Tele volt a falu katonával. Az uraság háza előtt két pejt sétáltatott
egy kereksipkás, kurtazekés lovász, ott lakott az ezredes. – Az utczán
egymás nyomába hágott a sok tiszt. Már fényesre voltak tisztogatva, jobb
szinben, mint a milyenben bevonultak a faluba. Akkor nagy volt a sár,
még mindig zuhogott az eső s égen, földön olyan locspocs volt, hogy a
lelke is átázott az embernek benne. Egyformán káromkodtak a tisztek és a
káplárok, a legénység pedig dagasztotta a sarat, rendetlenül dülöngve a
nagy utczán, mint az álmos csorda.
A hogy bekvártélyozták magukat, egyszerre kisütött a nap. Mintha
magukkal hozták volna a jó időt a tarsolyukban s most kiöntötték volna a
vidékre. Ezzel aztán megjött a kedvük is. A mint kipihenték magukat,
hangos lett a falu. A takarodót nem vette komolyan senki. A sok
bakagyerek aztán esténkint teleülte a kis parasztházak előtt a padokat s
még éjfélkor is hallatszott a hangjuk, a hogy itt-ott még énekeltek
csendesen, lágyan egy-egy szegényes versezetü, monoton katonanótát
Ferencz Jóskáról, a ki a mikor a privadiner behozza a fényesre puczolt
bakkancsát, visszagondol a rekruta-korára, vagy arról, hogy nem illik a
csákó a lány fejére. Nem unták sehol a katonákat, pedig van része bennük
a falunak minden esztendőben, mindig kijön ide egy csomó közülök,
összetapossák a vetést, megfizetik urasan s aztán eltünnek, hogy ne
mutassák magukat ujra a jövő évig.
Most annyi volt a tiszt, hogy még a harangozóhoz is jutott egy hadnagy.
Ullrich, az a jó gyerek, a ki verseket ir, szerelmes és esténkint, a
mikor nem látja senki, sirni szokott az édes anyja után. A mikor
odaadták neki a kvártélyt, azzal vigasztalták, hogy ugy se lesz soha
odahaza. Az uraság nagy gavallér, oda lesznek hivatalosak esténkint a
tisztek.
A harangozó sehogyan se fogadta a vendégét. A mikor beköltözött a két
legénynyel, a kik szintén oda voltak rendelve alvásra, egy álmos szemü
nagy leány fogadta s egy maszatos képü fiucska dörgölődött a nadrágjához
nagy örömmel s a gyermek öntudatlan áhitatával megcsókolta a portopéját.
A hadnagy nagyot bámult, a leány pedig magyarázgatni kezdte a gyermeket,
hogy értse meg a vendég.
– Mindent megcsókol, a mit szeret…
A hadnagynak egy kis, tisztára söpört agyagos szobát adtak a ház végén.
Az ablak rezedás, rozmaringos, bogláros kertre nyilt. Inkább csak egy
széles pázsit volt a kert, mindjárt a fal mellett szurós sövénynyel
elkerítve az uttól, de csupa virág, mintha rendetlen nagy bokrétába
lenne kötve az egész s este aztán valami láthatatlan kéz fölemelné az
egészet az ablakhoz, hogy ömöljék be a szaga a virágnak. Ez nagyon
tetszett a vendégnek. Az első estén megesküdött, hogy sohase kivánna
egyebet, csak egy ilyen kis szobát és csendet. Utóbb már unta,
kikivánkozott belőle.
A harangozóval alig találkozott. Ha el is mentek néha egymás mellett,
valamit morgott, a mi lehetett akármi, de ha csak tehette, előbb
befordult a szobába, mielőtt szembeért vele a hadnagy. Egy cseppet se
igyekezett eltitkolni, hogy inkább szeretne egyedül lenni. Nagy, durva
arczu ember volt, rettenetes izmokkal, nem is született az udvarlásra.
Azon kivül már pufókra itta magát, vonásaiba valami állatias bárgyuság
telepedett le, a szemeivel csak pislogott, de soha se nézett s otromba
nagy teste meggörnyedt a hátában, mintha az egészet előrehuzná a feje. A
hadnagy megborzadt, amikor először meglátta. Különösen a kezei lepték
meg. Soha se látott még ilyen óriás, vörös, piszkos tenyeret. Azt
gondolta magában, hogy ha ez összekerülne egy ilyen magaformáju gyönge
legénynyel, egy roppantással törné össze a fejét, mint a diót. Azután
már nagyon idegenkedett tőle és járt fühöz-fához, hogy adjanak neki más
kvártélyt.
