Az urfi későn jött haza az iskolából. Az ebéd e miatt kicsit komor is
volt. A gyönge kis asszony, a kinek a fiáról van szó az urfi
személyében, fészkelődött a helyén és a széles, nyitott ajtón s a
harántos udvaron át, le-lepillantott az utczára arra felé, a hol az
iskola vörös tetejéből kiágaskodott a csengettyüs, fehér kis torony. Az
ura a tányér mellé terítette az ujságot és olvasott. Néha fölpillantott
és boszusan kapta le ujra a fejét a lapra, azon mérgelődve, hogy az
asszonynak olyan szepegő az arcza. Az asztal végén az urfi nagyapja
gyurta szórakozottan golyóbisba a kenyeret s a helyzet kinos voltát
megérezte a hajdu és a szobaleány is. Lábujjhegyen jártak az asztal
körül s a sarokban a nagy almáriom mellett aggodalmasan összesugdostak,
a mitől aztán az asztal mellett még inkább megrettent az asszony.
Már nagyon kellemetlen lett a csend.
– Azért a kis majomért kár olyan nagyon hallgatni, – tört ki végre az
urfi apja az ujságra csapva. – Majd hazajön…
– De nem addig van az – mondta az öreg. – Itt az ideje.
Az asszony is beleszólt félénken.
– Már fél kettő… Tán János utána nézhet…
– Szükségtelen.
Ujra vártak, de már nem sokáig. Mikor a nagy mutató a kilenczesre ért,
mutatván, hogy háromnegyed kettő, beállított a verandára az urfi. Az
anyja elébe szaladt, térdreesett előtte, hogy körülbelül egyforma
magasak legyenek, erősen magához szorította s elkezdett beszélni hozzá
mindenféle anyás semmiséget.
– Csakhogy itt vagy, édes drágiczám, kis apám, rosz fiu, hát illik igy
reám ijeszteni…
Az urfi még mindig sírdogált. Az ajkai reszkettek, pillái alul
kiszivárgott a köny s bármennyire is igyekezett nagyon jókedvü lenni,
ki-kitört belőle a sírás.
– Ott ültünk sokan, nem vettem észre, hogy ilyen késő van, játszottunk.
Ferenczy Gerőnek három golyója volt, nekem négy…
– Hát akkor miért sírsz kis aranyom?
– Nem, nem sírok… – s egyszerre nagyon összeszedte magát, a mikor az
apja hangját hallotta.
– Gyere ide.
Mikor az urfi az apja elé állott, egyszeriben még nagyobb lett a csend.
– Bezártak?
– Ne… nem, csak…
– Hazudsz?
– Nem hazudok…
– Illik ez becsületes gyermekhez? Megcsalod apádat… Nézz a szemembe,
csak a gazemberek sütik le szemüket…
Az öreg már nem hallgathatta tovább béketüréssel.
– Már miért nem mondod, hogy tolvaj…
– Hagyja csak apám… Hazudtál, most mondd meg az igazat. Emeld föl a
fejed. Játszottatok mostanáig?
A gyermek gyorsan pislogott, hogy fölitassa a könyeit. Látszott, hogy
hogyan szedi össze a bátorságát. Kétszer, háromszor már majdnem felelt,
de mindig a torkán akadt a szó, mig nagyokat nyelt, még mindig több és
több erőt gyüjtött magába össze. Mikor ujra megeredt a könye, az anyja
segítségére szaladt egy zsebkendővel, de a féluton megállott s csak
messziről leste a lélegzetét is visszafojtva, hogy mi lesz ebben az
ünnepélyes momentumban, a mikor egyszerre csak alkalma akad a szunnyadó
léleknek a megnyilatkozásra.
– Játszottatok mostanáig?
– Nem.
– Bezártak?
– Be.
– Hát aztán?
– Meg is vertek.
– Ki?
– Lehmann ur.
Az öreg ur felugrott s nagyot csapott az asztalra.
– Ki az a marha?
Az asszony felelt neki csöndesen:
– A tanító.
– A nemes ember fiát… Ráteszi a kezét?