Az a személyvonat, a mi lennről Oláhországból jön, délben tizenkét
órakor megy keresztül a pályaudvaron. Itt sziv föl vizet nagy bendőjébe
a lokomotiv, a magas szivattyus kutból és néhány lapát szenet is
fölhajtanak a kazánkocsira, hogy végig jól tarthassák tüzzel a masinát.
A gépész felesége már a vonat érkezése előtt egy órával kijött az
állomásra. Lőcsös parasztszekér hozta, a mi éppen ugy alkalmilag akadt
az uton. Mikor megállottak az állomás előtt, nem vette észre. A
parasztnak kellett figyelmeztetni:
– No ifiasszony, hát hova akar még? Itt volnánk.
– Ugy?… – Leszállott, de nagy ügygyel-bajjal, mintha valami öreg asszony
volna, pedig fiatal és szép volt. Piczi uri formáju topánkák látszottak
ki a szoknyája alul; a mig leszállott a kocsiról, pár pillanatig
szórakozottan a felhérczen felejtette magát. Aztán, a mikor a kocsi már
elment, végignézte az ajtókon a fölirásokat, mintha először járna itt s
a helyett, hogy átment volna a perronra, betévedt a csürszerü nagy
málházó csarnokba, a mibe egész utczák voltak építve ládákból s hátul,
homályos szögletben lámpa mellett dolgozott egy hivatalnok. Az asszony
rábámult és visszafordult, de megint eltévedt. Egy csomó zárt ajtó
előtt, miután végigpróbálta valamennyit, tanácstalanul megállott. A
hivatalnok is észrevette és közelebb jött.
– Ki az?
– Én, nem találok ki a perronra. Igazán nevetséges, de ugy van…
Sehogyse… – Leült egy pakktáskára és mintha nagyon fáradt lenne,
összegubbaszkodva bámulta maga előtt a sok nyolczast, a mit az öntöző
kannából rajzoltak fel vizzel a pallóra a szolgák.
– Maga az, Gergelyné asszony?
– Én, igen.
– Aztán mi baja van, az Istenért?
– Semmi, csak éppen hogy az uram elé jöttem. Valamit akarok neki
mondani… – Fölnézett és mosolyogni akart, de nem sikerült neki. – Csak
éppen valamit mondani, azért jöttem, aztán most minden ajtó be van
csukva…
– Dehogy, dehogy, itt is kimehet.
A hivatalnok felnyitott egy ajtót, de utjába állott az asszonynak.
– Valami nagy bánat érte? Menjen fel a feleségemhez egy kicsit.
– Nem, semmi. Csak hagyjon, megfulladok itt.
A perronon leült a garádicsra és várta az urát. Néha az órára
pillantott, de a mire elfordult, elfelejtette, hogy mennyit mutattak a
mutatók és összezavarodott fejében a sok numerus. Mikor észrevette, hogy
a pénztáros is figyeli és a főnök is, fölkelt és járkálni kezdett. De
szédült, ugy érezte, mintha megindultak volna lábai alatt a perron
széles koczkái, mindenik másfelé s nekitántorodott egy oszlopnak. Egy
munkás fogta fel, de annyira megijedt az elváltozott arczától, hogy ész
nélkül segítségért kezdett kiabálni. A főnök szaladt oda, a pénztáros
pedig kiment a sinek közé, mert künn dübörögni kezdett a föld. A
gyorsvonat, a mi tizenegy óra harmincz perczkor érkezik, már átjött a
hidon és egy percz mulva végig rohant a pályaudvaron, hogy remegett
alatta a föld. Az asszony föl se nézett, csak akkor rezzent föl, a mikor
már messze, ott a hol egy vonalba szaladnak össze a sinek, csak egy
czigarettafüst látszott a tüneményvonatból. Ijedten bámult utána, de
aztán önmaga nyugtatta meg magát.
– Nem az volt, a mire várok. Nem ment el vele az uram…
– Nem, dehogy. De mi baja van Gergelyné, az Isten áldja meg beszéljen.
