– Nem, nem, tag nincs. Tudod jól, hogy nincs, hát minek bántasz vele.
Tömböcz elvette, a mi volt. Elvett mindent.
– Meg is veri az Isten.
– Dehogy veri. – Hirtelen felugrott s kimeresztett szemekkel bámult az
ajtóra. A hogy visszafordult a többihez, azok is elképpedve bámultak
reá. Még az ilyes árnyalatok megkülönböztetésében járatlanabb falusi
szemeknek is feltünt, hogy milyen sáppadt az arcza. Suttogva kérdezte: –
Nem halljátok?
– Mit?
– Hogy hogyan vonít…
– Mi?
– Tömböcz.
Az emberek egynémelyike mosolygott, mások azonban behuzták a fejüket a
vállaik közé s ugy bámultak rá az emberre.
– Minek vonítana?
Feri, Kis Feri, a kinek a Julianna nővére férjezett Tömböczné, még egy
kicsit az ajtó felé hallgatózott, aztán leült és sürün ivott és csupa
hosszu kortyot. Az arcza azonban vértelen maradt s a szemeiben is láz
égett csak. Remegett is. Érezni lehetett az ócska padlón, a mi tánczot
járt a lábai alatt.
– Hát – mondta – én nem voltam a tagban. Tag nincs. Hanem benn voltam
Rimanóczon négy hizott koczával.
– Meglátogattad a sógort?
– Nem, nem szoktam. Hanem láttam, hogy a passzusokat irta. Irnok ember,
városi ember, alkalmazott ember. Sandított is felém. Láttam, hogy a
papiros mellett a hizókat is mustrálja. No, – mondom, persze csak ugy
magamban, mert vele nem beszélek ezek legalább az enyimek. A mit kapok
értük, az is az enyim. Beiszom, de a Tömböcz, meg a Tömböczné nem lát
belőle egy garast sem. Magára gondoltam, – mondta a vastag asszonynak, a
ki éppen mellette ment el. – Magára, hogy inkább a magáé legyen borban.
Aztán jött egyik is, másik is, igértek is, meg nem is, a mészárosok
mostanság nagyon tartják magukat és inkább csak ugy dél felé mennek ki a
piaczra, szóval hát azt hittem már, hogy hazahajtom a hizókat.
Azonközben valami gyereket beküldtem egy ital borért a sátorba, a ház
mellé, a miben a passzust irják négy ablakon is s nem igen takargattam a
sógor előtt, hogy iszom. Hát iszik, a ki nem sajnálja. Iszik biz az…
Délfelé valami uriformáju asszony jött, hogy azt mondja mi az ára s ha
nem drágállanám, hát ő megveszi a disznót. Azonban hát drága volt neki
mégis. Aztán egy másik jött, egy ur s azzal aztán megállapodtunk.
Száznyolczvanhét forintot fizetett. Tizenhét tizest meg három ötöst.
Aztán még két ezüstöt. Ez van belőle.
Kivett a mellényzsebéből két ezüstforintost és maga elé tette az
asztalra. Egy kicsit nézte s aztán letörülte a homlokáról a verejtéket.
Azonban ujra kifényesedett az arcza. Viz csurgott le róla s zihált a
melle… Nem hivta föl az érdeklődést szóval arra, a mit még el akart
mondani, de máris rajta csüngött mindenkinek a szeme s az urak
asztalától is átjöttek páran, hogy hallgassák. Persze nem ültek le.
– És most jön a borzasztó. Ha még élek s ha fogom ezt a poharat s ha
iszom belőle, – mindjárt ivott is – hát az az Istennek olyan csodája, a
mit bele kell irni a könyvekbe. Hát – a mint mondám – a sógor jól
megnézett. Én is visszanéztem. Ez a becsület se tisztátalanabb, mint az
övé. Aztán az urral az ő asztalához mentünk, hogy egye a méreg. Ette is.
Láttam. A pénz a zsebemben, hát csak mulattam rajta. Aztán még benéztem
erre-arra s estefelé megindultam. Atájban, a hogy hát mi már szoktunk
megindulni. Egy kicsit fujt a szél, Gálocs mellett esett is, de nem
éppen nagyon, csakhogy mindig szembe fujta a szél a havat. Hideg is
volt. Mondtam magamban, mondtam, hogy ha már igy olvad, hát engedhetne
az idő, azért azonban csak jöttem szaporán. Közben elhajtott mellettem
Peles Józsi. Nem mondta, hogy üljek föl, hát csak jöttem. Idébb aztán
csunyán kavargott a hó. No no, nem január az idő, de hát azért csak
kavargott. Aztán még szaporábban indultam meg. Ez a vásár olyan vásár
volt, hogy alig volt benne ember. Köröskörül senki. Lenn az ormódi
dobogón egy lélek se… Még valami bolond farkas elém áll, gondoltam,
aztán…
Hát elém is állott.
