A Sármás ur fia valami hat szekundával fejezte be a mult iskolai
esztendőt. Jövőre a gimnáziumba kellett volna mennie, erről azonban
egyelőre szó sem lehetett. Az iskolában azt mondták Sármás urnak, hogy
legokosabban teszi, ha nem erőszakoskodik az iskoláztatással. Nem arra
való a fiu. A hogy az apja mellett ott állott a gyerek az igazgatóság
szobájában, az orrán át szipogva felvigyorgott az apjára, mintha azt
mondta volna: – no látod. Ha én nem voltam képes bebizonyítani, hát ime
mondja a tanár ur is. – Azt is mondta a tanár, hogy talán a mühelyben
hasznát vehetné Sármás ur a gyereknek. A mesterségbe beletörné magát,
különösen, ha könnyebb munkára fognák, a mihez nem kell észbeli
foglalatoskodás. Sármás ur szabó volt tudniillik, szép nagy mühelyben a
gazda. Ismeretes derék mesterember, a ki egy kis pénzecskét is
összegyüjtött már magának. A mint kiment az iskolából, kézen vezetve a
gyereket, egy-két fiatal tanár jött szembe, a kik köszöntötték. Némelyik
mintha adósa lett volna, hirtelen tovább állott.
A fiu majdnem a válláig ért a kis szőke embernek. Nehézkes topogásu nagy
gyerek volt. Inkább ő huzta maga után az apját, a ki apró lépésekkel
szaladt mellette. Ha birokra keltek volna, meg is verte volna. Nyers,
buta, nagy erő látszott ki belőle. Hosszu, vastag karjain megfeszült a
kabát ujja s a keze, a mit maga mellett lóbázott, aránytalanul nagy
volt, bütykös, feketére barnult ujjakkal, a melyek ha ökölbe szorultak,
iszonyatosat tudtak volna ütni. Az arczán pedig semmi se volt a
gyermekarcz beszédességéből, csak a keskeny homlokán gyülemlett meg egy
csomó ráncz, a miből konok vadságot lehetett kiolvasni s a homlok a
redők alatt hirtelen behajlott, ráfeküdt az agyra… Az apja egy-egy
pillantást vetett rá, mintha félne tőle s töprengő, elkényszeredett
arczczal pusmogott magában: – mit csináljak, mit csináljak…
Egyelőre semmit se csinált.
Nem volt kedve ahhoz, hogy valamit kezdjen, mert nem remélt már ettől a
gyerektől semmi jót. Nem is tudta, hogy hogyan került közéjük egy ilyen
monstrum, elbámészkodott rajta, ha nézte. A felesége kicsi, gyenge
asszony, ő maga is vézna, beteges ember. S aztán egyszerre
megtermékenyül a házasságuk és világra jön ez a medvebocs. Azóta se
képesek arra, hogy embert faragjanak belőle. Tizenegy esztendős korában
jutott el a fiu odáig, hogy most már döczögősen és nagy verejtékezéssel
olvasni tud, a más ember gyereke pedig repül át az osztályokon, már
latin iskolába jár, viszi haza az apjának meg az anyjának a sok örömet.
S a szegény szabómester el-elszomorkodott azon a kérdésen, hogy mi lesz
a fiából, több azonban nem igen telt ki tőle, mert nagyon elfoglalta a
mühely. Az asszony pedig képtelen volt arra, hogy beleszóljon a gyerek
életébe. Régi betegségek kinozták, a mikben a fiu születésének is része
volt s néha forró nyári napokon is dideregve huzódott meg a divány
sarkában, mint valami megtépázott beteg madár. Fáradtan mondott a
cselédeknek egyet s mást és beteges remegés fogta el, ha a gyermek
végigment a szobán. Egyszer tudniillik megpróbálta azt, hogy erélyesen
bánt el a fiuval. Pofon ütötte s az asztal alá lökdöste, hogy ott várja
be az apját, a ki majd megtanítja a becsületre. A fiu pedig a kályhához
rohant s egy hasáb fával vette üzőbe az anyját végig a szobákon. Éppen
csak hogy valahogy elmenekülhetett.
A fiu pedig kiszabadult az utczára ujra. Néha mondta a szabó az
asszonynak, hogy valamit kellene vele csinálni, de ennél tovább nem
jutottak. Lassan odafejlődött a tartózkodásuk, a mivel egymásnak a
gyermeket megemlegették, mintha szégyenlették volna, hogy csak ilyen
ivadék telt ki tőlük. A kis szabó szeme megtelt könynyel, az asszony is
keserveset sóhajtott s egyik erre ment, a másik arra, csakhogy ne lássák
egymást. Azután meg szemrehányások is következtek. Előbb csak a
keserüségnek egy-egy olyan pillanatában, a mikor már képtelenek voltak
visszafojtani magukba a mondanivalójukat, később pedig mindig. Az ember
nem szivesen ment haza, az asszony bujt előle. Analizálták magukat és
egymást, hogy kinek a vére a gonosz s mivel hogy nagyon közönséges
gondolkozásu emberek voltak, nem is képzelték el másképpen a reájuk
nehezedett csapást, mint hogy valamelyikükben rejtett vétkek lappanganak
s azok költöztek át a fiuba. Lassan-lassan azt vette észre a szabó, hogy
gyülöli azt a gyönge, fázékony asszonyt, a ki otthon motoszkál erre-arra
és csak költség és teher és alkalmatlanság. Abban az időben goromba,
minden csekélységre felfortyanó, hirtelen mérgü ember lett a szabó. Az
ágyát kivitette az ebédlőbe, egyedül aludt. Pedig az asszony már hozzá
volt szokva ahhoz, hogy betakargassa éjszakánkint és odaadja neki
szorongatni a kezét, hogy ha rosz álmok bántották.
A fiuval azonban még se lehetett csak ugy röviden végezni. Jött, ment,
irtózatos étvágygyal rohant haza, ha megéhezett, látták, hogy létezik,
akármennyire szeretnék is letagadni. Sok panasz is érkezett reá.
Valósággal az utcza haramiája lett… Nyár is lett, forró nyár, maga az
ellankadás. Izzott a mühely, a ház, este ha a nap már lement, lomha
nehéz éjszaka telepedett a városra. Menni kellett valamerre. Sármás ur
elhivatta az orvosát is és hosszasan tanácskozott vele. Ő nem hagyhatja
itt a mühelyt, arról szó se lehet, hogy valami messze fürdőre küldje az
asszonyt, a viszonyok egyáltalában nagyon sulyosak manapság az
üzletemberre nézve. Éppen csak ugy engedhet meg magának meg a
családjának egy kis friss levegőt, ha közel kapja. A hova este kimehet
és a honnan reggel bejöhet. Az orvos azt mondta, hogy az asszonynak ugy
se fürdő kell, hanem melegség, süsse a nap, hogy izzadjon szegény…