Jött az orvos meg a rendőrbiztos s aztán meg még a kirendeltség: két
gyalogos rendőr és egy detektiv. Kocsikból szállottak le. A kapu mellé
hajtattak föl a gyalogjáróra, hogy egyenesen a küszöbre léphessenek a
kocsik szőnyegéről. Az utczában mindenfelé tenger volt a sár, szürke,
hig piszok, a mit idegesen szaglásztak meg a lovak s a miben elmosódó
zagyva képekben tükröztek vissza a kétfelől rendetlen glédába sorakozott
házak.
Az orvos finom, pászmás füstü virzsiniát szivott s kinálta a biztost is.
– Köszönöm, csak gyengébbet szoktam. Ez nagyon megköhögtet.
– Magam is inkább amolyannal élek, de ha kijövök ezek közé, erős szivart
szivok.
Közben a rendőrök kizörgették pinczéjéből a házmestert, egy idétlen
piszkos embert, a ki káromkodva jött elő s csak akkor kapott a
sapkájához, a mikor észrevette a hatósági népeket. A rendőrök
rákiabáltak, hogy minek váratott magára.
– Nem látja, hogy a komisszió van itt? Ugy mozog, mint egy nagyságos ur,
tempósan…
Az urak a nedves szürke falhoz lapulva mentek végig az udvaron egy
keskeny, a fallal együtt kanyargó ösvényszalagon, a mit nem lepett el a
habarcs. Az a kezük, a melylyel hozzátámaszkodtak a falhoz, penészszagu
lett. A biztos meg is járta, mert lesiklott a sárba s bokáig merült bele
a hig mocsokba. Mig az egyik rendőr zsebkendőjével a czipőjét
törülgette, mérgesen kiabált:
– Egy deszkát, vagy valamit lehetne ide tenni… A teremtésit…
– Ellopják a lakók…
– Mit, ellopják? A ki lop, azt be kell panaszolni. Majd elbánik vele a
törvény…
Egy-egy ablakon félrelibbent a függöny, ijedt arczok mutatkoztak itt-ott
s némely partájban hangos lett a beszéd. A lakók érdeklődni kezdtek.
Valahol hátul nagyon sírt egy gyerek, de rögtön elhallgatott, a mikor
meglátta az urakat és a száját eltátva bámult. Egy lépcső alul
előkuncsorgott egy kis kopott szürke kutya. Vonított, de nem
erőszakoskodva, dühösen, mintha valami gazdag embernek a kutyája lett
volna, hanem panaszosan, inkább megilletődve… Mikor közelebb jöttek az
urak, elsompolygott s alattomosan pislogott hátra. Közben apró, szemcsés
hóval vegyes, hideg eső csapott le sürü ferde sugarakban, felzavarva a
sár szürke mozdulatlanságát. Az urak felgyürték a kabátjaik gallérját,
még inkább elkedvetlenedtek. A házmester kihozott egy ócska kék esernyőt
s udvarias akart lenni, bár egy cseppet se illett az esetlenségéhez a
vállalkozás. Benyitottak minden kis ajtón köröskörül az udvarban. A nagy
csendbe, a mit csak néha szaggatott meg a kis kopott kutya nyöszörgése,
erélyes kiabálás hallatszott ki a lakásokból.
– Megmondtam! Hallották! Magyarul beszélek!
Csendes, a nyomoruságos embereknél közös hangon feleltek itt-ott
valamit, de halkan, beleveszve a hatalom dörgésébe.
– Nyolcz nap alatt kihurczolkodik.
– Igenis kérem, de hova?…
– Az a maga baja! Fölvesz valami tisztességes, egészséges lakást…
– Igenis kérem.
– Tovább, tovább. – Belenéztek egy megrubrikázott iv papirosba s a
biztos a tizenegyes számu lakás után kérdezősködött. – Havár Simon
suszter, az lakik benne?
– Az.
Mikor beléptek a szobába, mintha az orvosba is, meg a biztosba is
belenémult volna az erélyeskedés. A rendőrök már nem is fértek be, csak
az ajtóból bámulták némán ezt a lakást, a mikor már hozzászokott a
szemük a gőzhöz, a mit a fal és az agyagpadló kilehelt magából, hogy
megegye az ember. Az ajtót pedig elzárta egy emeletes ágy, a miben lenn
valami párnaféle vörös rongyot gyürögetve a feje alá, egy sovány vén
asszony köhécselt és kiabált, a mennyire megengedte az ereje.
– Az ajtót, az ajtót tegyék be…
A többi butor ugy egymásra volt hányva, mintha csak tegnap költöztek
volna be. Ép holmi nem volt közte semmi. Félrelibbenve támaszkodott neki
a falnak egy piszkos szekrény, az asztal lapjából éppen a közepén
hiányzott egy deszka, bele lehetett nézni felülről a fiókba, a hol a
kenyérhulladék penészedett s részegen tántorogtak a székek. Az ablaknál,
éppen a három ép üvegszem alatt, a hol valamicskét engedett a szürkeség,
a hosszu, száraz Havár Simon kalapált. Boszankodva nézett föl, a mikor
bejöttek az urak, még kettőt-hármat ütött a vastag bőrre s csak azután
hagyta abba a munkát.
