Mikor estefelé az utolsó gyorsvonat is elment, salukáter szemeit lezárta
az őrház és aludni kezdett. Messze hátul piszkos, penészszinü falu
fölött füst kóválygott, egy rész a lokomotivból, a mit arra hajtott a
szél, ez nehéz és fekete volt, alatta pedig egy kékes könnyü pászma,
leszorítva a házak tetejére, ez a kéményekből szakadt fel. Jobbra a tar
Bükkös pipázott a feje tetején nedves, ködszerü párát… Mikor a szél
megfordult, harmonika-muzsikát hozott a faluból, nem sokat, csak egy-egy
hangot… Lassan-lassan besötétedett, a füst és a köd összefolyt az éggel,
a mi pedig barna volt, mint valami nagy foltokkal teleférczelt
koldusköpönyeg. Egy-egy fényes csillag küzdött meg vele és átpislogott
rajta… Messze a házakban felgyujtották a lámpákat s most már nagyobb
lármát hozott ki a szél a sinek mellé. Itt-ott énekeltek, egy hegedü is
czinczogott, bizonyosan a kocsmában s az alvó kis házban fölriadtak a
gyerekek és az eresz alatt keservesen vonítani kezdett a kuvasz.
Az asszony kelletlenül nézett kifelé s küldte az urát, hogy csináljon
csendet. Az ember ugy állott fel, mintha nagyon lusta lenne, ámolyogva
ment ki s behallszott, hogy hogyan barátkozik az ebbel.
– Csiba hej, ne lármázz édes öregem.
A kutya elhallgatott, nagy, okos fejét ráfektette a bakter csizmájára s
félszemmel pislogott föl rá. Egyszerre fölugrott, körülszaglászta a
gazdáját, fölnyujtotta az orrát a levegőbe és keservesen, hogy el se
lehetett hallgattatni, nyöszörögni kezdett. Kijött az asszony is, meg a
gyermekek is és rábámult szótlanul az egész család. Arra körüljárt
mindenkit, kullogott, kedvetlenül s még mindig nyöszörögve kuporodott
össze a ház előtt, a sütőkemencze padkájához dülve. Onnan jártatta körül
a nedves nagy szemét az egész világon, egyszerre leejtette a fejét a
sárba, mindig halkabban nyöszörgött s mikorra ijedten egymásra
pillantott az asszony és az ember, mozdulatlan lett. Mind a ketten
egyszerre szaladtak oda s kiabáltak rá, megrángatták a lompos kopott
kóczot, a mi lefityegett a sovány testéről, de már hiába. Csak a szeme
bámult arra, a merre a fejét fordították.
Az ember csendesen szólott a gyerekeknek.
– Menjetek be. Nincs semmi dolgotok itt.
Mikor egyedül maradtak, sokáig hallgattak. Az asszony szólalt meg előbb
a falu felé nézve és suttogva:
– Megétették…
– Meg.
Csupa komor gond lett mind a kettőnek az arcza. Nem szóltak semmit
többet, leültek a kutya mellé kétfelől a padkára, a kezük az állat
szőrén babrált s bámulták maguk előtt a földet. Az asszony szemébe
lassan köny szivárgott s lepergett az arczán… Vonásait eltorzította a
kétségbeesés s tanácstalanul kezeit az ölébe ejtve mormogott:
– Mit akarnak tőlünk.
Az ember is beledörmögött:
– Mit, mit…?
– Ebbe meg kell bolondulni… Gondolj ki valamit. Itt hagyjuk a vasutat.
Talán a pálosi báró visszavenne a kertbe, vagy bemehetnénk az erdész
mellé. Ott is jobb, mint itt. Tudja az ember, hogy kivel van dolga, ha
már meggyülik valakivel a baja. Én itt nem tudok tovább megülni. Nem
tudok…
Elhallgattak, komor csend lett, olyan aggasztó hangtalanság, a mitől
megijedtek, a mikor már sokáig tartott. Egymás kezét keresték s a férfi
végigtapogatva az asszony karját, a vállára nyugtatta nehéz nagy kezét.
A hangjuk suttogós lett, alig hallották meg egymást.
