Sármás ur felült egy kis vonatra, a mi a nagy államvasuti épület
árnyékában huzódik meg, mintha védelmet keresne s elindult valamiféle
nyári lakást nézni. Nem nagyon urasat, nem is igen drágát, de verandát
követelt és kertet. Alkudott jobbra-balra, de véglegesen nem állapodott
meg egy udvarban sem és estére fáradtan érkezett vissza a mühelybe. Nem
igen volt megelégedve az utjával s hogy leült a hosszu szabóasztal mögé,
visszatért az agyába az a tépelődés, hogy voltaképpen mit is akar ő a
beteg asszonynyal meg a fiával. Itt vagy ott élni velük, nem-e mindegy?
Egyformán ijesztő s valami ut volna jó, a melyen el lehetne indulni
másfelé.
Egy fiu jött a mühelybe egész csomó nadrággal a vállán. Klein Simon
volt, talán tizenkét esztendős fiucska, a Klein Adolf gyermeke. Sármás
ur ismerte, neki dolgozott darabszámra az öreg Klein s a fiu hordta haza
a munkát különösen vakáczió idején. Máskor nem igen vonta el az apja a
könyvek mellől. Sármás ur irigyelte a rongyos kis szabótól a szép,
ragyogó szemü, okos gyereket s a fiuval kurtán, ridegen bánt el, csak
hogy ne ácsorogjon sokáig a boltban s ne fájjon a Sármás ur szive, ha
nézi. Most azonban beszélgetni kezdett vele:
– No Simi, hát hogy vagyunk a bizonyítványnyal?
A fiu mosolyogva nézett reá és büszkén felelt:
– Tiszta jeles.
Sármás ur elborulva nézett reá, de gyönyörködött is a gyermekben. A
nadrágzsebében pénz után keresgélt, meg akarta ajándékozni s azalatt egy
terv formálódott meg az agyában. Ezt az eszes kis ficzkót megszerzi a
fia mellé a nyárra. Csinál belőlük egy kettős fogatot, a minek az egyik
lova tunya, makacs és roszindulatu, a másik pedig egész helyes kis
lovacska. Mig a kocsit rángatják, talán ragad valami a másikre ennek az
eszéből. A hirtelen támadt remény földerítette. Egy koronát adott a
gyereknek s megkérdezte tőle:
– Ismered-e az én fiamat, a Jóskát?
– Igen. Egygyel alattam jár.
– Rosz diák.
A gyerek elpirult s nem szivesen, huzódozva felelt.
– Hát nem jó, azt mondják.
– Eljönnél-e hozzánk a nyárra, ki a falura, játszani vele?
A fiu gondolkozott s Sármás ur tovább beszélt, hogy legyőzze benne az
idegenkedést.
– Jó dolgod lesz, azután meg szeptemberben adok neked husz forintot.
Megveheted a könyveket, a csizmát télire, meg a sapkát.
– Beszélek apámmal – mondta a gyerek és kiszaladt a boltból. Köszönni is
elfelejtett, de elég hamar észrevette magát, mert pár lépésről
visszaszaladt s a küszöbről bekiáltott a mühelybe: – alásszolgája,
alásszolgája…
Másnap ujra felült a kis vonatra Sármás ur és most már tovább ment egy
faluval. A kocsmában üres lakás után kérdezősködött s kapott is egy
csomó czimet mindenféle utczákban. Ahogy kilépett az ajtón, már el is
felejtette valamennyit s csak megindult fölfelé a templomtorony
irányában. Majd csak kijut valamerre. Aztán betért jobbra, balra,
nézegette a kerteket, a czédulákat kereste a kapukon, hogy melyik ház
kiadó, de nem igen talált semmi olyan lakást, a mi neki alkalmas lett
volna. Arra állott meg egy keskeny, a sürü nagy fák árnyékában sötétes
utczában, hogy egy kis leány szalad utána. Fekete ruhában volt a gyerek
és mezitláb, de a lábacskái fehérek, formásak, uri lábacskák s a hogy
megszólította, az is nevelésre vallott.
– Lakást tetszik keresni az uraságnak?
– Azt.
– A mamám kiadja a házat. – A kezében levő félig tele üvegre mutatott. –
Eczetért voltam a boltban s mondták, hogy lakás tetszik az uraságnak.
– Hol lakik a mamád?
– Csak itt ni.
– No eredj előre.
A gyerek megindult előre, de vissza-visszanézve beszélgetett is.
– A mamának már nagy a ház, meg nekem is nagy. A papám meghalt és
eladtuk a kocsit s most a kis házba megyünk a kert végébe én meg a
mamám, ha tetszik az uraságnak a nagy ház…
Hangos, de lágy szavak hallszottak vagy négy-öt házzal előbbről. Egy
asszony kiabált le az utczára inkább aggodalmasan, mint haraggal.
– Pintyó, Pintyó! Hol maradsz már?
A gyerek felelt:
– Megyek mamám.
Sármás ur csodálkozva kérdezte meg a gyereket:
– Pintyó? Micsoda név az?
A gyerek visszafordult s nevetve adta meg a felvilágosítást.
– Pintyőkének hiv a mamám, de néha csak ugy röviden mondja: Pintyó.