Előbb csak hallottam a becseki hágón is egyet, meg Szinge felől a
másikat. Mintha beszélgettek volna. Ugy hallszott, hogy osztoznak
rajtam. Meg mintha méregettek volna, hogy mennyit nyomok a havon, ha
rálépek, meg hogy igy testben hogy mutatok. Végre is az egyik
elhallgatott s a másik, a Szinge felőli, leiramodott a hágón. Éppen
nekem. No uram Isten, hát ebből mi lesz. – Megint ránézett a két ezüst
pénzre és szomoruan bólogatott a fejével. – Ennyi maradt.
– Hát mi az? Hát mondja, – sürgette az ur, a ki lábát föltéve az egyik
székre, az elbeszélést figyelte.
– Nekem jött. No uram Isten…
– És aztán…
– Hát aztán előbb szembe állott. Hátráltam, de hát borzasztóan meg
voltam ijedve. Julianna gonosz, Julianna hitvány teremtés, hanem mégis ő
jutott az eszembe. Én Istenem, egy anya szült meg bennünket, hát ki
legyen nekem az első, a mikor meg kell halni… Hát mondtam, hogy
megbocsátok neki, ámbátor hogy még se hittem, hogy igazán gondolom azt,
a mit gondolok s hátráltam, mindig hátráltam… Ezzel azonban nem sokat
értem. A farkas jött utánam. Ugy tetszett nekem, mintha szaglászna
erre-arra… Azt mondják, hogy a kutyának a testvére, hát éppen olyan,
csakhogy hát a kutya még se csinál ilyesmit. Mert aztán nekemjött…
A kis emberke remegni kezdett. Előtte nem volt bor, hát a szolgabiró
huszárja tolta eléje a maga üvegjét. Nagyot ivott belőle s aztán
félreesett a széken. Meg kellett fogni, mert belevágta volna a fejét a
padló deszkájába. Zavarosan bámult körül s aztán visszaödöngött a
pillantása a két ezüst pénzre.
– Ez maradt, ez maradt – mondta.
– Hát aztán!
– Aztán, aztán feléje böktem egyszer az öklömmel s éreztem a szőrét.
Forogtam, ő meg körülöttem. Kereste, hogy hol vesse rám magát s arra
megzörrent a zsebemben a gyufa. Mit csináljak… Kihuztam a paklit,
kezdtem gyujtogatni s mindig feléje dobtam. Azt mondják, hogy fél tőle.
Hát el is ugrott, hanem mindig kevesebb volt a gyufám, már alig zörgött
a skatulyában vagy négy. Most már vagy élünk, vagy összeharapja a
torkom. Mindig a torkom járt az eszemben. Azt hiszem, hogy azt akarta
megfogni. Ilyen halál még a kutyámnak is rosz volna. Szegény kutyám… Ez
mind végigjárta a fejemet és kerestem valamit, a mit gyujtogassak. Addig
világítok neki, a mig tudok… Hát elkezdtem a bankókat égetni.
Az emberek felsziszszentek. Az ur mormogott: – a teremtésit.
– Annyi eszem még mindig volt, hogy tudtam, hogy belül raktam a csomóban
az ötösöket s kivül a tizest. Belülről huzgáltam ki a pénzt s a mikor az
egyik végigégett, meggyujtottam vele a másikat… A hogy fogyott,
készülődtem a halálra. Ugy látszik, hogy nem lehet kikerülni. Közben
ordítottam: emberek! emberek! s mindig gyujtottam a bankóból. Egyszer
aztán már csak kettő volt. No még egy kicsit élünk. Aztán egy. Uram
Isten… Aztán az is égni kezdett és körül a sötét, borzasztó éjszaka.
Nézzetek ki, hogy milyen, ámbátor hogy idebenn a faluban minden ház
világít egy kicsit. Hát aztán az is elfogyott.
Tátott szájjal bámultak rá az emberek. Sokáig hallgathatott volna még,
nem mert volna senki kérdezősködni. Ő pedig ült a széken összeroskadva,
érzéketlenül s csak lassan, magától ébredt fel. Akkor is bámulva nézett
körül, mintha meglepné a sok ember s magában visszamenve a történet
elejére és véges-végig átélve ujra az egészet, eljutott odáig, a mit még
el kell mondania:
– A mikor már vége volt az utolsó pénzemnek, megfordult a farkas és azt
mondta, de azt mondta, ugy hallottam, mint a hogy most az óra üt: egy,
kettő, három… Hát azt mondta: – Ez a pénz se a tied, Feri. Elvettem.
Neked már soha se lesz pénzed, Feri… – Hát Tömböcz volt. Hallom a
hangját.
Az ur rántott egyet a vállán és otthagyta. A többiek összebámultak. A
történet csakugyan érdekes. Feri pedig most már éppen csak szomoruan
motyogott.
– Soha se lesz. Nekem már soha se lesz.