Hadak Sándor, a kiről ebben a néhány sorban szó lesz, iró volt.
Töprengő, finom lelkü ember, utálta a vásárt, roppant nagyra becsülte a
pennáját, csak akkor irt vele, ha igazán volt valami mondani valója.
Különben azt hitte a kis hegyes szerszámról, hogy: fegyver, a mivel
harczolni kell a közért s ennek folytán csupa tendenczia lett minden
sora, a mivel azt érte el, hogy akik csak az esztetikai szépért irnak s
megvetik az akcziót, mélységesen lenézték. Hadak Sándort ez nem
keserítette el. Azt gondolta magában, hogy ez a világ nem olyan
tökéletesen boldog, hogy most már csak esztetikai gyönyörüségről kellene
gondoskodni számára. Előbb valami általános nivellálásnak kell
elkövetkeznie, ezt pedig nem adják csak ugy a maguk jószántából azok, a
kik megrövidülnek vele. Szurni kell rajtuk egyet-egyet a pennával s ha
aztán majd minden rendben lesz, jőjjenek a fülemilék és daloljanak.
Addig azonban a romboló és építő erőé a hatalom.
Hadak ujságiró is volt azonkivül és a miről ő is gyakran megfeledkezett
s én is ime majd hogy elfeledtem, szegény ember is. A mit irt, azt
nagyon értékesnek találták a többi irók, meg is beszélték a kávéházban,
meg a klubban, hogy milyen nagy a becse, de csodálatosképpen éppen
azoknak tetszettek a dolgai, a kik nem vásárolnak könyvet. Ilyenformán
nagyon szükkeblüeknek mutatkoztak vele szemben a kiadók. Jó tanácsokat
adtak neki, hogy nádból faragjon magának tollszárat, mert az könnyü s
virgoncz, mondhatnám játszi lesz ennek folytán az olvasmány, a mi
kikerül alóla. A közönség ezt szereti. Ha folyton csak ugy ir, hogy az
embernek teletölti a fejét megoldhatatlan kérdésekkel meg gonddal, nem
használhatják a kéziratát. A polgárember egész nap dolgozik, izzad,
estére ki van merülve. Most már vagy szinházba megy, vagy elővesz valami
könyvet, de mindenképen mulatni akar. Tessék valami nagy szerelmes mesét
kigondolni, jól teszi, ha sok humort vegyít bele, jőjjön ide, mondja el,
s akár előleget is adunk reá – mondták egynémely könyvkereskedők s Hadak
Sándor mérges volt, gorombaságokat felelt, azonközben pedig mikor
otthagyta a czifra boltot, a szemébe szökött a köny és belül
marczangolni kezdte a sikertelenség tompa fájdalma.
Tanulni azonban sehogyse akart a könyves boltosoktól. – Öt esztendő, tiz
esztendő – gondolta magában, s mi leszünk az urak. A literatura nem
kutyakomédia, hogy csak mulattasson s fölkeltsen az agyban némely olyan
érzéseket, a mik hasonlatosak a gyönyörüséghez, annak vezérszerepe van
abban a nagy munkában, hogy át kell gyurni a sziveket meg az agyakat s
istenibb formát kell adni az ember lényegének. Már annak ez a rendje,
mert máskülönben a világ végéig csináljuk a mi kis politikánkat s nyom
nélkül szalad el felettünk minden tanulságaival egyetemben a nagy idő.
Ezeken gondolkozott Hadak Sándor, mig hazafelé bandukolt egy este s
megfordult a fejében egy novellacziklus tervezete… Szó lenne benne egy
pékről, meg egy diurnistáról… különben ez már csak részlet… A fő az,
hogy az üzérkedésbe kellene behozni valami becsületes rendszert
egyelőre, hogy minden hizott libával és pulykával egyetemben ne egye meg
a pék a diurnistát is. Mig eljönne az igazi rend, a mi szörnyen lassan
bontakozik ki a tegnapból meg a mából, legalább valamit biztosítani
kell…
Fenn az asszony azzal fogadta, hogy ott volt Nagy Náczi a csizmadia.
Megmérte a kis fiu lábát s azt mondta, hogy még este visszajön.
– Mit akar? Elsején küldtem neki hat forintot.
– Nem azért, valamit akar veled beszélni. Azt mondja, hogy valami
ujságot akar. Különben hiszen majd elbeszéli… Azért szép tőle hogy rád
gondolt.
– Igen, igen… Micsoda ujságot?
– Nem tudom, de pénzt hozna, azt mondja…
– Majd meglátjuk…
Alig vacsoráztak meg s már megérkezett Nagy Ignácz. Kapott egy poharat,
a mit az asszony szinig tele töltött borral, letelepedett az asztal
mellé, maga mellé csapta le az abroszra a vizes sapkáját s a mikor már
ivott és uj bort kapott, elmondta, hogy miért jött.
