Uraságot Halmágy környékén réges-régen temethettek el szebben, mint a
hogy a mult hétfőn megcselekedték azt az uzoni báróval. A megye
központjából a halott eltakarító részvénytársaság föltelegrafált a
fővárosba, feketébe öltöztették az egész kastélyt, még a jegenyéket is a
hosszu ut mellett a nagy lépcsőig s roppant sok, némelyek szerint
hatvan, mások szerint pedig százhatvan gyertya égett nagy tüzbokorban a
kicsi koporsó körül, a miben álmos mosolygással, valamicskét nyitott
szemhéjai közül a kezébe adott feszületre hunyorgatva feküdt a báró. A
kik ismerték, megdöbbentek, hogy valami rosz tréfa az egész haláljáték.
A bárónak cseppet se volt szürkébb, fáradtabb és gunyosabb az arcza,
mint rendesen s a mint a sok gyertyaláng körülötte remegett, néha még
ugy tetszett, mintha megmozdulna.
Pedig hát egész rendesen meg volt halva. Nem valami felcser, hanem
nagytudományu professzor-doktorok kezeskedtek a felől, hogy ez esetben
nem hiányzik a halálból semmi.
– Hogy tán nem egészen komolyan mutatkozik az eset, az ne aggaszsza a
méltóságos bárónét, – mondotta az egyik. – A méltóságos báró ur annak
rendje és módja szerint költözködött ki ebből a világból.
Két napig gyülekezett mindenfelől a sok gyászos ember. A kastély kicsi
volt arra, hogy befogadja valamennyit. Egy részüket egyenesen az
ispánhoz, erdészhez, meg a paphoz vitte az állomásról a kocsi s utoljára
az özvegynek is éppen csak egy szobája maradt. Ebbe hordták föl a sok
nagy skatulyát, gyászos ruhákkal, kalapokkal és a szegény gyászos szép
asszony nagy tükör előtt rendeztette be magát a szobaleányaival a
gyászra. Nem ment könnyen. A fekete sehogyse illett a szőkeségéhez.
Legalább ő azt hitte és pár rosszul sikerült köntöst foszlányokban
tépett le magáról. A kalapokat skatulyástól vágta a szegény pesti
kisasszony fejéhez és a végén, miután sírva kért bocsánatot mindenkitől,
zokogva panaszolta el a mindent tudónak, hogy megölik őt is ezzel a
gyászszal, hogy valamire való ruhát sem tudnak ráadni, a miben emberek
elé mehet. A sírás végigrezgett a szobákon és a gyászos nép megindultan
vette tudomásul, hogy a bárónénak mennyire fáj a vesztesége.
Végre is lett, a hogy lett. Akadt a sok között egy dusan csipkézett
gyönyörü szép ruha, a mihez nagy fekete tollas és piczi, némileg
zöldesbe játszó folyondárral körülfutott kalap járult. Ezt föl lehetett
venni. A szép szőke asszony megbékült mindenkivel és végre a két napi
magános fájdalom után lelibegett a nagy ebédlő terembe, a ravatalhoz.
Csendes áhitattal állott félre előle a gyászos gyülekezet és nézték,
mint a szentet. A dus feketeség alól egy piczit, talán egy vonalnyira
fehér csipke világított ki, a hogy a menethez föl volt készülve, a kalap
alól meg a szőke haja omlott elő. Az egész nagy gyászból pedig
kimosolygott az arcza, bánatosan, szeliden és megbüvölte az egész nagy
gyülekezetet. Éppen akkor érkezett meg a postán az a koszoru, a mit a
fővárosból küldtek az özvegy gyászának némi szerény tolmácsolására. Két
csodálatos nagy czipruság egymásba fonva s rajta széles nagy fekete
szalag. A szép asszony maga vette ki a skatulyából a koszorut s letette
a koporsóra. A hogy ezt az egyszerü kis udvarias formát elvégezte,
összesugott a sok gyászos ember, de különösen az asszonyok:
– Milyen elegáns… Hogy fogta, hogy vitte, aztán meg a hogy odatette…
Aztán megtörtént a temetés. Hat, tánczra kivánkozó feketét fogtak a
kocsiba, a mire a könnyü kis koporsót föllódították az emberek s
énekszóval indult el az udvarból a gyülekezet. A környékbeli kántorok,
mintha versenyt rendeztek volna, roppantul nyujtották a verseket és
szörnyen magasan énekeltek, közben dunnyogva hadart bele latin szavakat
a pap az énekbe s lassan-lassan egyhangu mormogás lett az egész sok
mindenféle hangból, a mint elhagyta a menet a főutat és fölfelé haladt a
kis sáros utczán a temető felé. Otthon a kastély faláról azonközben
leszedték és egy szintén fekete szekérre rakták a dekorácziót s a mint
ez már szokás ilyenkor, egy vaslapáton parázsra hintett czukorporral
füstölték ki a szobákat. Attól erős, émelygős szag lett az egész házban.