– Van valami, nagy, sok… Köszönöm, hogy ugy ápol a főnök ur, de most már
nincs szükségem reá. – Hirtelen eszébe jutott valami, megragadta a főnök
karját. – De a gyermekeket el kell vinni innen. Hány is van a főnök
urnak?
– Három.
– Négy nap alatt egy se lesz belőlük. Vigye el.
– Megbolondult?… Gergelyné fiam, magának nincs helyén az esze.
– De igen. El kell vinni őket. Inkáb megmondom majd a nagyságának is.
Mindjárt fölmegyek.
– Nincs itthon, de maga szörnyen megrémít…
– Nekem kettő volt még tegnapelőtt. Most már egy sincs… A gyerekeket el
kell vinni!
Indulatosan járkálni kezdett, a főnök pedig tágra nyitott szemekkel
bámult utána s a mikor még se értette meg eléggé, hozzászaladt s
rémülten szólott reá:
– Gergelyné, a maga gyermekei meghaltak?
– Mind a kettő.
– Szegény, szegény.
Az asszony megint leült a lépcsőre, a honnan kiláthatott a kanyarodóhoz
s most már egészen az foglalta el, hogy a vonatot leste. Mikor meglátta
a vonat kürtőjét és a sok kocsi egyenkint ráfordult a hidra, szorosabbra
kötötte álla alatt a keszkenőjét s kiállott ő is a sinek közé. Mellette
elborulva, halálra sáppadt arczczal topogott a főnök és elképedve bámult
rájuk a pénztáros. Mikor a vonat bejött, egyszerre ellepte a perront a
publikum. A kalauz az állomás nevét kiáltotta s utána azt mondta:
harmincz percz! Erre kitolongott a kocsikból mindenki s egymást böködve
rontottak rá az éttermekre. A sáppadt és remegő asszony elveszett
közöttük, csak néha piroslott ki a tömegből a fejkendője. Lassan
csillapodott le valamicskét a lárma, de még mindig egymást érte a sinek
között a sok ember. Taligákra toronyba rakott pakkot görgettek végig a
szolgák és helyért kiabáltak, a kalauzok könyveikkel az irodákba
szaladgáltak, egy-egy tapasztalatlanabb utas kérdezősködött mindenkitől,
a ki az utjába akadt s a gépet leakasztották a kocsikigyóról s
visszavitték a kuthoz. Az asszony utána bámult s egy helyben állva
várta, mig visszajön. Az ura azonban észrevette, leugrott a masináról és
hozzájött. Mosolyogva kiabált messziről:
– Kata! Itt vagyok. Szervusz… – Egyszerre meghökkent s bámulva tapadt
reá szeme az asszonyra. – Tán valami baj van?
Az asszony támolyogva indult el előtte a mühelyek felé s intett, hogy
csak jöjjön. Az ember botorkálva ment utána. Nagy csizmái mintha
lehuzták volna, széles hátát puposra görbítve kullogott át a sineken és
a mikor egy nagy mühelykapu mögé értek, nyugtalanul kérdezte:
– Kata! Mi a baj?
Az asszony leült az egy halomba dobott ócska vasakra, egy darabig még
rábámult az előtte görnyedő nagy, durva emberre s aztán halkan,
minduntalan elfulladva felelt. A hangja csak lassan erősödött meg ugy,
hogy minden szavát megérthette az ember, a ki előtte állott és eleintén
inkább csak a szemeibe bámult, mintha azokból akarná kiolvasni azt, a
mit nem tudott a szavakból megérteni.
Az asszony beszélt:
– A mikor maga elment, annak három napja, Laczika már akkor is fájlalta
a torkát. Nem nagyon, csak éppen ugy, hogy elég volt neki. Egyszerre nem
tudott beszélni se, enni se, inni se és a mikor benyultam a szájába a
kanállal, hogy lássam a torkát, véres, nyálkás volt szegénynek az egész
gégéje és olyan dagadt, mint a dió. Sírni se tudott, csak éppen hogy
nyögdécselt. Jöttem a doktorért, hivtam, jött is, de későn… Akkorra már
Laczika meghalt.
A férfinak elállott a lélegzete s rávigyorgott szörnyen bután és
hitetlenül az asszonyra.
– Nem igaz.
