Erre az öreg megint a fiához fordult s kipirulva kiabált reá:
– És nem lövöd agyon?
– Nem, apám.
– A kutya! Nem élne többet, ha az én fiamat ütné…
– Hogy történt a dolog? Mondd el elejétől végig.
– Én nem csináltam semmit…
– Semmiért vert meg Lehmann ur?
– Nem, hanem…
– Hát miért? Van valami oka.
– Előbb tán ennék a gyermek – mondta szerényen az asszony.
– Ráér… Nohát, hogy is történt?
– Kiss Sándor dohányt hozott…
– Hát te mit vittél?
– Papirost.
– Milyent?
– Szivarnak.
– Aztán?
– Szivaroztunk.
– Azért vert meg Lehmann ur? Jól tette.
– Előbb azt mondta, hogy bezár este hatig. Aztán egyszerre csak bejött a
pálczával s Kiss Sándorra is ütött hármat és rám is. Nagyot. Azt mondta:
barátom, nem kinlódom én veletek, menjetek haza, de előbb kikapjátok a
porcziótokat…
Az öreg ur már nem birt magával. Fölugrott az asztal mellől s a botját
kereste.
– Majd megtanítom én! Ne félj kis fiam, adok én neki…
Az asszony arczán végigszaladt az öröm. Kereste a fia pillantását, hogy
megvigasztalja: – hogy nagyapa majd ad neki. A szobalány lassanként ujra
feltálalta az ebédet, a hajdu pedig, mig a gyermek nyaka köré kerítette
az asztalkendőt, lopva megsimogatta a szőke lágy haját s a fülébe sugta,
hogy senki se hallja:
– Majd ad neki az öreg nagyságos ur, ne féljen.
Az öreg nagyságos ur pedig kegyetlenül hadonázva ment végig az utczán.
Lihegett benne a düh, alig birt magával. Az elernyedt, gyönge vén
emberben felébredt a despota, a mindenek felett való ur, a ki
megcsapatta a bérest, kihordatta a határból az árendást, parancsolt
hajdunak, zsandárnak, ha rosz kedve volt, agyonverte a parasztot
fokossal s lelőtte a fáról a kerti tolvajt, mint a verebet. Mikor
belökte az iskola ajtaját, egy kis cselédlányt talált maga előtt, arra
öntötte ki először a mérgét.
– Hol a gazdád, hé? Mit tátod a szádat?
– Fenn valahol a kertben, keresse meg.
A nyitott léczajtó mutatta meg az utat a kertbe. Az öreg ment,
fölbotlott a kövér káposztafőkben, a melyek szemérmetlenül
kiterpeszkedtek az ösvényre s mig keresztül-kasul bejárta a nagy
veteményvilágot, mindig nagyobb lett benne a harag. Néhol ellepte a
magnak hagyott nagy veteményburján, alig tudott kikászolódni belőle,
olyankor szétnézett s leste, hogy a mozdulatlan rekkenőségben mozduljon
meg bár egy árnyék, a mi után el lehet indulni. Mikor kifáradt, már nem
is harag járt az eszében, csak ki akart jutni valamerre ebből a
zöldség-labirintusból.
Mikor nagy barangolás után rábukkant a másik öreg emberre, Lehmann urra,
a ki az uborka indái alól takarította ki a gazt, ujra dühbe jött.
Kiabálva beszélt s erősen szorongatta a botját.
– Az ur verte meg az unokámat?
A tanító fölegyenesedett, leverte a térdeiről a port s csendesen
mosolygott.
– Meg biz azt…
– Hát aztán miért?
– Mert megérdemelte.
– Azt hiszi, hogy paraszttal van dolga?
– Az ur többször megérdemli, mint a paraszt.
– Hogyan mondja?
– Ugy, hogy az Isten mentsen meg az urficskáktól. Elrontják velük a
legjobb iskolát is.
– Kivel, az én unokámmal?
– Azzal is, meg a többivel is. Ezek a kis ficzkók tönkre vannak nevelve
mindenféle uri rafinériával s elbolondítják az Isten gyermekét, a
parasztot.