– Mire ezt a füstöt kifujták a szelek az ablakokon jobbra-balra, már
leszedték a ház tetejéről a zászlót is, helyre állították a butorokat és
a hol egy negyedórával ezelőtt még a szép nagy ravatal volt, hosszu
asztalt nyujtottak végig és teríteni kezdtek vacsorára.
A szép szőke asszony fenn az emeleten az ablakhoz állott és kibámult a
nagy világba, a melyet éppen most készült elhagyni a nap. Messze,
messze, ott, a hol a föld legömbölyödik, nagy, köröskörül tüzpárás
udvarban uszva sülyedt le a világosság, meg a meleg izzó gömbje és a
jegenyék árnyéka egészen ráfeküdt a házra, mint valami hosszu, fekete
zászlórudak, a miket elfelejtettek félrehordani. A faluból békességes
kolomp hangzott fel s csendesebb, enyhébb lett a levegő, a mint megszünt
benne az őrült táncz, a mit a porszemek milliárdjaiból vert föl a nap
forrósága. Az ablak párkányára ereszkedve csendesen várta a maga idejét
egy kis fehér fekete-pettyes éjjeli lepke s a sok szines, kaczér pajtás
pedig nyugtalanul ide-oda röpködve kutatott lenn a rózsák között éjjeli
szállás után. Valahonnan messziről nyers füstöt hozott a szél,
pásztorfüstöt, a mi más, mint a jól neki készült gazdaemberé, lenn jár a
földön és barátságosan ölelgetőzik. Az ég tulsó felén megjelent az
éjszaka lámpása, a pufók, mosolygó képü karrikatura és hüvös esti szelet
hozott magával. A szép szőke asszony fázni kezdett. Mire pedig az első
kocsik befordultak a temetésről az udvarba, éppen nyolcz órára
harangoztak a kisebbik haranggal.
Lenn a nagy szobában asztalhoz telepedett a sok vendég. A báróné
leizent, hogy csak érezzék jól magukat, neki a feje fáj. A vendégek egy
kicsit sajnálkoztak, azután azonban hamar belejöttek a vacsorás kedvbe,
mert hát hiszen ugy van az rendben, hogy a bánatos özvegynek fájjon a
feje. Ennyire legalább számíthat az ember, hogy ha meghal. Erről később
beszéltek is, a mikor már ittak is egy kicsit. Mikor pedig egészen este
lett, a fiatalok, a kik lenn ültek az asztal végén, betették az ajtót,
meg az ablakokat és csendesen, hogy valahogy meg ne hallják fenn a
szobában, dudorászni kezdtek szép szomoru nótákat, éppen alkalmatosakat
a mai naphoz. Olyan volt az egész, mint a méh zümmögése, éppen csak
hangulat. Némelyiknél megemlékeztek a megboldogultról is: – Ezt
szerette. Szivesen huzatta. – Máskülönben pedig ugy nekikészülődtek a
vacsorázásnak, hogy ugy látszott: reggelig is eltart a tor.
Ki-kirobogott a kapun egy-egy kocsi az asszonyokkal, lányokkal, a
férfiak pedig nekikönyököltek az asztalnak és busultak. Czifra huszárok
jártak körül sok drága jó borral s töltöttek szorgalmasan, a mit az urak
azzal köszöntek meg, hogy érdeklődni kezdtek a sorsuk iránt.
– Hát magának János, ki lesz most már a gazdája?
– Majd csak ad az Isten valakit, nagyságos uram.
Fenn a szobában pedig egyedül ült a szép szőke özvegy és most már
csendesen, egyszerüen, bánatos asszony módjára sírni kezdett. Egy öreges
asszony hozott föl neki vacsorát s a mikor a díványon végigesve sírni
látta a szomoru asszonyt, vigasztalni kezdte a maga módja szerint:
– Méltósága, ne tessék keseregni. Nincs minek. Öreges volt már a
méltóságos ur egy ilyen szép fiatalhoz. Kap a méltósága másikat, aki
szebb is, fiatalabb is… Rátermett…
– Mit mond, Kádárné?
– Azt, hogy az az esztendő, a mit oda kell adni a gyásznak, letelik
valahogy, aztán kezdődik csak igazán az élet a méltóságának. Mondtam én
azt sokszor lenn a cselédeknek, ne tessék haragudni, csókolom a kezit,
de sajnáltam, hogy ugy hervad.