Egy este arra nyitotta be a kaput, hogy a nagy idomtalan ember ordítva
üldözte a kis udvarban a gyermeket. A kis fiu visított és menekült
előle. Apró lábacskáival ugy igyekezett, mint egy menekülő egér, már
majdnem összerogyott, fájdalmasan lihegett s a mikor hátranézett és
látta, hogy mindig közelebb, közelebb éri az ellensége, sikoltott, a
hogy csak kifért a torkán.
– Mamus, mamus, gyere, jaj…
A nagy lány az eresz alatt állott. Elkényszeredett, üres arczczal nézett
maga elé. Nehézkesen forgatta a fejét arra felé, a merre az apja
botorkált a gyermek után. Azt a lőcsöt figyelte, a mit a vén ember a
kezében tartott, utánajárt a szeme s mindig aggodalmasabb és
kétségbeesettebb lett a pillantása, a mint közelebb és közelebb jutott a
gyermekhez a nagy lomha ember. A harangozó egyszerre mintha elfáradt
volna, megállott s a gyermek után dobta a lőcsöt. A kis fiu szó nélkül
összeesett, a hátán érte az ütés; két karját elnyujtotta a földön,
behunyta a szemeit és egyet se mozdult. Erre felébredt a lány. Lustán
odakullogott a gyerekhez, félszemmel mindig arra ügyelve, hogy mit
csinál az apja, fölvette a karjára és vitte befelé. A harangozó
alattomos pislogással kisérte, mig az ajtóig nem ért, akkor pár lépéssel
beérte s borzasztóan pofon ütötte. A lány megtántorodott, azt a kezét, a
melyik szabadon maradt, rászorította a fülére, de első gondja azért a
gyermek, maradt. Lefektette az ágyra, csak azután ült le egy székre, a
szemére esett haj alól félve pillantott ki az ablakon. Mikor látta, hogy
az apja hátra se néz, csak elmegy s erősen becsapja maga mögött az
ajtót, leült az ágyra, egyenesen mellé, az ölébe vette a kis szőke
fejét, simogatta s a mikor mégse ébredt, elkezdett keservesen sirni.
Mikor a hadnagy bejött, nem tudta, hogy mit mondjon. Érezte, hogy
elszorul a szive, alig jut lélegzethez, és hogy valamit mondani is
kellene, de semmi se jött a szájára. Leült ő is az ágyra s szólítgatni
kezdte a gyereket.
– Fiacskám, kicsi, no piczi, fáj?
A leány nem is törődött vele addig, a mig föl nem nyitotta a szemét a
gyerek. Akkor is előbb a fiut az ölébe vette, nagyon magához szorította,
a kis sápadt fej belesüppedt a mellébe. Ez meleget adott neki, mert
lassan-lassan pirulni kezdett, fölemelte a karjait s egészen odatapadt a
nagy lányhoz.
Akkor aztán megszólalt a lány tartózkodva, bizalmatlanul, inkább csak
azért, hogy megmagyarázza a dolgot.
– Mindig ilyen, ha részeg. Egyszer agyonüt, akkor aztán majd ő is
tömlöczbe kerül. – Álmos, siró szemeit melegen pihentette meg a
gyermeken s azt kérdezte tőle: – fáj, drágám? – Mikor a gyermek intett,
hogy fáj, kitört belőle a keserüség.
– Szakadjon le a keze, a mivel megütött!…
A hadnagy közelebb huzódott hozzá, elszomorodott, de kiváncsi is volt
arra, hogy mi ez az egész?
– Hát aztán miért? – kérdezte és simogatni kezdte a leány vastag karján
a ruhát.
A leány előbb félszegen huzódozott, aggodalmasan nézett a katonára s
csak akkor kezdett el beszélni, a mikor már látta, hogy nem bántja.
– Haragszik reánk, ilyenkor mindig rájön a dühe. A gyerek miatt.
– Hát kié a gyerek?
A leányban egy kis erő gyült fel erre a kérdésre. Valahogy olyasformán
felelt, mintha azt mondaná: kinek mi köze hozzá?
– Az enyém.
A hadnagy olyan barátságosan nézett reá, hogy bizalmasabb lett. Most már
kérdés nélkül beszélt, csakhogy vontatottan, nehezen emlékezve vissza
mindenre és sokszor megdörzsölve ujjaival haja alatt a bőrt, mintha a
vér járását igyekeznék felfrissíteni a fejében.
– Az apja maguk közül való, csak katona, nem ilyen aranyos. Akkor voltak
itt, a mikor Gereben leégett, onnan szakadtak hozzánk. Megesett, nem is
bánom. – Majd megfojtotta a gyermeket, ugy ölelte. – Szeretem…
A hadnagy a leány vállára tette a kezét s érezte, hogy nedves a szeme.
Egyszer aztán gondolt egyet, hirtelen felfogta a gyereket az ölébe s
odaszólott a lánynak.
– Jöjj utánam.
