Glücknek, a kis handlés zsidónak, a ki az Örömvölgy utczában lakott, már
régóta beteg volt a felesége. Pedig ugy külsőleg roppant jó formáju
asszony volt. Ha az utczán látta az ember, megesküdött volna, hogy
legalább nyolcz gyermeke van s valamennyit maga szoptatta, pedig egy
gyereke se volt szegénynek soha. Szép, magas, izmos nőnek látszott, a
kinek a derekán megfeszült a szoknya és a keblén majd elrepedt a rékli.
A betegség is csak lassan merte megtámadni. Körülólálkodta, mint a
harapós kutya. Előbb a kezeit soványította le, aztán az arcza szinét
kaparta le, aztán bele-beleharapott, hogy mindennap fogyott belőle
valami… Valami sorvadásféle pusztította. Sokat fuldoklott s olyankor
valami orvosságot kellett beadni neki kanállal.
Egy reggelre azonban elfogyott az orvosság és a mikor Glück észrevette,
hogy most már megint nemsokára beáll a hörgés, a mire fel szokott
ébredni, hirtelen felugrott a szalmazsákjáról és papucsban, éppen csak a
köpenyegét kapva magára, elszaladt a patikába. Még öt óra se volt. Éppen
csak derengett a hajnal, de messze, füstben, ködben – s pompásan
ragyogtak még a csillagok. A patikába becsengetett, s összegubbaszkodva
hallgatta, hogy az álmos segéd morog s megelégedéssel látta, hogy mégis
csak előkeresi a porczellántégelyt és kavargat benne. Mikor már üveget
is keresett, kirakosgatta a pultra a pénzt s rohanvást indult haza. Fura
kicsi, vörös, szeplős ember volt. Lötyögött rajta a szegénység a
mindenféle ruhákban. A kalapja ráesett a fülére, nyakáról pamutsál
lógott le s a megriasztott ember ferde pillantásával nézett erre-arra,
mig sután ügetett hazafelé az orvosságos üveggel. Pedig hát egészen
csendes volt az utcza. Éppen csak itt-ott megnyilt a kapu s az
udvarokból hallszott a csoszogás…
Egy még bezárt kapu előtt hirtelen megállott Glück. Egy pólyás gyerek
feküdt a kövezeten és hadonászott a kezeivel. Mintha csak most hagyta
volna abba a sirást, még félregörbült a szája s hajlandó volt rögtön
folytatni a kesergést… A lépések azonban lekötötték egy pillanatra a
figyelmét. Glück föléje hajolt, de csak annyit tudott mondani neki: –
No, no… Iszonyuan bámult. A mikor erre ment, még nem volt itt a gyerek.
Okvetlenül észrevette volna. Az forgott a fejében, hogy vajjon ki járt
itt azóta. Ezt azonban nehéz kitalálni. Erről hamar meg is győződött s
mintha haszontalanul lopott volna el a drága időből pár perczet,
hirtelen nekivágott ujra az utczának. Pár lépés mulva azonban
visszafordult. Forgott, forgott a kis agyában valami. Hogy ha nyár
volna, hát itt lehetne hagyni. Az idő azonban csipős… Igen is csipős…
Visszaszaladt, fölkapta a pólyát s most már szaladt haza.
Az ajtóban már rázta az orvosságot. Jó is volt sietni, mert az asszony
iszonyuan szenvedett. Szederjesre vált az arcza s a könyökére akart
támaszkodni, de visszaesett s kidülledt szemekkel, hanyattfekve
vergődött az ágyon. Glück hirtelen, csak ugy az üvegből beleöntött egy
korty italt. Valami nagyon jó orvosság lehetett, mert mindjárt magához
tért tőle a beteg. Nagyokat lihegett, aztán egész rendesen kezdett
lélegzeni s talán el is aludt volna, ha az ura szalmazsákjáról föl nem
hallszik a gyereksirás. Beszélni még nem tudott. Csak a meglepett
pillantása kérdezte, hogy mi ez?
