Egymásutánra két vörösbetüs ünnep is következett és Sármás ugy ment ki,
hogy mig ujra munkanap nem lesz, be sem megy a városba. Az éjszakára
csendes, derüs, nem is igen forró augusztusi nap igérkezett. A nagy
kert, köröskörül a fák, le az utczán végig a két sor nehéz koronáju
tölgy párállott és mintha mindenki nagyon jól érezte volna magát,
megteltek, kigömbölyödtek az arczok. Megelégedés telepedett rájuk. Lenn
a faluban már hajnalban harangozni kezdtek, zászlós menet indult ki a
templomból, az énekük felhangzott és sok idő óta először, minden
támogatás nélkül, a maga lábán tipegett ki a reggelihez a beteg. Az ura
csodálkozva nézett reá, meglepte az arcza szine és mosolyogva közeledett
hozzá.
– No, ilyen frissen. Ej haj…
Az asszony is jókedvüen intett vissza, hogy: bizony, nagy egészség lakik
benne. Átjött a szomszédasszony is friss, szép feketében, a minek az
alján körül vékony fehér szalagok röpködtek. Csak a gyerekek huzódtak el
háromfelé hárman. A kis leány meg a vendég közelebb egymáshoz, egy
hosszu pad két végén, a veranda alatt ült s messze a bokrok közül
egyedül botorkált elő a fiu. Visszahuzódott meg ujra előrejött, aztán
sok tétovázás után lassan megindult a pad felé. Mire közelért, a kis
leány a másik fiuhoz szaladt és lebujt melléje. A fiu felállott és ugy
várta a másikat, mintha most mindjárt kész volna megküzdeni vele. Az
azonban kerülte a pillantását, inkább a pad mögé akart jutni. A leány
ki-kipillantott rá a fiu háta mögül s remegve huzódott el előle.
Egyszerre ordítva tört ki a düh a fiuból.
– Beléd ütök egy kést. Beléd ütöm, ha nem velem játszol.
A szép asszony fölsikított a verandán s lerohant a lépcsőkön. Sármás is
utána és nyakonfogta a fiut.
– Mit beszélsz?
– Beléütöm a kést.
A férfi összeszedte minden erejét s fölvitte a fiut a verandára, közben
a mikor nem akart menni nagyokat vágott az öklével az arczába, fejére, a
hol érte. Aztán a konyhába lódította s innen a kamrába. Közben magából
kikelve ordított rá: – majd megtanítalak, megtanítalak! Rácsukta az
ajtót s indult kifelé, de utjába állott az asszony. Most már ujra
halotthalvány volt az arcza s tántorgott, a mint a verandán s a keskeny
porondos uton végig maga után vonta a férfit ki az utczára, hogy egészen
egyedül legyenek. Tovább már nem birta. Leroskadt a ház előtt a padra és
suttogva, gyorsan, hogy egyszerre sokat tudjon mondani, beszélni kezdett
az ura füléhez hajolva:
– Megszabadítalak tőle, magamtól is. Már gondolkoztam is rajta. Ne
beszélj. Hallottalak jól a mult éjjel.
A férfi föl akart ugrani a padról s rémülten szólott az asszonyra:
– Berta – de az asszony belekapaszkodott s nem engedte meg, hogy
elmenjen.
– Ne beszélj – folytatta. – Neked van igazad. Egészséges, derék ember
nem lehet az élete végéig egy ilyen asszony rabja. Elmegyek a mamához.
Magammal viszem a gyereket is. Csak ötven forintot adj havonkint, a
miből megéljünk. Ez nem sok. Tudod, hogy a mama is szegény. Ha nem
volnék rászorulva, ezt se kérném. Aztán láss utána, hogy boldog légy.
A férfi a szemeit törülgette s két tenyere közé fogva az asszony
viaszsárga kis kezét, mondani akart valamit. De ujra beleszólott az
asszony:
– Ne beszélj, mert nem tudom befejezni. Gondoltam arra is, hogy megölöm
magam, de az neked is fájna, hát ugy lesz a hogy mondom. A mi hivatalos
irás kell, csak szerezd meg és siess. Hanem, hanem még azzal tartozom
magamnak, hogy megmondjam, hogy nem volt szép tőled engem ugy itt hagyni
egész éjszakára. Jöttél volna be éjfélkor, két órakor éjjel, de hogy rám
se néztél… Addig csak megbeszélhetted a dolgot a… – gondolkozott, hogy
mit mondjon s hirtelen csak ugy surrant el a másik asszony felett: –
vele. Tudod, hogy ha csak megfoghattam a kezedet, hát mindjárt jobban
voltam. De mindegy, ezt csak ugy mellesleg mondom, a fődolog, ird fel,
az irások, az ötven forint…
Iszonyu visítás hallszott belülről, aztán össze-vissza szaladás. A férfi
kiszakította magát az asszony kezei közül és berohant az udvarra. Akkora
már csend lett, mintha megdermedt volna a levegő. Az udvar közepén már
mozdulatlanul feküdt a kis lány, kis ruháján, harisnyáján vér ömlött
végig a melléből s mellette hangtalanul, szederjes arczczal, kimeredt
szemekkel az anyja térdelt. A férfi első pillantása a kamara ablakára
esett. Alatta a porban hevert a vasrács s a párkányról még mindig
nagyban hullott le a vakolat. A fiu a kerti ösvényen rohant végig. A
hogy az anyja betámolygott a kapun, eszelősen kezdett el dadogni:
– Rajtam nem mult. Rajtam nem…