A zsobokai plébános mindjárt a templom mellett lakott egy siralmas kis
házban, a minek a tetején át fütyörölt a szél. A falairól nagy
darabokban hullott le a vakolat s fehér sárral vette körül a házat, a
mikor felolvasztotta az eső és elfolyt vele köröskörül a beroskadt
alapozás árkában. Az ablakok külső deszkatáblája itt-ott lefittyent a
törött sarkán himbálódzva, ha kedve jött a szélnek a játékra s az
esztendők óta kitört ablakszemek ujságpapirossal voltak beragasztva,
mivel hogy vagy nem jött ablakos a faluba, vagy pedig éppen akkor nem
volt pénze a plébános urnak. Hogy még szomorubb legyen a ház formája,
nem is előre nézett, hanem hátra a kert felé, a mi pedig szintén nem
igen volt kert, hanem széles nagy labodatábla ki a temetőig. Két szoba
volt a házban. Az egyik valaha ki volt padolva valami olcsó
fenyőfadeszkával, a mi azóta elkopott s lesurolt széleivel belenőtt a
földbe. Csak ott volt ép, a hol nagy szekrények meg ládák állottak a fal
mellett, meg köröskörül, ámbátor hogy itt is megviselte kissé épségét az
eső, a mi lecsurgott rá a falról akkortól kezdve, a mikor az első
zsindelyek estek le a tetőről. A másik szoba már eredetileg szerényebb
igényekkel alkottatott meg. Ennek keményre taposott agyag volt a
padozatja és semmi, de semmi butorzat nem volt benne, csak éppen egy
ágy, a miből kisárgállott egy szalmanyaláb, a hol elvásott a derékalj.
Az ágyra ócska lópokrócz volt terítve, előtte pedig egy minden oldalon
kifoszlott gyékény és egy szék, a mire a plébános leteszi a ruháit, a
mikor bebujik a pokrócz alá estenden s mielőtt elaludnék még egyszer
áldást kér az egész szép nagy falura, meg köröskörül az egész nagy
világra, a mibe nemsokára belesüpped végképpen a zsobokai plébánia.
A plébános urnak valaha volt egy kis gondviselése, de nem sok. Egy vén
asszony takarított reá s meg is főzte az ebédjét, akkor nyugodalmasabb
volt az élete, de ennek a boldogságnak csakhamar vége szakadt. Részben
azért, mert a megyés püspök mérges levelet irt neki, hogy rögtön küldje
el a házából a fehérszemélyt, a kivel névtelen levelek tanusága szerint
bünös viszonyban él, részben pedig azért, mert a szegénysége nem birta
meg a költséget. Az asszony fizetésére szép régi szentkönyveit adta el,
meg a krumpli termését is elvesztegette potom pénzért, a mikor még a
földben volt. Azóta aztán egészen egyedül van.
Csak vasárnaponkint elevenedik meg körülötte a világ, a mikor a templom
kicsi harangja csengeni kezd és öreg asszonyok jönnek fel a faluból
misét hallgatni. A fiatalabb nép nem jár templomba, éppen csak ha valami
igen nagy ünnep adja elő magát. Akkor aztán fölrepül a hegyre a csupa
pántlika, csupa csipke leánysereg, meg a bokrétás legények is.
Cziczáznak a mise után a temető alján, a hol a másik papnak sok
esztendei részletfizetésre kőkeresztet állíttatott a mostani plébános.
És ilyenkor, de éppen csak ilyenkor a plébános kihozza az ágya mellől a
széket, kiül a ház ajtajába és gyönyörködik a fiatalságban és
megbocsájtja nekik még azt is, hogy elhanyagolják az Istent.
Különösen szomoru a vidék, ha olyan nagy a hó a plébánia körül, mint
mostanság. Körüskörül végtelen fehér mező, a mit egy árnyalattal
sötétebb vonalak, az utak szelnek keresztül és hangtalanság, mélységes
csend, a mit csak néha zavar meg a szél zizegése, a mint a száraz bokrok
ágai között keresztülsuhan. A faluból fölhallszik még valami zsongás,
egy kis élet, éjjelre aztán az is megszünik s hallani lehet azt is, ha
az ereszről a hóba esik egy jégcsap…
És a mikor már az ágyban feküdt a plébános, egyszer mégis valami egyebet
is hallott. Valahol messze vagy közel, de nagyon gyöngén nyögött valaki.
