is lett volna mondanivalója.
– S mindenki parancsol…
Az öreg nagyot csapott öklével az asztalra s ugy vágott bele a fia
szavába.
– Mind, mind parancsol! Ugy kommandiroznak, mint egy kölyköt.
Beleszólnak a pénzedbe, becsületedbe, rugnak ide-oda… Ha nem nősültem
volna meg, elmentem volna hivatalszolgának…
Ivott és lecsendesedett egy kicsit. A mint a fia kipirult arczát nézte,
egyszerre elment a kedve attól, hogy tovább beszéljen, de aztán, hogy
megmagyarázza a haragját, még mindig lihegve, de már nyugodtabban tovább
folytatta:
– Ha erre gondolok, mindig izgatott leszek egy kicsit. De meg akartam
neked mondani a véleményemet, hogy tudjad. Légy tisztában azzal, hogy
rab vagy, mert a ki ezt nem tudja, bolondokat csinál. Az az egész
hadsereg, én mondom neked. A ki ezt tudja, az megél valahogy. A fiatal
ember azonban urnak képzeli magát. Ne légy ilyen bolond…
Mintha bocsánatot kérne mindazért, a mi még következni fog, majdnem
könyörögve beszélt tovább.
– Édes fiam, ne légy ilyen bolond, ne légy…
A fiu agya egészen beletompult abba, a mit hallott. Mindez kóválygott az
agyában eddig is, de nem öltött formát. Valamit akart mondani, de ujra
más jutott az eszébe s azt kezdte el. Nem jutott el tovább egy-egy
szónál s az apja magával volt elfoglalva, nem kérdezte meg, hogy mit
akar mondani. A szoba sötét sarkába bámult s a hogy hosszasan elnézett,
lassan végigcsurgott az arczán a köny. Most már minden felindulás nélkül
beszélt, ellágyulva, mosolyogva kezdte el bizonyitgatni, hogy mégsem
egészen vigasztalás nélkül való az élet.
– Ezt tudni kell már csak azért is, hogy ne tegye tönkre az ember őrült
vágyakkal még azokat a jó napokat is, a mi még a katonának is fennmarad
az élete végére. Ha az embernek esze van, csak egy czélja szabad hogy
legyen abban a fényes életben, a mit ti éltek. Én már tudom mi.
Elkészülni a másik életre, a mi közönséges, szürke, de csendes,
nyugalmas. Én már százados koromban pakkolni kezdtem. Kidobtam a
lelkemből az ambicziókat, nevettem magamban azon a komolyságon, a mivel
végig hallgattam a nagy katonai problémákat csütörtök esténkint a tiszti
kaszinóban, föl se vettem, ha leszedett rólam minden becsületet az
ezredem előtt egy-egy generális; már akkor meg volt az agyamban a rózsás
kertem, csak még várni kellett reá. Számítgattam az éveket, még nyolcz,
még hét, még hat esztendeig leszek czifra kutyája a kényszerüségnek,
azután aztán ur. Valamiben meg kellett fogózkodnom, mert különben
belebolondultam volna a gondba, a nyomoruságba. Erre készülj el, kezd
korán. Zsugorodj össze a vágyaidban. Azt hiszed, hogy én a
rózsakeresztezésen, meg a gátrakáson kezdtem? Dehogy, de az lett a vége.
Szokjál már is hozzá, hogy ez lesz a te véged is és boldog leszel.
A főhadnagy szinte itta azt, a mit az apja mondott, mint az erős, kábító
bort. Közbe bólintott, szóval nem akarta megzavarni, de a mikor látta,
hogy az öreg már kifáradt, magába mélyedt és lassan-lassan megérlelve a
lelkében mindazt, a mit hallott, mosolygott és jól érezte magát.
Tetszett neki az, hogy ő martirja egy rendszernek és rendszer szerint
fog végig szenvedni még vagy negyven évet, hogy aztán ur legyen, olyan
ember, a kinek senkise parancsol. Azt hitte, hogy majd lesz ereje hozzá.
A mikor csendesen hazafelé mentek, néha önkénytelenül a melléhez
szorongatta az öreg ember karját, mintha biztatta volna, hogy ne féljen.
Ugy lesz minden, a hogy megbeszélték. Az ember szenved, aztán egyszer
csak valamikor nyugalomba megy.
Reggel későn ébredt, kábult volt, valami homályos zsongás maradt meg
benne a tegnapi napból. Előbb azt hitte, hogy otthon van, azután körül
nézett, sokáig dörzsölte a szemeit s az apját kereste. Az öreg már nem
volt az ágyban.
Kiment s hangosan szólította. A mikor nem kapott feleletet, elindult,
hogy megkeresse. Az udvar üres volt, lenn a gát alatt csobogva szaladt
el a patak s künn már, mert a határban megindult a munka, csendbe
burkolózott a falu. Megijedt és rendre járta a mesgyéket.
Egy gyönyörü rózsatő alatt fekve találta meg az apját. Hanyatt dült,
bizonyosan ugy is esett végig a földön, a szemei le voltak csukva, olyan
nyugodt, csendes volt az arcza, mintha aludt volna. A rózsabokor
bokrétáját néha ráhajtotta az arczára a szél.