Egy este megint nem jött haza az ura. Valami különös éjjel következett
aztán. Muzsika volt benne meg táncz, aztán mindenféle lármák, a
zümmögéstől az ordításig, de minden nagyon messze, éppen csakhogy
átszürődött valahogy az ablaküvegen. Egyszerre felriadt. A szomszéd
szobában dulakodtak a fiuk. Valamelyik a falnak esett, hogy megremegett
bele a ház. Ez az övé lehetett, a másik, kis szikár gyerek nem esik
olyan nagyot. Aztán csend lett, csak mormogás hallszott ki az ajtón át,
olyanforma, mint ahogy az elvert vad dörmög még a ketreczben. Nem tudta
behunyni a szemeit. Az járt a fejében, hogy milyen szörnyen
szerencsétlen ez a gyerek. Semmije sincs, csak nagy állati ereje és
azzal se tud bánni. A kis vézna gyerek megveri. Ezen elszendergett. Arra
rezzent fel ujra, hogy az ura hangját hallja. Bizonyos benne. Egy-egy
szót is megértett a beszédéből. Egy ideig még figyelt s a mikor ujra az
ismerős hangot hallotta, kiugrott az ágyból. Észre se vette, hogy
mennyire megnövekedett egyszerre az ereje. Magára kapott valami ruhát,
még arra is gondja volt, hogy sötét szinü legyen, lassan felnyitotta az
ablakot s kimászott a kertbe. Hallgatózott, elindult hátra, mindenütt a
rácshoz lapulva, a málnabokrok között. Lépésről lépésre megállott és
figyelt. Ugy kell lenni, hogy a szél kapta el a hangokat, mert egyszer
tisztán hallotta a beszédet, máskor nem. Mikor a kis házhoz ért,
meglapult a bokrok alján és várt.
Egyszerre most már egészen közelről hallotta az urát. Lázasan, sietve
beszélt:
– Ha az ember elhibázta az elsőt, fel lehet bontani. Miféle igazság
volna abban, hogy amig csak élek, egy beteghez legyek lánczolva. Nem
vagyok még vén, maga se dobta még el magától a boldogságot, hát álljunk
össze.
Valami halk hang felelt reá, azt nem lehetett hallani. Aztán ujra a
férfi beszélt:
– Hát élet az, hogy én igy bujkáljak? Nem is illik hozzám. Azt mondom
neki, hogy: elég volt. Megérti, van esze hozzá. Megszerettem magát abban
a pillanatban, a mikor először megláttam…
Az asszony a bokrok között egymásba kulcsolt kezeire ejtette a fejét s
kétségbeejtett elhatározással mormogott magában: – megértem, megértem.
Aztán nem akart többet hallani. A hogyan jött, visszakuszott az uton a
házig, átvonszolta magát az ablakon be a szobába s visszafeküdt az
ágyba.