Az orvos az asszonyhoz ment, a sötétben a keze után tapogatózott s az
ütőerét vizsgálgatta.
– Hogy van?
– Csak ugy ni, se jobban, se rosszabbul.
Havár közelebb jött s egy kicsit megreszketett a hangja, a mint beszélni
kezdett.
– Ha szives lenne a doktor ur, hogy talán be lehetne vinni a kórházba.
Nem szivesen hagynám el magam mellől, de hát itt csak beteg lehet az
ember, meg nem gyógyulhat.
– Hja, nehéz dolog… A kit otthon is ápolhatnak, annak nem való a kórház.
A hosszu, sovány ember felhuzta a vállát s visszament a munkájához.
– Hát akkor rendben van, nem szóltam semmit.
– Már a multkor megmondtuk magának, hogy innen ki kell menni.
– Mondták, mondták…
– Miért nem hurczolkodik hát ki?
– Hova? Minek? Jó itt. Megvan az embernek a csendje. Az kell a
suszterséghez.
– Maga is belebetegszik.
– Egyszer csak ugyis betegnek kell lenni. Örökké egészséges senki se
lehet.
– Bolond beszéd.
– Hát bolond, bolond… Kinek az, kinek nem… Nekem elég okos.
– Ha nem megy szépszerével, majd kiteszszük.
– Hová?
– Az utczára.
– Aztán ott jobb lesz?
– Ugy látszik, hogy arra vár.
– Nem várok én az uraktól semmit.
Az egyik rendőr jónak látta közbelépni.
– Másként is beszélhetne, hallja.
A száraz ember végignézett rajta, már a torkán volt a szó, a mit felelni
akart, de lenyelte s visszaült a székre kalapálni. Nyugodalmas
lassusággal, mint akit most már nem érdekel semmi, apró faszegeket
öntött ki maga elé a kis asztalra, hosszu fonalat fejtett le egy
karikáról s kibámult az ablakon a szürke világba.
– Hát megértette, hogy kitelepítjük?
– Meg, kérem alássan.
– Akkor jól van.
Az urak megindultak. A suszter fölállott s elkisérte őket az ajtóig. Itt
a biztos még megállott s pár szóval igyekezett a lelkére beszélni ennek
a makacs embernek.
– Mi már ismerjük egymást Havár?
– Hogyne, találkoztam párszor a tekintetes urral.
– Meggondolhatná… Az a gyülésezés, meg a sok beszéd a levegőbe, nem
sokat használ. Maga is azok közé tartozik, a kik nélkül semmi skandalum
nem eshetik meg. Mindenütt ott van, a hol veszekedni kell a hatósággal,
pedig hát, a mint láthatja, a a felsőbbség gondoskodik a polgárságról.
Ez az egész ház piszokfészek. Betegség meg halál terem benne. Nyolcz nap
alatt ki kell innen menni.
– Megyek én uram, csak még alázatosan kérdeném, ha nem veszi rosz néven…
– No mit?
– Hogy hová?… Csak az ilyen piszokfészek a szegény embernek való. Mert,
hallja-e uram, én nem iszom… Iszom-e asszony?
– Nem, nem…
– … Ide teszek a fiókba minden krajczárt, a mit szerzek, lemondtam a
pipáról, a mikor beteg lett az asszony. Azt mondtam: Havár Simon, vége a
füstölésnek és azóta vége. Hajnalban ülök le a kicsi székre, éjfél van
már, a mikor felkelek róla s még sincs még levesre való se. Hogyne
pusztulna igy asszony. Mennék én uram, kibérelném én a Károlyi-házat is,
a miben kert is van, hogy sétálhatna az asszony, mennék én. De ingyen
kívánják a munkát, garasért. Erről nem cselekednek az urak semmit. A
piacz drága, ez ellen sem próbálnak valamit a tekintetes urak, a
patikába egy pengőnél kevesebb pénzzel be se nézzen az ember. Hát csak
kinlódom, aztán összejövünk egy-két szót beszélni erről, mert jól esik,
ha kilocscsantja magából az ember a tanácskozásban, a mi már sok. Csak
tessék egyszer eljönni, aztán mondani, hogy: hallod-e te bolond suszter,
minek lakol ebben az ólban? Építtetünk egy nagy házat, kapsz benne
tiszta szép szobát éppen ennyi pénzért, hát csak gyere.
Az urak már mentek, a mikor még egy pár szót mondott utánuk Havár Simon.
– Ha egyszer azt mondaná az Isten, hogy no Havár, mától kezdve te vagy a
gondviselés, nem az utczára hordatnám ki a szegény embert a rendőr
urakkal.