A leány nehéz testét alig birva, támolygott utána. Beértek a kis
szobába. Itt a hadnagy leszedte az ágyról a köpenyegét, csákóskatulyáját
s rátette a gyereket. A leány bámulva nézte, hogy mi lesz.
– Ebben az ágyban alusztok, a mig itt vagyok, értetted?
– Igen, hát maga?
– Ne törődj vele.
A leány nem is bánta, akárhol is. Engedelmeskedett, nehézkesen
fölmászott a gyermek mellé.
A vendég ébren várta be a harangozót. Hallotta, hogyan botorkált végig
az udvaron, bukdácsolva a köveken, háromszor is nekiesett az ajtónak,
azután a tulsó szobában motoszkált, ujra kijött s dühöngve nyitotta be a
kis szoba ajtaját.
A hadnagy kihuzta a kardját s egyenesen nekiment. A nagy leány reszketni
kezdett az ágyban, a mint beszélni kezdett s a gyermek is ijedten kapta
fel a fejét a párnáról, a mikor meghallotta a hangos szót.
– Te czudar paraszt – kiabált a kis hadnagy és végig vágott a kard
lapjával az óriás képén – ha ide beteszed a lábad, keresztüldöflek. –
Idegesen keresgélt az asztalon a revolvere után, már kevésnek találva a
kardot. – Ha kell, golyót is kapsz a hasadba.
A nagy, részeg ember kábultan bámult maga elé s ugy tántorgott, hogy
bele kellett kapaszkodnia az ajtóba. Mikor a tiszt melléje lépett s most
már a revolvert mutatta meg neki, a kilincs után tapogatózott.
– A leány és a gyermek itt marad és ha fölemeled rájuk a kezed, te
betyár…
– Jó, jó, – motyogott az ember és rémült pillantással kisérte a
revolvert. A mikor kinyilt az ajtó, kifordult rajta s künn végig esett a
földön, mint a zsák. Mig felczihelődött, már bátrabb lett. Fenyegetőzött
s röhögve döngette meg a ház tulsó végén a falat. Ott már nem félt.
A hadnagy leterítette a köpenyegét a földre s igy őrizte ezt a szegény
bamba leányt meg a gyerekét. Éjjel még vizet is hozott nekik a kutról. A
leány hálás pillantást vetett reá, mint valami okos állat.
Reggel felé nagyon fájdalmasan kezdett már nyögni a gyerek. Erre bejött
a két katona. Azt hitték, hogy a hadnagynak van valami baja. A másik
szobából dühösen kiabált a harangozó:
– Most már egyszerre hárommal kezd el. Nem elég neki a hadnagy…
A katonák azután elmesélték másoknak is, hogy olyan gyerek beteg a
szobában, a kit két esztendő előtt hagyott itt egy legény ebből az
ezredből. Erre általános lett az érdeklődés a kis szőke gyermek iránt.
Sokan bekérezkedtek, hogy lássák; a mikor egy-egy kérges tenyerü katona
meghatottan állott meg a vergődő gyermek előtt, a nagy leány
végigsimogatta pillantásával ezeket a jó embereket.
A gyermek mindig rosszabbul lett. A harmadik reggel már félrebeszélt s
mikor felriadt, ugy pihegett a kis sovány melle, mintha a nagyapja elül
menekülne. Ha a hátára fordították, visított. Benn a kis testében
romolhatott össze valami, mert panaszkodott, hogy szurják a csontok. Az
volt a legnagyobb baj, hogy nem tudott enni. Visszaömlött a száján az a
kis tej is, a mit bele öntöttek. Mindig szomorubban jöttek-mentek a
katonák. Egy őrmester, a ki valahogyan visszaemlékezett arra a legényre,
a ki talán az apja lehetett a gyereknek, egy lovacskát is hozott neki,
de a gyerek csak alig hogy észrevette, a mint a pokróczon végig
száguldott a paripa s aztán leesett az ágy mögé.
Estére egészen vége lett.
A lány csak most vette észre igazán, hogy a gyermek meg fog halni. Az
ölébe kapta s meleg leheletet fujt a szájába, mint a hogy a dermedt
madárfiut szokás életre melengetni. A gyermek föl is nyitotta még a
szemét. Néha megnyilt az ajtó s bejött egy-egy katona megnézni, hogy mi
van s lábujjhegyen ment tovább.
Az ágy végén ülve czigarettázott a hadnagy. A gyermek, mintha kereste
volna, bágyadtan szétnézett. Mikor egyszer a czigaretta tüzpontja
világítani kezdett, utána kapkodott. Mikor künn az uraság előtt
megszólalt a katonabanda, megelevenedett egy kicsit a pillantása, azután
ugy tett, mintha nagyon álmos lenne, lankadtan ráejtette a fejét az
anyja keblére.