Nem igen lehetett tudni, hogy mi, tán állat is lehetett, de mégis mintha
inkább emberhang lett volna. Az öreg szikár pap fölült az ágyban és
hallgatózott. Most már tisztán hallotta, hogy valaki panaszosan jajgat:
jaj jaj… Kiugrott az ágyból, gyorsan magára kapta a ruháját s nekiment a
nagy fehér mezőnek. Néha megállott hallgatni, hogy merről jön a hang s
többször is megfordult egészen más irányba és sehol se látott semmit.
Végre is a legközelebbi uton indult el. Messze a homályos égen szürkén,
álmosan bukkant föl a hold nagy kerek tányérja, mintha azt is az ágyból
kergették volna ki, hogy az öreg papnak világítson. Sokáig keresett a
földön, egy-egy kóbor szárazág nyomában indult el, a mit a havon
szánkáztatott a szél, hogy talán ez rendeltetett számára kalauznak s
nagy kóborlás után egyszerre csak a lábai alatt hallotta a nyögést, most
már még halkabban, alig-alig jutott el a füléig a hang, mintha
megfagyott volna utközben. A remegő öreg ember lehajolt s félig a hóba
takart kezet fogott meg. Akkor már izzadt, kigombolta a kabátját,
lapátot formált a két tenyeréből és lázas sietséggel takarította félre a
havat a hideg testről, a melyből előbb egy csonttá fagyott szoknya,
aztán egy nagy keszkenő csücske látszott ki s lassan-lassan bontakozott
ki az asszony. A vén ember sürün emlegette az Istent: – Uram segíts,
Jézus segíts, Szentlélek segíts – s nagyot fohászkodva előbb karjaiba
vette a hideg, jeges testet s visszafelé indult a plébániához. Az utolsó
lépéseknél már tántorgott s ha még félannyit kellett volna mennie, mint
a mekkora utat megtett, összerogy. Igy is halálra fáradtan roskadt le a
székre, mikor a még mindig kemény, fagyos embertömböt letette az ágyra.
Nem sokáig pihent. Ruganyosan ugrott föl és ügyetlenül szaladgálva a
szobákban, gyufát keresett. Mikor végre megtalálta, tüzet rakott, egy
kis bögrét is állított a kemencze szája elé s mosolyogva ment vissza az
ágyhoz.
– Mindjárt meleg lesz. Meg adok teát is. Az majd áthevíti…
Az asszony csak ajkait mozgatta. Rá kellett hajolnia, hogy megértse a
szavát:
– Köszönöm.
Akkor aztán a vén pap, a ki életében még soha nem érintett asszonyt, egy
kicsit habozva nekiállott annak a munkának, hogy levetkőztesse a fiatal,
lassan-lassan megelevenedő asszonyt. Előbb a szoknyát oldozta le róla,
összeszakítva a kötőket, a miket nem tudott megoldani, aztán lehámozta
lábairól a czipőket, meg a harisnyákat s kezei közé fogva a fagyos
lábakat, dörzsölni kezdte. Azalatt folyton a csinos, egy kicsit
lesoványkodott arczot nézte a csodatevő Jézusra, az emberhez legközelebb
álló Istenre gondolt, a mikor a nő felnyitotta a szemeit s aggodalmas,
félős pillantással végigjártatta pillantását a szobában.
– Uram Jézus, légy áldott, – mondta a pap.
A tüzhely előtt, zsarátnokövben forrni kezdett a viz. A vén ember most
már sokkal fürgébb és valamicskét ügyesebb is lett. Átszaladt a másik
szobába, kis összegyürt papirosból teát öntött a bögrébe s közben
vissza-visszafordulva az ágyhoz, beszélt:
– No lányom most már minden rendben lesz. Csak egy kis erőt gyüjtsön,
hogy inni tudjon. Aztán betakarózik jól, nagyot alszik…
Majd sírva fakadt, annyira meghatotta a visszatérő erő. Egy kicsit
elbizakodott lett, valami teremtésféle hatalmat érzett magában s
diadallal, mosolyogva fordult vissza munkája mellől az ágy felé. Mikor a
pokrócz lecsuszott a leányról s födetlenül maradt a keble, észrevette,
hogy nedvesen tapad reá a még mindig remegő testre az ing is. Érezte,
hogy nem teljes a munkája, mig az összefagyott didergő test még mindig
fázik s átszaladt a másik szobába száraz ruháért. Nem volt neki más,
csak a magáé. Egy vén szekrényből kivett egy hosszu inget s visszament
az ágyhoz.
