A szoboszlói erdőben csütörtökön kezdődött el a nagy hajtás. Már
hajnalban körülzárta a rengeteget a hajtók láncza s a mint összébb és
összébb szorultak, szimatolva, remegve sejtették meg a vadak a
veszedelmet s itt-ott ijedt bőgés és ordítás verte föl az erdőt. Az
erdészházba egymásután érkezett a sok szán. Csilingelve kanyarodtak be a
lovak a veranda elé s a sok bundából lassankint kikászolódott a környék
földes urasága, öreg urak, fiatal vadászok, köztük egy-egy mágnás, a ki
félreállott a többi mellől s egy csomóba gyülve várta a herczeget, a ki
még mindig késett. Közben karcsu czilinderekben pálinkát hordtak körül,
az urak ittak, némelyik megborzongott utána, mintha a hideg rázná. Lenn
a nagy udvaron nyihogott a sok ló, káromkodtak a kocsisok és egyszerre
csönd lett, a mikor merész ivben bekanyarodott a kapun a pej ötös, a mi
a herczeget hozta. Az erdész kiszaladt, néhányan az urak közül utána s
hajlongva kisérték föl a lépcsőn a nagy vendéget.
Fenn az ebédlőben maga a háziasszony hozta egy tálczán a pálinkát s a
főispán lassan, rangszerinti sorban bemutatta a vendégeket. A herczeg
fiatal arczu ember volt, élénk, nagy, értelmes szemekkel s jól megnézett
mindenkit, a kivel kezet fogott. Közben a főispánnal beszélgetett s
türelmetlenül várta, hogy megadják a jelt az indulásra.
Egyszerre eszébe jutott valami s gyorsan fordult oda a főispánhoz.
– Nos, hát az ön embere, az a kurucz, hol van?
– Még nincs itt.
– Reá várunk?
– Dehogy, fenség. Azt hiszem, hogy rögtön indulunk. Az én emberemmel
pedig majd csak találkozunk valahol.
Az udvarról csengetyüszó hangzott be s még egy utolsó szán fordult be a
kapun. Gyönyörü négy sárga tánczolt előtte, mig a kocsis még egy utolsót
csördített a fejük felett az ostorral, erős kézzel egy helyen tartva
őket a veranda előtt. A bundák közül egy bekecses kis ember ugrott ki a
lépcsőre s mig a csizmáiról letopogta a havat, fölmosolygott a többihez
a verandára.
– Megkéstünk, pedig hát csak tudjuk, hogy mi az illendőség, vagy mi.
Gerend táján ez a büszke ni kiugrott a hámból, beletelt egy félórába,
mig visszavarrtuk bele.
Akkor már indult fölfelé s csak ugy hátra mutogatott arra a büszkére, a
melyik toporzékolva dobálta föl csinos kis szikár fejét a gyeplőszárak
között és a zablát rágta. Fönn már kifelé tolongott a társaság s a
főispán csak ugy futtában kapta el a későn érkezett vendéget.
– Laczi, gyere csak… Fenség, ez az a barátom, a kiről már volt
szerencsém megemlékezni fenséged előtt. Babarczy László…
A herczeg nyujtotta a kezét, a kis öreg pedig összeverte a bokáját s
kivette a szájából a szivart.
– Van szerencsém! Jöttem volna korábban is, hanem az a büszke, ott ni,
ugy Gerend táján kirugta magát a hámból, aztán eltelt az idő. El bizony…
Szép állat, ugy-e?
– Szép, szép…
– No, mert azért mondom, mert hogy a Pálffy-ménesből hoztam el, a mikor
még csikó volt. Vén kupecz vagyok én…
A herczeg szeme jóakarattal tapadt rá a fürge kis öregre, a ki ott
ugrált előtte. Kicsi, alig serkedő bajuszát pödörgette s a falura
szabadult gyermek jókedvével gyönyörködött ebben a különös fajtáju
emberben, a ki egy csöppet sincs megilletődve, mert őt látja. Beszélni
szeretett volna még vele, de az udvaron egy jótorku vadász megfujta a
kürtöt s a kocsisok, lovászok elővezették a lovakat. Még jó félórányira
mentek be az erdőbe s most már nyeregben, mert itt-ott kicsit szükes
volt az ut.
A herczeget egy nagy mohás száraz levélrakás mögé állították föl két
vastag tölgyfa között, alig harmincz lépésnyire az uttól, a melyen majd
végigrohan a hajtás, ha egyszer egészen összeszorul az embergyürü, a
minek már most idehallszott a lármája. Jobbra, egy vastag tölgyfa
mögött, a főispán állott, balra pedig Babarczy huzta elő a vedlett
bőrtokból a gyönyörü, karcsu agyu lankasztert s mig mégegyszer
végigtörülgette a szarvasbőrrel, rámosolygott, ölelgette a
pillantásával.
Egyszerre mozogni kezdett az erdő. Most már közelről hangzott a hajtók
lármája, a rekedt ordítozás s egy-egy szörnyü puffanás a tágcsövü,
nagyhangra szánt csőszpuskákból, a melyeket a levegőbe sütögettek nagy
óvatosan. Messze, a sor végén már belevegyült a vaklármába egy-egy
vadászlövés is. Rövid, hangos csattanás, mintha uri parancs szólt volna
bele a sok káromkodásba… Már sürübben is ropogott a puska, nehéz,
savanyu salétromszagot hozott magával a felsővégről a szél. Egyszerre
aztán megint csöndesebb lett a világ, mintha ujra messzebbről
hallatszottak volna a lövések is. A főispán átkiáltott a szomszédjához,
egy megyei aljegyzőhöz, hogy mi történt? Az se tudta, hanem elindult
hirt hozni. Babarczy is otthagyta a helyét s a herczeg mellett
telepedett le egy tuskóra.
