A tiszti kantinban egy csomó fehérkötényes bakakukta ügyetlenkedett a
fehérre terített hosszu asztal körül. A feleséges tisztektől
összekölcsönzött holmit rakták föl az abroszra, de össze-vissza, ugy a
hogy az Kun-Sármáson vagy Hajdu-Kesziben szokás, a mikor nagy lakodalom
van s hosszu asztalt terítenek a csürben. A szarvasagancs nyelü villa
mellé ezüst kés jutott s nem akadt két tányér egy terítéken, a melyik
egyforma lett volna. A legényeknek jó kedvük is volt. Ugy lettek
bejelentve, hogy helyesen tudnak forgolódni az asztal körül s
ilyenformán megmenekültek a kirukkolástól. Néha egy-egy tiszt csörtetett
végig a folyosón, mind gálában, csákóval a fejükön. Benéztek egy-egy
perczre s ugy szaladtak tovább olyan fontoskodással, mint a mikor az
ütközet előtt nézik végig az ütegeket még egyszer a generálisok. Hét óra
tájban két katona egy nagy képet hozott. Rögtön föl is szegezték a nagy
ajtó fölé s körülvették a nagy babérkoszoruval, a mi már készen van
esztendők óta az ilyes alkalmakra. A képre egy öreg, szikár generális
volt festve, a gallérja csupa arany, a melle csupa medália. Mikor már ki
volt feszítve a falra, csendesebbek lettek az asztal körül a katonák.
Nyolcz órára felgyujtották a lámpákat s az asztal közepére föltettek egy
nagy bokrétát rezedából, borostyánból, csupa olcsó virágból összekötve s
lassan-lassan gyülekezni kezdtek a vendégek is. Senki se akart azonban
első lenni. Csoportokba állottak a folyosón, beszélgettek, de
türelmetlenek voltak már. Egynegyed kilenczkor megérkezett az alezredes
a feleségével és lányával. Ezek már bementek a terembe s rögtön leültek
az asztalhoz. Hogy a hölgyek megjöttek, Gutter százados is rögtön
hazaizent a feleségének, hogy jöjjön, mert az asszony addig nem akart
feljönni, mig meg nem tudta, hogy ott lesz-e az alezredes családja is.
Egyszerre aztán bevonult az egész társaság, elől pár aranygalléros ur,
azután a többi tiszt szép sorjában; zsongani kezdett a terem, a legények
konyakot hordtak körül, a nagy hangzavarból élesen kivált a poharak
csengése s az egyenruhás tömeg türelmetlenségében hullámzani kezdett,
mintha mindenki valami olyan türhetőbb kompániát keresne magának, a
melyben elfeledkezik arról, hogy éhes. Még az alezredes leánya is
egyedül maradt, nem rohanták meg a fiatal tisztek, mint máskor, mindenki
ő excellencziáját várta, hogy bár csak jönne már.
Egyszerre kemény lépések hallatszottak a folyosó felől. A teremben csend
lett, mindenki az ajtó felé nézett s mikor belépett az excellencziás ur,
háromszor hangos éljent kiáltott az egész társaság. A nagy vendég
hamarosan végzett az urakkal. Egyet-kettőt megszólitott közülök, kezet
adott azoknak, a kik közel állottak hozzá s katonás merevséggel
meghajolva a hölgyek előtt, leült a nagy karosszékre az asztal fején.
Nagy lármával helyet foglaltak az urak és a legények egymást lökdösve,
megindultak az asztal körül a tálakkal.
Ettől kezdve azután rendben ment minden. A kegyelmes ur szokatlanul
kedves volt, az apró ügyetlenkedések se rontották el a kedvét, nem vett
észre semmit. Adomákat mesélt az alezredes feleségének a háborus
időkből, a melyeken azután azok, a kik körülöttük ültek, mind nagyon jól
mulattak. Általában az asztal körül szabadabb kezdett lenni a hangulat.