– Gyerek. Itt találtam az uton. Elhagyta valami cseléd. Bizonyosan
cseléd… Azaz, hogy… A pólyát nézegette Glück s arra mondta, hogy: –
azaz, hogy. A vánkos tudniillik még fehér volt, rendes, frissen vasalt
szalagokkal átkötve s körül csipkés.
– Minek nyultál hozzá? – kérdezte az asszony s most már fölkönyökölve
maga is a gyereket nézte. – Add ide.
Az ura odaadta s a gyerek is rámeresztette a szemeit. Az asszony
tapasztalatlanul babrált vele. Óvatosan tette rá a kezét, pedig sovány
és könnyü volt már a karja s uras, vékony kéken erezett fehér bőrü volt
a keze. Borongós ellágyulás volt a pillantásában, s a hogy ráhajolt a
gyerekre, összecsavarodott a szive.
– El kell vinni a rendőrségre. – Ezt már ugy mondta, mintha nem volna
egész bizonyosan meggyőződve arról, hogy ezt kell tenni. – Elvész az
egész délelőttöd. Aztán még faggatnak…
– Ki kellene bontani. Valami irás csak akad mellette.
– Nem azért hagyta el az anyja, hogy irást adjon róla.
– Hát meg lehet nézni.
Az asszony felült az ágyban s maga elé fektetve a gyereket, kioldozta a
pólyát. A gyerek rugdalózni kezdett s szines papirosok gurultak le
mellőle a földre. Glück fölszedte s elképpedve mutatta az asszonynak.
– Pénz.
Aztán megolvasta. Három tízforintos volt, meg négy ötös. A mécscsel
bevilágított még az ágy alá is, de több már nem akadt. Csak egy czédula.
– Nézd csak – s odamutatta az asszonynak, ő maga pedig az asztal felé
indult, hogy megkeresse a szemüvegét. Az asszony a mécses világánál
elolvasta az irást. Két szó volt az egész. – Az övé… – Ez volt fura nagy
betükkel rárajzolva a papirosra. Aztán semmi, se elől se hátul…
– Hát persze, hát persze – monda Glück a papirost vizsgálva. Persze,
hogy az övé. Nem veszi el senki. Az ágy lepedőjéről levilágítottak a
bankók. Az asszony egy kis fészket gyurt az öklével a párnába s odatette
a pénzt. A gyermek ujra sírni kezdett s a kis vörös ember hol a pénzre
nézett, hol meg reá. Egy kis irigység volt a pillantásában s méltánylás,
hogy: – ime, ilyen piczi s már van neki pénzecskéje.
Valami kis tejecskéről kellett azonban gondoskodni, mert a gyerek most
már nem akart elhallgatni. Glücknek azonban semmi pénze se volt. Az
orvosságra minden ráment. Kapupénzre se tellett már, a mikor kiment. Az
asszony huzakodva nyult a pénz után, de mégis kiadott a fészekből egy
ötöst. Az ura ránézett s csóválta a fejét.
– Az övé. Az van a czédulán, s máris hozzányultunk.
– Majd visszateszed. Csak nem hagyjuk éhen veszni.
A kis félszeg vörös ember megint nekilódult az utczának. Bögrét lóbált a
kezében. Visszafelé már csoszogva jött. Mind a két szemével a tejet
vigyázta, hogy ki ne locsogjon s ügyetlenül magához ölelte a bögrét.
Valamin azonban elmosolyodott, a mig jött s a mikor benyitotta az ajtót,
az volt az első kérdése:
– Fiu, lány?
– Lány.
Megint derüsen biczczentett a fejével a pénz felé.
– Már van neki. Bizony.
Az esetben élénk részt vett az udvar is, de csak ugy tiz óra tájban, a
mikor a kis leány felébredt az asszony mellett az ágyban és iszonyatos
sírásban tört ki. Mig az asszony fölkelt és megmelegítette a tejet, abba
idő telt el s azalatt a gyerek visítva hánykolódott az ágyon. A hangja
kihallszott, tulvergődött mindenféle gyereksíráson, a mivel pedig tele
volt az udvar s a sok piszkos ajtó mögül asszonyok jöttek elő.
