Zsufolásig telve volt a terem. Szemben a nagy ablakok közül, árnyékból
szigoruan nézett le az emberekre a király képe. S mintha csak tréfára
venné az egész csendesen zsibongó gyülekezet feje fölött a komor
hangulatot, a tavasz friss verőfényében tánczolva röpködött az át- meg
átvilágított finom porfelleg, a mit szolgák meg bajonettes börtönőrök
nehéz, topogó lépése vert föl a padlóból. A publikum számára fenntartott
padok elé még két sor széket raktak. Ezekre protekcziós hölgyek
telepedtek. A fejük egyvégtében olyan volt, mint valami szeszélyesen
összekonstruált virágfüzér, csupa szines, pipacsos, rózsás kalap egy
sorjában. Az ilyenformán megszükitett kis négyszög a biróság emelvénye
előtt üres volt még, csak a székek voltak annyira egymás mellett, hogy a
védők, jegyzők, vádlottak, börtönőrök alig férnek el egymás hátán.
Nyilvánvaló, hogy itt nagy kedvezésben részesül a publikum. Csakugyan,
mikor az elnök bejött, bólintva köszönt pár ismerős hölgynek. Mellette
rideg tüskéshaju, goromba biró jött, mögötte pedig egy fiatal, szőke,
zavaros, fáradt nézésü biró. Egyik se ügyelt a publikumra. Az elnök
szép, elegáns ember volt, báró is, a kinek szép, nagy birtokai vannak.
Gráczia volt a mozdulatában, ahogy gondosan ápolt fehér kezeibe vette a
csengőt. Már csend lett. Jobbról az esküdtek feszengtek még egy kicsit s
mire az elnök intett, két börtönőr bevezette a terembe a vádlottat.
Az ember lehetett negyven esztendős. Még a maga ruháját hordta.
Különösen a jobb karján fényesre vásott fekete kabát volt rajta,
pötyögős, olyan rövid szürke nadrág, a mi alól kilátszott a czipője
megereszkedett gummija. A nyakán pedig olyan összezsugorodott, tépett
nyakkendő, a mi mintha kötél lenne. Zavartan pislogott körül a
megváltozott területen s a helyét kereste. Egy őr arra terelte, amerre a
padja volt, mire leült. Hegyes térdei majd átütötték a nadrágját s
mintha csak most vette volna észre, hogy a czipője szánalmas állapotban
van; forgatta a lábait s zavartan bámulta az összerepedezett hitvány
lábbelit. A báró ezalatt papirokat rakosgatott maga előtt rendbe és az
egyik jegyzővel sugdosott. Aztán megint végiglapozta az irásokat s ebben
a várandós csendben hallani lehetett, hogy az asszonyok kalapjain
rezegnek a csinált virágok alatt a drótok és erőszakosan, uj, meg uj
rohammal csapkodta oda magát az ablak üvegéhez valami dongólégy.
– Álljon fel, – mondta az elnök.
A rab fölállott.
– Miután a bizonyító eljárás az ön ügyében befejeztetett s az ön
töredelmes vallomása és a tanuk egybehangzó vallomása alapján is
nyilvánvaló, hogy ön rablási szándékkal gyilkolt, a biróság itéletet hoz
ön felett. Mielőtt azonban ezt tenné, alkalmat adok önnek arra, hogy
elmondja azt, a mi még mondanivalója van.
A vádlott még mindig nem nézett fel a földről s halkan felelt:
– Nincs semmi.
S félszemmel az elnökre nézve, szorongva indult vissza a helyéhez. Mikor
azonban látta, hogy a báró föláll s vele a két biró is, hirtelen
megállott. Szólani nem tudott, de rettenetes rémület ült ki az arczára
meg a szemeibe, ahogy félig nyitott szájjal rámeredt az elnökre, a ki
indul kifelé. Ahogy azonban megállott a rab, visszafordult az elnök is s
kissé türelmetlenül kérdezte:
– Nos?
Az ember előbb makogott, mint valami siketnéma s ugy ment vissza az
elnök elé. Az ő fülének is idegen lehetett a hang, a melyen beszélt,
mert egyszerre csak elhallgatott s minden erejével azon igyekezett, hogy
összeszedje magát. A szögletes, széles, nagy gesztusaival pedig türelmet
kért… Aztán nyögve, fuladozva hebegett: – Mielőtt elmennek, kérem…
– Nos, mit akar?
– Mondani, hogy méltóságos ur, ne akasszanak fel. – Megfogta a nyakán a
kendőt és bogozta kifelé s mig babrált, mintha eszelős lenne, csak azt
hajtogatta: – Ne, ne, ne tessék…
A báró hideg szigorusággal nézett reá. Volt egy kis együgyüség is a
szigoru pillantásában. Nem értette egészen a dolgot s az orrán át
dunnyogva értelmezni kezdte, a hogy a maga fejében lassan-lassan
kiformálódott a dolog. Mintha azonban ezuttal is a publikumot tartotta
volna fontosabbnak, mint ezt az embert, a kit a karja alatt megragadott
az egyik börtönőr, nehogy felforduljon, mig a másik a jegyzők asztaláról
egy pohár vizet adott neki.
– Persze. A halál rettenetes kezd lenni, ha magáról van szó. A biróság
bölcsesége majd megtalálja a módját a maga büntetésének. Bizzék ebben.
Az azonban kissé különös, hogy a ki tudott ölni, az annyira fél a
haláltól.