– Ezt vegye magára leányom. Majd segítek. Bizony foltos egy kicsit, de
még is csak ez a legjobb mind között. Aztán meg száraz…
Remegés nélkül simult rá durva tenyere az asszony vállára és biztatta:
– Ne szégyelje magát. Nincs most arra időnk.
Arra döbbent meg kissé, mikor az asszony nyakán vékony láncz akadt a
kezébe, a min egy kis aczéltok csüngött. Valamicskét, de inkább csak
mintha árnyék szaladt volna végig rajta elborult az arcza s elfordult az
ágytól.
– Mi ez?
– A tizparancsolat.
A tokon körül héber betük voltak, most már hogy jobban megnézte,
világosan látta s aggodalmas gond telepedett szelid, öreg arczára.
– Maga zsidó, leányom?
– Az. Ezt itt egy szeminarista irta nekem. Azt mondta, hogy szerencsét
hoz majd, ha viselem. Az asszonyomnál lakott, szobaur volt…
Kimerítette a beszéd s a pap csittította:
– Hallgasson, ne fáraszsza magát.
Az asszony mosolygott a gyöngédségre s lepihentetve fejét a párnára,
csendesen beszélt tovább.
– Most már jobban vagyok. Érzem, hogy mozogni kezd bennem a vér. Nagyon
szépen köszönöm, hogy fölszedett a hóból. Odáig még emlékszem, hogy
összeestem és jajgatni kezdtem. – Azután félénken nézett körül a puszta
szobában s az egyszerü asszonylélek megilletődésével szólott: – Uraságod
jó ember. Talán pap is. Olyanforma itt minden…
– Az vagyok. Hova akart menni?
– Ide a szomszéd faluba, Halmágyra. Hajnalban indultam el, itt a
városban lakom. Nem hittem, hogy ilyen hideg lesz.
– Van ott valakije?
– Van, azonkivül aztán nincs is senkim. A gyermekem. Tetszik tudni
tisztelendő ur, szegény cselédleány vagyok s a gyermekem odaadtam egy
asszonynak. Most aztán nem vagyok helyben már három hét óta és a
gyermekemet akartam látni. Nem tudom, hogy miért éppen most. Talán azért
akart megverni az Isten, mert eddig nem igen gondoltam rá… De látni
akartam. Megcsókolni s aztán megint visszamenni a városba, mert
vasárnapra már helyet igért a szerző. Pénzem nem volt, nekivágtam gyalog
az utnak s aztán bizony kidültem. Ha nem jön a tisztelendő ur, most már
a szegény kicsinek ilyen anyja sincs, a milyen én vagyok. Nagyon
szomoruan haltam volna meg.
A vén pap remegő kezekkel töltötte ki egy pohárba a teát és odaadta a
lánynak.
– Hajtsa fel. Egyszerre igya ki. – Aztán idegenül pillantott megint a
kis aczéltokra a lány keblén. – Legalább ne mondta volna meg. Minek
hordanak efféle holmit magukon?
– Hát aztán baj az, tisztelendő ur, ha zsidó vagyok.
– Nem, nem, de itt nálam a plébánián… Nekem nincs több ágyam. Ebben
kell, hogy háljak ezután is.
A leány erőszakosan, nehézkes mozdulattal a könyökére támaszkodott. Ki
akart kelni az ágyából, de visszaesett a párnára s panaszosan nyögött.
– Ha künn kérdezte volna a tisztelendő ur, ott is megmondtam volna. Nem
akartam hazudni…
A pap a leány ajkaira erőszakolta a forró poharat, hogy hallgasson s
kinosan töprengett magában. Meglátszott az arczán, hogy mennyire
megerőlteti az agyát ebben a szokatlan tételben s még motyogott is
valamit, mintha hang nélkül nem tudna gondolkozni. Aztán földerült a
képe, megállapodott valamiben, a mi egyszerre szent hit lett benne, mert
valósággal megdicsőítette fáradt, sovány arczát. Fölállott az ágy
széléről s kibámult az ablakon a havas nagy mezőbe, a minek szélét
köröskörül kikezdte a hajnalpirkadás és pusmogott magában
meggyőződéssel, egyszerre összeszakítva a lelkében egy csomó szürke
dogmát.
– Ha az Isten nem akarta volna, hogy legyenek nem is teremtette volna.
Nem… Nem… Az Isten akarata…