Többet koczintgattak, hangosabb lett a beszéd s fenn az asztal végén a
fiatal tisztek már nem nagyon törődtek azzal, hogy mit szól a
lármájukhoz az előkelőség a tulsó oldalon.
Mikor felbontották az első pezsgős palaczkot, fölállott az ezredes és
felköszöntötte a vendéget, a kire büszke nemcsak az ezred, mely a nevét
viseli, hanem az egész hadsereg. A vendég röviden felelt, nem volt sok
mondanivalója. Azt már sokszor elmondták neki, hogy büszkék reá, jól
teszik. Visszafordult az asszonyokhoz, az alezredesnétől elvette a
legyezőt s egészen közéjük hajolva sugdosott velük. Az asszonyok
hangosan kaczagtak, a legények ujra körüljártak a pezsgővel, durrogtak a
palaczkok, mint kiszabadult belőlük a dugó s a kegyelmes ur mind
hangosabb lett. Künn a folyosón marsokat, valczereket trombitált a
katonabanda, de oda se hallgatott senki.
Most azután éppen elérkezett az ideje annak, hogy Ullrich hadnagy
sorompóba lépjen s felolvassa azt az alkalmi ódát, a mit az
excellencziás ur dicsőségére irt. Az alezredes mozgolódott a székén s a
szemöldeit rángatva integetett le az asztal végére; a karmesternek
kiizentek, hogy csend legyen, elnémult az asztal, csak az asszonyok
sugdostak még, a felszolgáló legények tátott szájjal állottak meg az
ajtóban és tájékozatlanul, idegesen nézett körül a kegyelmes ur.
– Mi történt? Mit akarnak?
– Semmi, semmi…
Az asztal végén felállott Ullrich hadnagy, körülnézett, mosolygott
megelégedett gyermekes mosolylyal s egy aranyos tábláju könyv lapjai
közé dugott irásból elkezdte olvasni az ódát. Remegett a hangja és
folyton mosolygott. Örült, mikor körülnézve, egy csomó barátságos arczot
látott maga előtt s észrevette, hogy a kegyelmes ur székében hátradőlve,
behunyt szemmel hallgatja a verset. Lassankint leküzdötte az
elfogultságát, mind jobban nekieresztette nagyon fiatalos, csengő
hangját a jambusoknak s utoljára már mérték nélkül, a lelkesült gyerek
éles, kiabáló hangján szavalt. A többiek körülölelgették a szemükkel,
egy-egy szemhunyorítással intettek neki, hogy: jól van s a kis Ullrich
hadnagy egyszerre megijedve vette észre, hogy itt most már nem is a
kegyelmes ur az esemény, hanem ő. Most már még szebben igyekezett
olvasni, nagy igyekezetében hadart, zavarba jött, szerencsére már nem
sok volt a versből hátra. A mikor befejezte, nem ült le mindjárt, olyan
büszkén nézett körül, mintha jól vizsgázott volna és csillogott a szeme,
a mikor hangosan a poharakat összeütve, éljenezni kezdett a társaság.
A kegyelmes ur erre ébredt föl, valósággal belekábult a hosszas
hallgatásba. Lassan fölnyitotta a szemeit s intett a kis hadnagynak,
hogy menjen hozzá. A hadnagy megindult végig az asztal mellett s mereven
állott meg a vendég előtt. A kegyelmes ur bágyadtan odanyujtotta neki a
kezét, gyönyörködve nézte a pironkodó arczát s lassan mormogott hozzá.
– Szép volt, nagyon szép, köszönöm, fiam.
A társaság kettejük körül tolongott s a gyerek egy emberkoszoruba látta
magát bevonva a kegyelmes urral. Mikor egymásután fogadta el a sok
gratulácziót, megtelt önérzettel. Még mindig a kezében szorongatta az
aranyos könyvet, s leereszkedéssel vette tudomásul azt is, hogy az
alezredes leánya rámosolygott.
– Majd beszélünk még egymással – gondolta magában, a mint merészen
visszanézett a szép leányra. Eddig alig merte fölemelni reá a szemet. A
kegyelmes ur akart még mondani egy pár szót, de nem igen tudta, hogy
mit. Mégis eszébe jutott azonban valami, a miről a poétával beszélni
lehet.