A rab gyöngén eltaszította maga mellől a börtönőrt s nem kihivóan, de
határozottan mondta:
– Nem félek.
Az elnök csodálkozva nézett reá.
– Hát akkor?
A rab végig simogatta a kabátján a gombokat s mintha hirtelen valami
bágyadtság lepte volna meg, halkan ismételte: nem félek. Egyébért
mondom, de az hosszu lenne, meg én amugy is nagyon akadozva beszélek…
– Csak mondja.
– Olvastam én már azt, hogy nem tart sokáig. Egy éjjel az egész. Az
ujságok is mindig megirták, hogy ez az éjszaka urnak, parasztnak
egyformán borzasztó. Benne van az ember a zsák-utczában. Se jobbra, se
balra nincs ut kifelé, csak a biztos, elkerülhetetlen halál. Hanem hát
még se több ez, mint egy éjszaka. Tizenkét óra, akárhogy is elmulik.
Aztán az a másik öt percz is elmulik. Egyvégtében tizenkét órát
szenvedni nem sok, hanem az a rettenetes feketeség, ami azután
következik… Iszonyu árnyak libegnek benne. Látni nem lehet semmit… Azt
hiszem, hogy a halál után még meg is bolondul az ember, az ilyen, mint
én. Hát…
– Akar még valamit mondani?
– Tessék engedni, igen. Én sokat gondolkoztam azon, a mióta rabságban
vagyok, hogy hát mi is válhatik még belőlem ezután… Ha ugy vitték ki
tőlem a tálat, hogy hozzá se nyultam, vagy ha reggel olyan ébren keltem
föl, a hogy lefeküdtem, az mind azért volt, mert gondolkoztam. Hát én
ennek a társaságnak már nem vagyok jó…
– Melyiknek?
– A kivülvalónak. Annak, a melyik gyalog, vonaton, meg kocsin szabadon
jár erre-arra. Abba én már nem illek bele. De hát ezzel még nincs
egészen végem. Van még társaság, a másik. Azoké, a kiket bezártak. Az
egész világon köröskörül millió és millió ember. Ember, a ki létezik, a
ki hogy: van, letagadni nem lehet. Csupa ember, a kivel szemben kisebbek
az igények, mert hát bebizonyosodott róluk, hogy nem állják ki a
künnlevő társaságnak az itéletét. Ott még én is lehetek valami. Ide nem
kivánkozom vissza. Erre a világra nézve idegen lettem. Idétlen ember, a
ki azonban a hozzá hasonló idétlenek között normálissá válik. Azok
között, a kiknek mindnek bánata van…
Szakadozottan, halkan beszélt. Egy-egy szót ismételt, mig megtalálta
azt, a melyiket hozzá kell illeszteni, – de halálos csendben hallgatták.
Mikor hátul egy óvatosan kinyitott ajtó nyikorgott, ideges sziszegéssel
fordultak vissza némelyek s aztán rábámultak a rab szájára s mohón
várták, hogy beszéljen. Azt, hogy: _bánata_ – nem értették meg mindjárt.
A rab hátra pillantott s összeránczolva a homlokát, értelmes szavakat
keresett, a mivel megmagyarázza azt, a mit mondani akart. Nem siettette
senki. Csendes, alig észrevehető derengés suhant át az arczán, a mikor
azt hitte, hogy most már megérteti magát.
– Mert az, a mi itt lefolyik, hogy kérdeznek, vallatnak, felelni kell,
elmondani apróra a hitványságot, aztán ujra, meg ujra elmondani s látni
a jegyző ur kezét, hogy mindent fölir, az mind gyerekség ahhoz, a mi
magában az emberben végig háborog. Igy kell, hogy mondjam, mert igaz.
Néha még a test is remeg bele. Hideglelése van az embernek, csak azért,
mert eszi magát, töpreng és iszonyuan bánatos. Csak ugy elmenni a
világból, a hol ismertem az utczákat, az embereket, keserves dolog.
Egyszerre csak arra virradni, hogy itt már nincs helyem. Még a kutyámat
sem vihetem magammal… De hát odaát is emberek vannak. Nem tudom, hogy
milyenek, de élnek. Élet van és pedig olyan, a mi a miénk, a kik már nem
vagyunk idevalók. Tessék próbálni velem, hogy talán ott ember lesz
belőlem. Annyira ember, a mennyit ott kivánnak. Fogyatékos ember, de
olyan, a ki nem egészen haszontalan. Talán jó kefét köt; meglehetős
munkát csinál a kosárfonásban s e mellett annak a társaságnak tud
mondani egyet s mást a szomoruságáról. Mert hát, a ki öl, az megölte
magát is. S nem csak nekem, de mindnyájunknak jobb, ha egyelőre csak ugy
hal meg az ember, hogy átmegy a másik társaságba. Mert hát nem az a nagy
dolog: meghalni. Hát meghal. Ha már meghalt, akkor megpróbálni, hogy
hátha még arravaló lenne, hogy váljék belőle valami. Nem itt, ott.
Elfáradt s mintha vak lenne, behunyt szemmel mutatott a börtönőr után,
hogy megfogózkodjék bele. Mikor már a vállára tette a kezét, erőtlenül,
alig hallhatóan szólt még egy-két szót:
– Bocsánatot kérek, hogy ennyit beszéltem. Egyébképpen ugyis jobban
tetszik tudni, mint én, hogy mit kell velem csinálni.