Párnák között hozták ki az asszonyt a falusi házba. Az ura czepelte
volna be a szobába, de nem birta. Arra szaladt elő a másik asszony a
hátsó házból, de nem tudott mindjárt hozzányulni a törékeny portékához.
Mintha attól félt volna, hogy eltöri. Az pedig rábámult a kocsiról s
tátva maradt a szája, a hogy nézte. Egyszerre mintha igen nagyon
elszomorodott volna. Az urát kereste, az azonban azzal bajoskodott, hogy
a kocsi hátuljáról a ládákat oldozta le. Senki se szólott egy szót se.
Mintha farkasszemet nézett volna egymással az egész kétféle társaság. A
kis lány az anyja szoknyája mögül a fiukra kandikált ki, az asszonyok
pedig hallgatva meresztették egymásba a szemeiket. A nagy, az erős
inkább csak azon a gyülölködő pillantáson bámult el, a mivel végigmérte
a másik. Végre is szó nélkül visszahuzódott s aznap nem is látták.
Sármás ur este szemrehányást is tett a feleségének a különös
viselkedésért és az asszony nem is védekezett. Feje lapos, sovány
keblére hanyatlott s arra se pillantott fel, hogy az urából dült a szó,
csupa szidalom.
Három-négy napig mintha mindenki maga-magának akart volna élni. A két
fiu elkerülte egymást, a két asszony is, a férfi mind a kettőt s
szótalan, csöndes kis bujdosó lett a kertben, a sok sürüségben a szép
asszony gyermeke. Mintha a fiuk után kémlelt volna még mindig azzal a
kandi pillantással, a hogy a megérkezésüket kileste, de ha a közelébe
jutott valamelyiknek, eliramodott könnyedén, mint valami őzfiók. A fiuk
kurtán felelgettek egymásnak s a melyik tehette, megszökött a másiktól.
A kis idegen, a vendég türelmetlen lett, ha nyomában czammogott a másik,
amaz pedig tétován ödöngött erre-arra, törve, tépve maga körül a
gallyat, ha a gyermek után járt s a gyér hajáig kivörösödött az egész
feje, ha a kis fürge lábak eliramodtak előle. Lassan ment a barátkozás,
mikor már egy-egy közös uzsonnát ettek a gyerekek, szólottak egymáshoz,
de félénken, tartózkodva, hosszan végigméregetve egymást egy-egy sunyi
pillantással. A két asszony le-leszólott hozzájuk a verandáról, hogy ne
legyenek olyan vadak. Ők is összeszoktak tudniillik valahogy s ketten
várták meg Sármás urat este. Olyankor aztán a szép asszony hazament. A
másik, a beteg lélekzetét is visszafojtotta a csendben, hogy hallja a
lépéseit meg a nyikorgást, a hogy megfordul a zárban a kulcs. Félt az
éjszakától meg a sötétségtől, a miben nem tudja az ember, hogy mi van s
remegve, fáradtan dült be a sok dunyha közé az ágyba.
Mellette a másik szobában aludtak a fiuk, tovább mögötte, a kert
felőliben az ura, a ki azonban néha nem is jött haza este. Azt mondta,
hogy nem érdemes. Igen későn jöhetne és hajnalban már mennie kell.
Kezdődik a szezon, roppant sok felöltőt rendeltek az urak meg őszi
ruhákat. Uj holmi jött Brünnből, Angliából, pénzbajok is vannak… S ha
jött, gyakran ott marasztotta a szép asszonyt és az asztalon áthajolva
beszélgettek egymással. Nem csináltak semmi illetlent, dehogy, hanem a
hogy a férfi belenézett az asszony szemébe, az maga volt a bün. A
feleség rajtukmeredt és nézte őket, néha azon a mérgen gondolkozott, a
melylyel elemészti majd magát, ha nem lesz többé övé az ura, másszor meg
iszonyu düh és elkeseredés marczangolta s esküdözött magában, hogy nem
adja oda másnak a férjét. Az övé. Ha tetszett neki egészségesen, tessék
betegen is. Egy-egy ilyen roham majd megfullasztotta.