– Bizonyosan letért a hajtás a csapásról. Oda se neki! Majd csak
visszajönnek…
– Boszantó…
– Igen, igen, de hát nem veszem rosz néven, ha nem akarnak a puska elé
jönni…
Körül elszéledtek a vadászok. A zavar fölbontotta a rendet, kiabálás
hallatszott erre is, arra is, de ebben már nem volt semmi rend…
Egyszerre azonban messze, jobbra, mintha összehuzódott volna egy vonalba
a lárma, megint egységesebb lett s ujra puffogni kezdtek a csőszpuskák
is.
– Hová menjünk? – kérdezte a herczeg.
Szaladva jött egy legény az üzenettel, a mit az erdész küldött.
– Kegyeskedjék itt maradni. – Minden a régiben marad.
Ugy látszik azonban, hogy nem ment már rendben a dolog, mert egyszerre
ujra elhallgatott a lárma. A főispán boszankodva állott föl, hogy utána
nézzen a zavarnak. Megunta a várakozást a herczeg is és elindult befelé
a csapáson. Vele ment az öreg Babarczy is mindjárt a nyomában. Közben
alig szóltak pár szót, csak figyelték az erdőt, a minek a zizegésébe
most már beleveszett minden egyéb zaj.
A mint tovább mentek, mindig sürübb és feketésebb zöld lett a világ.
Lábuk alatt az esztendőről-esztendőre fölgyült vastag puha levélréteg
vizet is eresztett s messzebb egészen sötétfeketébe omlott össze egy
csomó alacsony bokor. A széleiről fürtös sárga bogyógyümölcs világított
le, mintha valami óriás beláthatatlan nagy szőlőtőke volna az egész.
– Ne menjünk tovább – mondta a vén kurucz, de a herczeg csak ment
tovább, mintha magához vonzotta volna a sötétség. Már arra sem fordult
vissza, hogy messze a hátuk mögött ujra elkezdődött a hajtás. Ugy
látszik, megunta már a mulatságot. Mint az elkényeztetett gyerek, ment a
maga utján.
Pár lépésre a sürütől egyszerre dermedten megállott. Óriás fekete állat
meresztette rá a szemeit és indult feléje lassu czammogással,
nyugalomban, mint a ki biztos a dolgában. A herczeg nem tudott mozdulni,
föl se emelte a karját, csak éppen valamicskét hátrafordult és
elrémülten hebegett…
– Medve, medve…
A vén kurucz is abban a pillanatban látta meg a veszedelmet és szörnyen
méregbe jött.
– Az hát! mondtam, hogy ne menjen tovább. – Már lekapta a válláról a
puskát, de azért folyton beszélt. – Vén jáger vagyok én, de a fiatalok
mindig okosabbak… Éppen akkor sült el a puskája, a mikor a medve megint
négylábra ereszkedett le. A golyó fütyülve repült bele a sürübe, a
durranásra rekedt ordítással felelt a vadállat s néhány nagy ugrással
olyan közel jött már, hogy többé nem lehetett lőni reá. A vén kurucz
dühösen csapta le a puskát a sárba, bal kezével maga mögé lódította a
herczeget s mikor az állat megint fölemelkedett, már a kezében villogott
a kés és gyorsan rávetette magát. Eszeveszett birkózás következett. A
medve egy borzasztó öleléssel akarta megfojtani az embert, a vén ember
pedig kiszabadulni igyekezett, görcsös, emberfeletti erővel taszítva el
magától az állatot csak a balkezével, a jobbat magasra tartva, hogy el
ne érhesse a fogaival a nála magasabb medve. Azonközben ráért
hátraszólani a herczeghez is.
– Szaladjon, menjen innen…
Az pedig a puskájával babrált. A kezei reszkettek, de azért lövésre
emelte a fegyvert. Mikor ezt észrevette a vén kurucz, elrémülve
kiáltott, rá.
– Ne lőjjön!
Ebben a pillanatban megint ur lett fölötte egy pillanatra a vad.
Belezuhantak mind a ketten a süppedékes falevél rétegébe s az állat
marczangolni kezdte az öreg ember balkarját. Előbb a zekét tépte le
róla, aztán a husba mart bele s kiszakított belőle egy czafatot. Az
iszonyu fájdalom képtelen erőt adott a vén legénynek, utolsó
erőfeszítéssel ellökte magától az állatot s mikor lomhán visszaesett rá
a nagy test, beledöfte a kést nyeléig. Az állat még pár lépést tovább
vánszorgott a sebbel s csak a sürüség szélén gubbaszkodott össze gyönge
mormogással.
A vén ember jobb karjára támaszkodott s a szemével magához intette a
herczeget.
– Hozzon vizet, hogy igyam s itt fenn a hónom alatt kösse át a karom
kendőjével. Elfoly minden vérem.
Messziről szaladva jöttek az emberek és kiabáltak.
– Laczi! az istenért! mi baj, ő fensége…
Az öreg gyöngéden mosolygott a még mindig reszkető herczegre s halkan
felelt pár szót.
– Nincsen a fiatal urnak semmi baja. Ugy adjuk vissza az édes mamának, a
hogy ide kaptuk.