Csodálatosképpen egy sovány se akadt köztük. Csupa nagy,
nekiszélesedett, közösen, egyformán piszkos, lompos asszony, s a ki
máskülönben alig beszél. Csak ténfereg erre-arra az udvarban, egyforma
unalomban, egyformán hanyagul, valósággal belefásulva a nyomoruságba, a
mi már nagyobb se lehet, meg kisebb se. Éltek, hogy este elbujjanak,
reggel mosdatlanul, fáradtan ujra ébren szuszogjanak estig és hogy soha
ne történjék a nap alatt számukra semmi ujság… az uj gyerekek rikítottak
ki egy-egy üveggel meg papirossal vegyesen beragasztott négy kis szemü
konyhaajtó mögül, az se ujság. A nyomoruságban hamar megterem a gyerek.
Hanem a Glückéknél… Erre összenéztek s délfelé egyik-másik be is
kopogott a handléékhoz, ámbátor hogy zsidók.
Az asszony önérzetesen mutatta a pénzt.
– Valami egészen roszféle még sem lehet, a ki elhagyta, – mondta. –
Gondoskodott róla. Ha felcseperedik, lesz neki valamije. Nem sok, de ha
ügyesen forgatja…
Az asszonyok bólogattak, hogy: bizony, bizony s széles, nagy képükön
bizonyos megkülönböztetett tisztelet áradt el, a hogy a gyerekre néztek.
Megtapogatták a vánkost és a czihát, rajta meg a csipkét… A nagy
nőstények szeme tartózkodva, az állat hódolatával simogatta meg a kicsit
s egy asszony foszlott, alig itt-ott összegombolt réklije alól
kibugygyant a szép, nagy teli kebel.
– Adja ide. Majd adok én neki egy kis igazit.
– Szegényke, – mondta egy másik asszony.
– Szegény a pokolba. Van ennek pénze.
Glücknek rosz napja volt. Semmi üzlete se akadt. Előbb el kellett volna
adni a holmit, azután vásárolni mehetett volna szerte mindenfelé. De nem
volt vásár. Hitelbe akartak venni egy s mást, de nem mehetett bele az
alkuba. Mondta, hogy az asszony már régen beteg. Mindent fölesz a patika
s most még ez a gyerek is itt van… S szorongva ment haza. Az asszony
majd nem szól semmit, az asszony megérti, ha nem tud pénzt előadni, mert
hát ismeretes az üzlettel. Tudja, hogy nem megy, sehogyse megy, hanem
mégis van költség. Az orvosság is… Esetleg még tart, de az is meglehet,
hogy be kell adogatni. Aztán, aztán… megizzadt, a mig hazaért az
Örömvölgy-utczába.
Mig végigment az udvaron, az jutott az eszébe, hogy majd ad kölcsön pár
hatost a kis lány. Elvégre máris sokat bajoskodott vele. Hazaczepelte,
elszaladt tejért, holnap is fel kell majd kelni csak miatta, mert reggel
bizonyosan megköveteli a magáét, aztán meg az Isten tudja, hogy mi lesz
ezután. Az asszony nem képes a munkára. Talán mosni is kell majd arra a
gyerekre. Sok mindenféle rongyot. Csak kérhet tőle kölcsön pár hatost.
Visszaadja, a mint lehet. Ha csak egy kicsit megengedi az üzlet…
Ugy vette el a pénzt, hogy az asszony nem is látta s mikor a tejet
hozta, magának is vásárolt egy szivart. A mikor aztán végzett az
asszonynyal is, meg a gyerekkel is, kiült dohányozni az ajtó elé.
Holdvilág sütött le a pocsolyás, szürke négyszögre s körül a konyhákból
mások is kijöttek. Elől a házmesternél harmonika szólott s egy lány
kaczagott, mintha csiklandozták volna. Különben komor, csendes este
volt, a miben átbeszéltek egymáshoz a lakók.
– Megszaporodtak, Glück ur? Meg? – kérdezte az az asszony, a ki délelőtt
enni adott a maga duzzadt kebeléből a gyereknek.
– Meg. Lányunk van. Most már csak egy kis jobb mód is kellene hozzá.
Az asszony ugy bólintott, mint a ki érti már a dolgot. Mások is
átszólottak.
– Van annak mire támaszkodni…