– Igaz, semmi kedvem magával tréfálni. Még egyéb is igaz. Mikor eljött
az asztalos és megmérte a fiut, azt a csöppet, már beteg volt a kicsi
Kata is…
A férfi alatt megreszketett a lába és odabukott az asszony mellé az
ócska vasakra. Nyögve kérdezett, már beleszorult a nagy hang, szinte
hörgött.
– S az is?
– Az is. Nem tellett bele egy egész nap s már a kicsi Kata is lefeküdt
Laczika mellé. Igy van. Azért jöttem ki, hogy odaadjam magának az
ebédet. De azt otthon felejtettem. Meg hogy ezt elmondjam.
A nagy férfi lihegve esett hátra a vasakon. Ugy emelkedett a melle,
mintha mindjárt kilökné a tetejét a kétségbeesés… Nem tudott sirni, csak
valami iszonyatos indulat gyötörte, a mi nem talált utat kifelé… Az
egyik kezébe mázsás vasrud akadt, azt emelte föl és elhajintotta messze
s mig kínosan lihegett, lassan, lassan tért magához és egyszerre kidült
belőle a hang. Ordítani kezdett… Ugy hánykolódott, mint egy meglőtt
állat és dült belőle a nagy hang:
– Laczi! Kati! Mind a kettő!… jaj, jaj… – Egyszerre összetört benne
minden… Nagy fekete kezével az asszony kezét kereste, meredt szemekkel
bámult fel az égre és nyögött.
Az asszony ujra szólott hozzá, lassan, rekedten, de olyan határozottan,
amilyen csak a legeslegutolsó szó lehet.
– Még egyebet is mondok magának Sándor. Mi utoljára találkoztunk
egymással ebben az életben. Egyszer majd talán ujra látjuk egymást
valahol másutt, tudja az Isten, hogy hol, ha roszak voltunk, hát a
pokolban, ha jók voltunk, hát a mennyországban. Hanem most én már nem
leszek többet a maga kutyája!
– Kata!
– Én magának mostanig csak arra voltam jó, hogy gyermeket szüljek, a
kiket maga dédelgessen, mig engem ver és megrugdos… Maga tudja azt jól,
hogy nálam már régen vége van a türésnek és ha nem lett volna kicsi fiam
és szép édes kicsi lányom, régen nem élnénk már együtt. Hát most már
nincs. Az isten elvette… Ha volna még egy Isten, a ki e felett a mostani
felett van, hát azt mondanám, hogy adja vissza. Velük még birnám tovább
az életet magával, de igy nem. Nekem maga nem uram, nem is volt soha.
Csak éppen, hogy együtt éltünk, én főztem, meg mostam, meg vasaltam,
hogy magának legyen étele, meg szép tiszta ruhája, de sohase szerettem
magát. A kötésünk után két héttel már elmult az, hogy szeressem. A mikor
először hazajött részegen és a mikor először megvert, már vége volt.
Aztán jöttek a gyerekek. Azok még összehoztak egy kicsit. Most nincs egy
se. Ha akar még gyermeket, szerezzen más asszonyt.
A férfi fölült és ugy bámult az asszonyra.
– Kata, csak nem hagysz el… Most, éppen most…
– De igen.
Az asszony fölállott s szórakozottan verdeste le a ruhájáról a port, de
gyorsan, nehogy még mondjon valamit. A férfi észrevette az igyekezetét
és utjába állott. Mig beszélt, megpihent minden szó után, mert
fulladozott és a torkán akadt minden szó.
– Kata, drágám, meghalok…
Az asszony már indult… A perron felé ment megint át a sok sinen, a mi
keresztbe feküdt az uton s mint egy nagy tehetetlen eszelős botorkált
utána az ember, mig folyton mondott és mondott valamit, hogy:
– Kata, ne bolondozz, lelkem…
A sinek között fogta el a főnök.
– Hol jár! Keresik mindenütt. Rögtön menni kell, maga meg bódorog
erre-arra… Hiszen tudom, hogy bánata van, de a kötelesség…
Az ember bambán bámult reá.
– Mi, mi tetszik?… Megyünk?…
Az asszony pedig már seholse volt.