– A mint hát már bizonyosan tudja is Hadak ur, az ipartestületben én
vagyok az elnök. Nem azért mondom, mintha sokra tartanám a rangot, hanem
hát igy van, bennem összpontosult a bizalom. Van is ott egy kis
tekintélyem, keresztülviszem, a mit akarok. Hát most ugy esett, hogy egy
jó pennáju ember tisztességes keresetre tehetne szert nálunk. Pár nagy
mester fölvetette az eszmét, hogy csináljon szakközlönyt az
ipartestület. Én is pártfogoltam s rögtön magára gondoltam Hadak ur…
Gondoltam, vékonypénzü legény az ilyen irófajta, nem árt neki egy kis
mellékes haszon…
– Aztán mit akarnak a lappal?
– Egy az, hogy van a czipészeknek is, pedig hát az ipartestület nem
engedheti, hogy éppen ők előnkbe vágjanak. Meg aztán meg kell védeni a
mesterek érdekeit, mert ujabban mindig magasabbra akarják srófolni a
legények a munkabért. Czéh már nincs, a ki közibük vágna, hát igy a
sajtó utján remél valamit az ember. Különben hiszen nem sok irás kellene
abba az ujságba. Ugy kontempláljuk, hogy a fődolog lenne a hirdetés:
Bécsből sokat lehetne kapni, mert nagyon aspirálnak a német bőrösök a
magyar csizmára. Meg aztán meglehetne nyerni a fejbőrösöket, a
lakkosokat, a kérgeseket, a kik nagyban árulnak s lenne benne egy lap, a
min a legények ajánlkoznának a mesterekhez, meg a mesterek keresnének
legényt. A legények huszonöt-harmincz krajczárt fizetnének a
hirdetésért…
– S a mesterek…
– Hogy mondja? Hát a mesterek semmit. Az övék az ujság.
Az asszony kedvetlenül hallgatott az asztal végén s csak néha pillantott
föl az urára nedves, kunyoráló pillantással. Mikor az kikerülte a
nézését, hozzáment és a fülébe sugta:
– Ne légy goromba hozzá… kérlek szépen…
– A haszonnal meg aztán ugy leszünk, hogy osztozunk. Fertálykor, vagy a
mikor jónak látja, leszámol a titkárral. Zsebre vágja, a mi a magáé,
idővel szép kis summára nőheti ki magát a pénzecskéje. Az irással nem
lenne sok dolga. Ellátnók mi… Magam is megeresztenék minden két-három
hétben egy-egy czikket, csak éppen, hogy simítani kellene rajta itt-ott.
Ha ugy benézne hetenkint kétszer-háromszor egy-egy órácskára, összeütné
az egészet. A ki ért hozzá, annak rááll a keze… Igazán mondva, hát én
ugy gondoltam magára Hadak ur, hogy egy kis pénzt szerezzen. Elkel erre,
arra… Az apáink is jó ismerősök voltak, az öreg urnak harmincz
esztendeig dolgozott az én öregem, hát mondok az asszonynak, az ilyen
diák nép, a ki csak mindig ir, akár kell, akár nem, rá van szorulva a
pénzre, juttasson neki az ember, ha már elnök…
Hadak némán bámult rá a csizmadiára. Ez a zsiros, poczakos ember
egyszerre nőni kezdett előtte, szélesedett, mintha az övé lett volna
most már az egész asztal, a sapkája nagy feketesége mellett is elvesztek
a poharak meg a hamutartó, uralkodni kezdett, az övé lett a hangos szó,
a másé csak a csendes, kipöfögött belőle a gőg s most már ismételte is
azt a mit utoljára mondott.
– Ugy gondoltam, hogy nem árt majd egy kis pénzmag. Nő a gyerek,
iskoláztatni kell, hát majd hozzájárulunk mink is.
