Magas, kövérkés testü, koromfekete haju asszony várt rájuk a kertajtó
mögött. Nem volt szép, de maga az egészség. Az arcza majd kicsattant
csillogó nagy fekete szemei alatt, a bőre lesült a napban s csak a ruha
felgyürt ujjai és a nyakán a kissé félrelibbent gallér alul világított
ki párnásan, fehéren. Egy kicsit nagy volt a szája, de az ajkai pirosak
és duzzadtak s remek fogak villogtak ki közülök, a mikor az asszony
beszélni kezdett. Sármás ur rátapadt a pillantásával s forróságot érzett
az agyában, a mi lassan-lassan a mellére szállott s majd
megfullasztotta. Hiába várta az asszony, hogy köszönjön, a mikor
megszólította, akkor is csak zavartan hebegett:
– Hogyne, hogyne, a lakást nézni, igen…
De csak az asszonyt nézte. A kis gyönge, szőke embert megragadta mint a
mágnes, ez a szép nagy darab egészség. Tátogatta a száját utána, mintha
szomjazna és a hogy ott botorkált mögötte, az járt fejében, hogy mi baj
lenne abból, ha rávetné magát és kiszivná belőle a lelket… Támolygott.
Az asszony bámulva nézett rá, a mint inkább lehullott, mint leült egy
székre.
– A meleg – mondta Sármás ur – és sokat gyalogoltam. Nem vagyok
hozzászokva.
Az asszony mosolygott. Egy kicsit mintha le is nézte volna ezt a
támolygó embert.
– Persze, a pestiek…
Sármás ur azonban felpattant és mosolyogva mentegetőzött!
– Dehogy kérem, birom én, csakhogy már az egész falut összejártam. –
Körülnézett és nagyon meg volt elégedve. – Itt szép és nagysád hol
laknék aztán?
– A kert végén is van egy kis ház. Egy szoba az egész…
– Olyan messze!
– Nincs az messze…
Sármás ur észrevette, hogy eljárt a szája a nagy érdeklődéssel és félve
vizsgálta az asszonyt, hogy vajjon nem haragszik-e? Hogy jóvá tegye a
hibát, zavartan kapkodott mentség után:
– Mert szeretném, ha a feleségemet szives jóindulatába fogadná. Beteg
szegény, hosszu neki minden ut.
– Mi a baja?
– Afféle asszonybaj…
Már a kertben sétáltak a kis ház felé. Egyszerü, fehérre meszelt négy
fal volt, de valósággal lugas közepében. Összeborultak fölötte a fák s
benn a szobában hüvös, kellemes homály fogadta őket. A férfi tikkadtan
állott meg az ajtóban s csak akkor merészkedett bennebb, a mikor az
asszony hosszan, kérdőleg pillantott reá s megijedt attól, hogy mindjárt
kineveti ez a szép nagy nő.
Aztán még beszélgettek egy fél órát. Lábaik alatt motoszkált a gyerek,
hol az egyiknek, hol a másiknak csacsogott valamit és a vendég
elszomorodva gondolt arra, hogy mindjárt el kell menni. Az asszony
elmondta, hogy a férje állatorvos volt, három hónappal ezelőtt halt meg
és hogy derék ember volt a megboldogult. Megmutatta az arczképét is. Kis
vörhenyes emberkét, rosszul szabott, hosszu fekete kabátban. A szabó
elmosolyodott s a mikor elment, már nem annyira a szép asszony képe
kisérte le a hosszu homályos uton, mint inkább az uráé s a hogy egy
kicsit elbizakodottan mosolygott, mintha azt mondta volna: – Ezzel ugyan
fölveszem a versenyt.