– Elmehet, Kádárné!
Ez egy kicsit nyersen volt mondva s a szép asszony rögtön meg is bánta
és kikiáltott a tornáczra az öreg cseléd után:
– Jöjjön vissza!
Mikor félve eléje állott az öreg asszony, megsimogatta a ránczos, barna
arczát.
– Nem haragszom magára. Csak most menjen és ne beszéljen odalenn
ilyesmit.
Hogy kinyitotta az ajtót, egyszer a fülébe csapott a pohárcsengés
lennről. Gyorsan ujra elzárkózott, de azután is folyton hallotta, hogy
lenn mulatnak és azon gondolkozott, hogy mit tegyen? Egyszerre
elhatározta magát és lement ő is a torba.
A mint benyitotta az ajtót, fölugrottak az asztal mellől az urak és
egyszerre csend lett. A szép asszony pár pillanatig megállott az ajtóban
s helyet keresett magának, aztán két legényember közé ült le s intett a
huszárnak, hogy neki is töltsön.
– Nem fáj már a feje, méltóságos asszonyom? – kérdezte az egyik
szomszédja.
– Nem. Nem is fájt, csak éppen nehéz volt egy kicsit. Aztán nem tudtam
aludni, hát lejöttem magukhoz. – Most már mindenkihez beszélt. – Ne
zavartassák magukat. Szeretem, ha a férjemmel nem költözött ki ebből a
házból a melegség, ha jól érzik magukat a vendégeim. Egy kicsit korán
van ugyan még ahhoz, hogy nótázzunk, de ha az uraknak ugy tetszik, azt
se bánom. Utálom a hazugságot. Mulassunk, de mulassunk okosan. Talán, ha
én itt ülök maguk közt és mondok egyet mást, tanulhatnak is belőle.
Dercsy, ne bámuljon ugy rám, mintha sohse látott volna. Az zavar.
– Nem, méltóságos asszonyom…
– Maguk itt csupa férfiak, mind, mind férfi. Mondok én maguknak valamit.
Az a férfi, aki feleségül vesz egy gyermekleányt, olyant, a milyen én
voltam ezelőtt öt esztendővel és aztán nem visz egyebet a házasságba,
mint fáradságot, az haszontalan ember. A ki magához köt egy szegény
fiatal teremtést és képtelen ugy a karjaiba zárni, hogy az érezze az
ölelést, a ki csupa mohó vágyakozás és e miatt tönkre tesz egy életet,
annak a halálán mulatni kell. Maguknak igazuk van, ha isznak és nekem is
igazam van, hogy ide jöttem maguk közé.
Valaki bátorkodott közbeszólani:
– Persze…
A szép asszony azonban elhallgattatta egy pillantással, a mit rá vetett.
– Mit tudja azt maga. Ne udvariaskodjék, nincs annak itt helye. Asszony
már nincs itt egy se. Azok előtt nem beszélnék igy, mert az asszony az
egészen igaz szót nem érti. Tudom magamról. Én is az elébb keservesen
sírtam és nem tudtam, hogy miért. Még azt is elhittem talán, hogy az
uramat siratom, pedig nem igaz. Ó, az asszonyok szeretnek hazudni. Ha
boldogok, akkor is, ha szerencsétlenek, akkor is. Én most nagyon
szerencsétlen vagyok és ide jöttem magukhoz elsiratni azt az öt
esztendőt, a mit elpusztított az életemből a maguk barátja. Leterelt
arról az utról, a mi az asszonyé. Csinált belőlem egy hiu, üres
teremtést, a ki, mert semmi egyéb világa nincs, öltözik, folyton
öltözik… Istenem, micsoda derék jó asszony lett volna belőlem…
Szeretném, ha vinnének innen haza valamit, egy kis morált az én
iskolámból… Legyenek maguk urak, mágnások, üzzenek tréfát mindenből, de
ha nem arra valók, hagyjanak békét a leánynak. Ne tegyék tönkre azt a
pár esztendőt, a mig szeretne, élne, boldog lenne…
Az egyik lámpához hozzákoppant egy éjjeli pillangó. Olyan csend volt,
hogy az a kis tompa ütés is zavarta. A férfiak egymásra bámultak s az
asszony csendesen lehajtotta fejét az asztalra s pihegve hallgatott.
Lassan, lassan indult meg a szeméből a köny s végigfolyt az arczán,
mikor ujra beszélni kezdett.
– Maguknak vannak gyermekeik, tudják, hogy mi az. Nekem nincs, még azt
se hagyott reám. Olyan nagyon egyedül vagyok, de olyan egyedül…