– Milyen vers ez, hadnagy ur?
– Óda –
– Igen, ugy hívják, most már emlékszem. Nem igen foglalkoztam
ilyesmivel.
Eszébe jutott, hogy valami szabály is kell hogy legyen, a mi szerint
verset csinálnak, mert különben mindenki értene hozzá. Mosolyogva nézte
a kis hadnagyot, a ki bizonyosan érti ezt a szabályt s érdeklődni
kezdett az iránt, hogy hogyan is készül voltaképpen a vers.
– A lábak, vagy hogy is hivják… lábak szerint megy, ugy-e?
– Igen, kegyelmes uram.
– Milyen lábak szerint?
– Ez jámbus.
– Jámbus, aha, igen, jámbus…
A többiek is ugy mutatták, mintha érdeklődnének a dolog iránt, pedig
most már unták. Szórakozottan hallgatták a kis hadnagy feleleteit,
némelyik szőlőt csipegetett a tányérjáról, a másik belebámult a füstbe s
a mig az zsongott a fülében: óda, jámbus – azon gondolkoztak, hogy ez
mind messze van, a csillag vagy a hold se érdekli az embert, ha a
kirukkolás jár az eszében, hát még a vers. Érezték, hogy semmi közük
sincs hozzá s ilyesmi járhatott a kegyelmes ur agyában is, mert
egyszerre egyébről kezdett beszélni.
A kis Ullrich ekkorra jutott el az alezredes leányához. Leült melléje és
mutatta neki a verset. A leány érdeklődve nézett az irásba, hangosan
olvasgatott belőle s nem vette észre, hogy hozzá szólott a kegyelmes ur.
Mikor az anyja figyelmeztette, gyorsan odafordult s visszaadta a
hadnagynak a verset. Addig már másról beszélt mindenki az asztal mellett
s némelyik tiszt ugy nézett a kis hadnagyra, mintha kérdeni akarná, hogy
mit keres ez a fiatal ember a piros táblás könyvvel? A százados
feleségében volt még annyi jóakarat, hogy magához intette a hadnagyot és
még pár perczig foglalkozott a verssel. Ez aztán azt akarta jelenteni,
hogy: most már menj és dugd el a könyvedet. A kis hadnagy azonban nem
értette meg, örült, hogy akadt még valaki, a ki meghallgatja, széket
hozott a századosné mellé s magyarázni kezdte az asszonynak a szebb
részleteket.
Ez kellemetlen volt már mindenkinek. Nem kellett volna okvetlenül
odanézniök, de azért odaszurkált mindenkinek a szeme. – Az alezredes
kedvetlenül jegyezte meg, hogy az ő idejében nem értek még rá a fiatal
tisztek az ilyesmire. A dinsztreglamával törődtek.
Ezen lelkesedni kezdtek a tisztek.
– Az az, a dinsztreglama…
A százados epésen odaszólt a kis hadnagy felé:
– … A miből sok tiszt még nagyon keveset tanult meg.
A kis hadnagy ide-oda kapkodta a fejét, kétségbeesve kereste a
segítséget. A tisztek azonban olyan idegenkedve néztek vissza rá, mintha
nem is ismernék. Az alezredes leánya ujra az a szép katonakisasszony
lett, a ki lóháton kiséri ki az apját a gyakorlatokra s a mint galoppban
eliramlik a csapatok mellett, sárral frecscsenti végig a szegény
gyalogos hadnagyot. Még a felszolgáló bakagyerekek is megértettek
valamit a hangulatból, mert összesugtak és sunyi pillantásokat vetettek
a kis hadnagy felé.
A kis hadnagy még mindig nem értette meg, hogy mi történik körülötte.
Erre aztán a százados oda szólott a mellette ülő főhadnagynak:
– Mondd meg annak a szamárnak, hogy tünjék el, ne blamirozza itt az
ezredet.