– Tehetünk mi arról, – panaszolt az asszony – hogy ide jött a vasut. Ha
nem mi lakunk ebben a házban, jön más, ha nincs itt a ház, akkor is csak
erre jár a gőzös. Minek bántanak minket? Menjünk innen.
– Hová?
– Az se baj, ha nem tudjuk, hogy hova, csak el. Éhes ránk a falu… Én
látom, ha oda messze, a házak felé nézek, látom a száját is. Megesz…
Emberek jöttek.
Két nagy szál legény. Az egyiknek kendőbe kötött holmi volt a kezében, a
másik pedig puskát emelt a vállán. Hangosan beszéltek, olyan
parancsolásformán s a nélkül, hogy kinálásra vártak volna, letelepedtek
a padkára a bakter mellé.
– Egy kis vizet ha adna az asszonyság, nem halna belé, – mondta az
egyik.
Az asszony szorongva kelt föl és ment vizért, a férfi pedig komoran
nézte a jövevényeket és elhuzódott tőlük.
– Nono, tán haragszik szomszéd?
A másik, a puskás, kedélyesen vágott bele a szóba.
– Tán mert jobban fut a lova, mint az enyim, a kit most elvesztegettem.
Tizenkét forintot adtak érte. A másikért meg semmit. A kutyának se jó
már, csupa csont. Azt meg agyoncsapom, a mint hazaérek. Minek a ló, ha
van vasut?
– Minek hát?
– Igaz. Szalad az jobban, mint az állat, meg viszi a követ, meg a buzát,
meg a rozsot.
– Meg a pénzt is.
– Azt is.
– Hát aztán mit akarnak vele?
– Semmit, csak éppen hogy jöttünk nézni, hogy hogy halad. Szép az. Igaz,
hogy most már mi mehetünk kántálni, de hát az is szép, ugy-e koma?
– Velem van valami bajuk?
– Nem, csak éppen hogy bejöttünk. Mondom itt a komának, hát a szomszédot
csak meglátogatjuk. Bakter, hát okos ember. Majd csak megmondja, hogy
hova kössem fel ezután a számat, ha enni akarok. Meg az asszonyét, meg a
gyereknépét… Mert hát ha valaki még a masinához is ért, hát annak tudni
kell az élethez.
A másik ráhagyta, hogy ugy kell lenni a dolognak s összenéztek a bakter
feje fölött, a mitől az megdermedt és hol az egyikre, hol a másikra
nézett. Nem hangosan, de ugy, hogy átérzett minden hangján a félelem,
szólalt meg végre benne a harag.
– Velem ne csináljanak bolondot. Menjenek haza. Este van. A becsületes
ember ilyenkor haza megy…
– Egyik haza, másik nem.
Az asszony jött a vizzel, de akkor már indultak a parasztok.
– Nem isznak?
– Nem, csak éppen hogy a szivességét akartuk belátni. Hát köszönjük…
Az ember is, meg az asszony is utánuk bámult s aztán bementek a házba.
Benn csunyán serczegett a lámpa s nehéz zsiros korom libegett lomhán a
levegőben. Az asszony ki akarta nyitni az ablakot, de a férfi rémülten
megfogta a kezét.
– Ne, ne… Ott lehetnek még… – Aztán engedett s leesett egy székre. –
Mindegy különben, mindegy. Az már nem segít… Mondani kellett volna nekik
egy pár jó szót, hogy: emberek, én éppen olyan szegény kutya vagyok,
mint ti. Én nem vettem ki egy falat kenyeret sem a szájatokból. Én
szeretek mindenkit, gyermekem van kettő, meg te… Most már mindegy.
Egyszerre eszébe jutott valami s ő maga tárta ki az ablakot és kikiabált
a sötétbe:
– Emberek! Hej! Jöjjenek vissza!
Nem felelt senki, csak besivított a szél és lobogtatni kezdte a lámpát.
Künn már egészen sötét lett… A férfi betette az ablakot, előhuzta a
függönyt is s csendesen visszament az ablakhoz. Mintha hangosan
gondolkozott volna, ugy beszélt tovább.
– … Meg lehetett volna beszélni velük. Most már mindegy.