Az öreg ur csak rámeredt a vén, szürke Lehmannra s nem értette meg
egészen a mit mondott.
– Az urfi hozza be az iskolába a czigarettát… Az urfi-gyermek hozza be
ide a szemtelen képeket, az tanítja meg legelőször a többit arra, hogy
hogyan kell kicsufolni a tanítót.
– Az unokám?
– Nem ő, mind. Egyik olyan, mint a másik. A paraszt ostoba, tuskó, a mit
szépen ki lehet faragni, hanem az urfiból előbb ki kell verni a sok
gonoszra való hajlandóságot, a mi az urvoltával ette magát bele.
Nyolczvan gyermek közé, ha beesik egy efajta, megmételyezi…
– Ezt még sohase hallottam.
– Hallja most és nekem elhiheti. Ha rajtam állana, nem is lenne a falusi
iskola másé, mint a paraszté. Baj az, ha összeelegyedik ez a két elem,
csunya habarék lesz belőle. Annak való. Ez itt népnevelés…
– Hát az ur hova vigye a fiát?
– A városba. Ott meg paraszt nincs. Nem kell zavarni a kalkulust. Mi
neveljük az értelmes, józan földmüvelő embert az eke szarva mellé, azok
a pennást. Ez ide kell, az meg amoda. Ha összezavarodunk, mindjárt baj
van.
Az öreg ur leült a mesgyére s a tanítóra fölbámulva, csendesen
hallgatott. A mikor már tiszta volt a feketére gyomlált ágyban az
uborka, mellételepedett Lehmann ur is s kezébe véve a botot, elmutatott
körül messze a sok földre, a miben egymást váltotta föl a zöld, sárga és
fekete tábla s jobbra-balra fehérre pontozva a végtelen mappát, csomóba
gyülekezett egy-egy falu, mint valami mozdulatlan, a torony köré
heveredett gulya.
– Lássa ezt a nagy vidéket, a hol semmi egyéb nincsen, mint a mit az
Isten termel. Ide nem ur kell, hanem paraszt. Nem az a lusta, makacs,
buta nép, a mi most lakik itt, hanem más, a milyent én nevelek. Ez kell
az urnak is, meg a köznek, a mi most már nekik is egy, meg nagyságodnak
is. Nem, nem szeretem az urfit a parasztjaim között, vigyék másfelé.
Az öreg ur messze maga elé bámult s aztán visszaesett tekintete a szép
fekete földre, a mit szorgalmasan lefésült a gereblyével ennek a másik
öreg embernek a kérges, kemény keze. A miket most mondtak itt neki,
mintha megsimogatta volna. A sokat tapasztalt ember látományos lelkével
gondolkozott el azon, hogy mi az igaz ennek a szürke öregnek az
igyekezetében s mindinkább érezte, hogy ez a mellette kuporgó kopott
atyafi tetszik neki. Egy szivart akart adni neki, de szégyenlette
odaadni, csak tapogatta a zsebében s zavarba jött. Restelni kezdte, hogy
a kaputos emberek uri volta ennyire utjában áll a nagy munkának, a mit
ez a négyszáz forintos vén konok fráter forgat az agyában.
– Szép, szép, az szép lesz, a mit akar tanító ur, okos, józan paraszt, a
kinek a kezében kövéredik a föld, nő a vagyon…
– Ez, ez…
– Aztán meg egészséges, erős, a kitől szép, izmos nemzedék származik…
Gondoltam én erre egyszer-másszor, de nem tudtam, hogyan kell
hozzákezdeni.
– Igy, igy kell… Csak az urfiakat vigyék el innen.
Az öreg ur gondolkozva, csendesen ment haza és folyton megvigyázta a
parasztokat, a kik szembejöttek s köszöntek neki s magában találgatta is
mindenikről, hogy melyik azok közül való, a kikről a vén Lehmann
beszélt.
– Ez az, ez nem, ez talán mégis… – s most már majdnem undorral fordult
el az olyantól, a ki valahogyan nagyon uriformán emelintette meg előtte
a kalapját.