Hadak nem mert fölnézni. Félt, hogy kiordít belőle a düh. Közben a háta
mögé került az asszony is, simogatni kezdte a haját a homlokán kezdve
szép csendesen hátra, le a nyakáig. Ez csillapította… Hátra is
mosolygott, mintha azt akarta volna mondani: ne félj – s mikor a vendég
kérdezte, hogy hát mi lesz, csendes türelemmel felelt:
– Beszélünk még róla, majd meggondolom…
Mikor a csizmadia elment, egy szót se szóltak többet a dologról. Az
asszonyt bántotta egy kicsit az, hogy Nagy Náczi ur olyan elégedetlen
formán távozott, mert félt, hogy holnap elküldi az egész számlát, de nem
szólott semmit. Valami nehézkes csend támadt a szobában, a mi fojtogatni
kezdte a lámpát, mert a nagy kerek láng mintha fulladozott volna,
nagyokat lihegett. Egyszerre utolsót szuszszant és meghalt. A másik
szobából átpislogott valami világosság, egy gyertya az éjjeli
szekrényről, a mi talán meleg, barátságos derü lenne, ha közelebb jönne,
arra azonban egyiknek se volt kedve, hogy behozza. A tágas nagy szobában
utálatossá kezdtek lenni a szagok is. A lámpakorom büze vetekedett a
csizmadia hájas csizmájának a szagával, büdös gőzbe vegyültek össze, az
ember megborzongott, fölállott, hogy feküdni menjen. Az asszony ugy
kisérte, mint egy hüséges jó cseléd s ösztönszerüleg nyult utána néha a
kezével, mintha kérlelni akarná, hogy ne bosszankodjék.
– Igazad van, nem neked való az ilyesmi… Ámbár hogy talán pénzt hozna… A
családos ember mégis más, mint a ki egyedül van. Annak mindegy…
– Ugyan hallgass.
Reggel még kilencz óra se volt s már idegenek csengettek az ajtón. A
cseléd azzal jött be, hogy valami nem igen finom urak keresik az urat s
várnak az udvari szobában. Hadak hamar felöltözött és kiment hozzájuk.
Három kopott, félszeg ember ült szétszórva a székeken s egymást
taszigálták a pillantásukkal, nem tudva hirtelenében elhatározni, hogy
ki beszéljen. Végre is fölállott közülök az egyik, egy hosszu, száraz
betegformáju ember s félénken, huzódva beszélni kezdett.
– Ugy halljuk, hogy tegnap este itt járt Nagy Ignácz ur s ujságot
akarnak a mesterek. Mi kérem itt segédek vagyunk s azért jöttünk, hogy
ne tessék belemenni abba a dologba. Reánk törnek kérem… Egészen tönkre
akarnak tenni… Kiszámíthatom az urnak papiroson, hogy valóságos
rabszolgák vagyunk… Ugy élünk, mint a barmok, zöldségen. A gyerekeink
betegek, rongyosak, az asszonyok siránkozók, panaszosak, éjjel-nappal
nem tudunk megkeresni annyit, hogy valahogyan éljünk. Ha mi elmondhatnók
valahol a bajunkat, az lenne az áldás.
A másik kettő is ráhagyta:
– Bizony, bizony.
– Nem kellene nekünk valami czifra nagy ujság, csak éppen egy kis
nyomtatott papiros, ekkora ni, mint a két tenyerem… Aztán láthatná a
világ, hogy mik vagyunk… Ha el tetszik jönni hozzám a Hajcsár-utczába,
mutatok egy szobát, a milyet a nagyságos ur sohase látott. Csupa penész,
olyan a teteje is, mint az alja, nincs rajta tapasztás. A gyermek már
három hete torokfájós s nem tudtam még megcsináltatni neki az
orvosságot, a mit fölirt a szegény-doktor, pedig három órát se alszom
egy éjjel, mindig dolgozom darabszámra… Nekik sincs jobb dolguk.
Rámutatott a másik kettőre. Ezek közül is fölállott az egyik, hogy
valamit mondjon.
– Tudja nagyságos ur, hogy kinek van jó dolga? Annak, a ki lop…
Hadak nézte őket és elszorult a szive. Magában mormogott… – Szegények,
szegények.
Ujra a hosszu ember beszélt:
– Nincs törvény, se szabály, se semmi a mi nekik is parancsolna.
Fizetnek a mit akarnak, akkor, a mikor nekik tetszik, kidobnak,
elcsapnak, nem használ semmi, annyian vagyunk, hogyha száznak eszébe jut
nem dolgozni, jön a helyébe kétszáz, háromszáz, ezer. Egészen az övék
vagyunk, mint a kutyák… Igaza van itt a pajtásomnak. Az boldogul, a ki
lop…
A házigazda szemei előtt vizben kezdett uszni a három legény. Alig
tudott szólni, annyira szorongatta a torkát a szomoruság és a keserüség.
Kutatott valami után, a mivel segíthetne rajtuk, de nem jutott az eszébe
semmi. Végre is látta, hogy tehetetlen s olyan tanácsot adott, a milyet
tudott.
– Menjenek hát lopni. Én mondom maguknak. A gyereknek éhezni nem szabad.
Én nem tehetek semmit. Pénzem nincs. Az irás semmit se ér. Menjenek, ne
jajgassanak tovább a nyakamon.
Csendesen, vigasztalanul botorkált ki a szobából a három kopott legény.