Az asszony összegubbaszkodott a sarokban a fogas alatt s belesüppedt a
fejével a szoknyákba, a kabátokba, a melyek kipárnázták a szögletet. Ugy
reszketett, mintha a hideg rázná s néha nyögött: jaj, jaj… A férfi az
asztalra könyökölt s a gyerekekre bámult. A kis fiu meg a leány
egymáshoz tapadva feküdt az ágyban… közben felet meg fertályt ütött az
óra, a férfi pedig beszélt tovább.
– … Én ma meghalok. Meg, meg, ezen már senki sem segít. Akkor menj a
bátyámhoz. Valamit ad majd nektek az állam is, lesz annyi meggondolása
az uraknak…
Az asszony följajdult.
– Ne mondd, nem igaz!
– Igaz, igaz… Ezek nem jöttek hiába ide. Várnak valahol, bizonyosan a
váltónál. Hát most már mindegy… – Mikor megint a gyermekekre nézett,
elsírta magát. – Szegény kicsi fiam, lányom…
Mikor háromnegyed tizenegy lett, meggyujtotta a lámpát s határozatlan,
tétovázó lépésekkel nekiindult a sötétnek. Az ajtóból még visszajött. A
két kezét még rátette a két gyermek fejére s leült az ágy szélére. Az
asszony a háta mögé került s rájuk bámult nagy nedves szemekkel, a
tátott szája mondani akart valamit, de mindig elhallgatott, nagyokat
nyelt s a mikor inogni érezte maga alatt a földet, megfogta az ágy
deszkáját, hogy el ne essék. A bakter hirtelen az órára pillantott s
mikor látta, hogy mennyi időt töltött el, megszorította az asszony
karját s kibotorkált az ajtón.
Az asszony visszaült a sarokba, a gyerekek lélekzete mindig mélyebb és
egyenletesebb lett, megint elaludtak. Künn pedig mintha részeg lenne,
ugy ment a bakter le az állomás felé, megbotlott a talpfákban, egyszer
majd legurult a töltésről és mormogott magában valamit:
– Uram Isten, uram Jézus…
Mikor beigazította a váltót, leült melléje és várt. Gondolat nélkül,
fáradtan zakatolt az agya, fájt a feje tőle és elkábult. Arra ébredt
föl, hogy sivítva jött a vonat. Mindig nagyobb lett a két vörös
tüzszeme, egyszer csak előtte állott és elszaladt előtte a sok kocsi.
Mikor az utolsót se látta már, körülnézett, mosolygás szaladt végig az
arczán s futva indult meg a kis ház felé.
A féluton lehetett, a mikor utána kiabáltak.
– Hej, álljon meg!
Erre szaladni kezdett. Hátul még hangosabban kiabáltak, a kik utána
mentek.
– Megálljon! Nem harapjuk meg. No!
Reszketve megállott és várta, hogy mi lesz.
A két paraszt igyekezett utána. Az egyiknek a kezében volt a batyu, a
másiknak a vállán a puska. Komolyan álltak meg egymással szemben, mintha
valami nagy számadásuk volna s mikor egy pár lépést együtt mentek, akkor
szólalt meg a puskás.
– Hát hogy tudja meg legalább, hogy kikkel jött össze. Én Kovács András
vagyok, ez meg itten a sógorom, Nagy Bálint. Fuvaros emberek voltunk
mind a ketten mostanáig, mig maguk ide nem jöttek a vasuttal. Most már
vége. Aztán, hogy igy meg ugy megpanaszkodtuk a dolgot, azt mondta
odabenn a többi, hogy magába kellene egy golyót ereszteni, arról aztán
tudnák az urak, hogy ide nem kell gőzös, mert itt szekeres emberek
laknak!… Azért jöttünk… Mondtam a komámnak, egy életem, egy halálom, ha
csak az kell, hát megteszi ez a fegyver.
A koma ráhagyta.
– Igen, hogy megteszi, azt mondta…
– Hanem hát csak menjen haza békességgel. Majd csak elleszünk a nélkül
is. Maga is csak olyan szegény ember, nem oka semminek. Ha akar az
Isten, majd megsegít bennünket, ámbátor, hogy nem igen reménykedem
benne.