A város uj nyugdijszabályzatot készíttetett a főjegyzővel, sokkal
okosabbat, mint a régi. Az eddigi negyven helyett ezután már harmincz
esztendei szolgálat után teljes penziót kapnak a város emberei, ha
munkaképtelenek lesznek s azonkivül gondoskodott a gondviselés a
családjaikról is. Az volt az egész hiba, hogy kifelejtették az uj
rendelkezésből a tanyai tanítókat. Ebből nagy háboruság lett.
Kovács Máté, a legöregebb tanyai pedagógus nem minden fejtörés nélkül
körlevelet fogalmazott a többi tanítóhoz, kik számszerint tizenketten
voltak. Nagyon mérges hangon volt megirva az egész. Az volt a vége,
hogy: ha a városi urak nem becsülik meg érdeme szerint hüséges
szolgálatunkat, ismerni fogjuk az utat, módot arra, hogy
megtiszteltessük velük.
– Mit értesz ez alatt, hogy az utat, módot…? kérdezte az asszony, a
mikor fölolvasta neki a levelet.
– Azt majd meghatározzuk, ha összejövünk valamennyien. Egy ember csak
egy ember, nem lehet olyan értelmes, mintha a többi is segít neki.
A következő vasárnapra hivta meg a mester a többi tanítót a nagy
gyülésre, a melyből erős tiltakozásra volt kilátás. Kovács Máté nagy
magyar ember volt, mestere nemcsak a pedagógiának, hanem a szónak is s
azért ő másképpen fejezte ki magát. Azt mondta, hogy azok fogják itt
fölemelni protestáló szavukat, a kik lelket öntenek a népbe.
Az elkövetkező vasárnapig pedig folyton készülődtek a nagy
vendégfogadásra. Az asszony serényen látott a dolga után, sütött és
főzött olyasmiket, a mik csak hidegen jók igazán, pogácsát a pálinka
mellé, két kis szopós malaczot, a miket jószagu petrezselyem ágyra
fektetett le a tálban, beleütve előre a hátukba a kést, fiatal libákat
meg kalácsot, a mi mind akkor kerül az asztalra, mikor beállít a sok
éhes vendég. Közben durozsolt, a mint ez már asszonyi szokás és szidta a
bolond urát, a ki ennyi embert csődít a nyakára.
– Bizony szükségünk is volt reá, mondhatom, hogy fölfaljanak mindent.
– Ugyan, ugyan, hiszen minden kikerül a háztól. Hála Istennek jut is,
marad is.
– Egy szegény tanító ne csődítse magához a határt.
Erre már fölpattant az ura.
– Szegény a kutya! Nem szorulok én rá senkire.
– Még az volna szép.
– No hát!
Vasárnap már hajnalban talpon volt az egész ház. Az iskolaszobából
kihordták a padokat s hosszu asztalt terítettek benne, a mire fölkerült
mind a hideg holmi. A tanítóné a gyermekeket fésülte és még egyszer
elmondatta velük a verseket, a miket majd eldeklamálnak, ha együtt lesz
a sok vendég. Egyik jobban pattogtatta a rimeket, mint a másik. Erre
szörnyen büszke volt az anyjuk és később, a mikor csak ketten maradtak,
mondta is az urának:
– Csak boldog az ember mégis, ha értelmes gyermekei vannak.
Nyugalmas megelégedés ömlött el a kövéres piros arczán, kaczagott a
szeme, mig körüljárta az asztalt, rendelkezett a szomszédasszonyoknak, a
kik átjöttek segíteni. Közben pedig jó gazdasszonyhoz illendően szidta
az urát.
– Nem kellett volna azért ide trombitálni őket.
Az ember, a boros üvegeket rakta föl szép sorba s az asztal végén a
félszemét behunyva nézett végig a czilinderglédán, nehogy valami
szimetriai hiba essék a berendezésben. Az asszony is szerette a rendet s
még igazított egyet s mást. Messze pedig csengő hallszott ütemesen, a
hogy a ló rázza s gyönyörüen odakanyarodott az iskola elé egy négylovas
szekér. A kicsi fejü, játékos lovak rángatták a kocsit s a polgár, a ki
a gyeplőbe kapaszkodva tartotta őket, közéjük cserditett egyet-egyet az
ostorral, a mitől egyhelyben tánczoltak s idegesen dobálták fejüket… A
kocsiból Fehér Gergely, a kürtös tanyai tanító szállott ki elsőnek és
segített a többinek, a kik még fenn voltak, miközben leemelt még egyet
mást a saraglyából és kaczagva mesélt a gazdának a négy lóról meg a sok
vendégről, a kik lassan bontakoztak ki a nagy keszkenőkből.
– A Juhász gazda hallotta, hogy itt ma ünnep lesz, hát azt mondta, hogy
majd ideröpít. Röpültünk is. Elhoztam az asszonyt is, meg a gyerekeket
is, kolléga ur, ha nem esnék terhére… Meg ezt a kis elemózsiát…
A háziasszony erre nagyon megneheztelt.
– Csak vigye vissza Fehér ur oda, a honnan hozta, kikerül a mi
szegénységünkből is egy s más.
– De bizony nem viszem… Madárlátta holmi…
– Elég volna ötven embernek…
– Hát hiszen össze is jövünk egynehányan. Fontos a kérdés, meg köll
deputálni…
Uj kocsi jött, csengős lármás ez is.
Ez meg az alsóvégi tanítót hozta. Egy csomó gyerek kiabált le a
szekérről, még a kasba is jutott belőlük. Kovács Máténak meg az
asszonynak ragyogott az arcza, mig elébük mentek. Nagy boldogság az, ha
nem vetik meg az ember házatáját. Az uj vendég mentegette magát.
– Gondoltuk, hogy ha már ilyen szépen összejövünk, hát ismerkedjenek az
asszonyok is. Egyszer esik karácsony egy esztendőbe, már mint egy ilyen
alkalom, hogy igy egybekerekedtünk mi panaszos emberek.
Megint kocsi fordult erre a homokon. Abból is asszony, meg gyereknép
kászolódott ki s alig, hogy bementek a házba, már uj csengő hallszott
messze a sik földön.
– Nagy protestálás lesz – mondták benn a tanító urak és itták a
pálinkát, a minek ragyogó arany szine és nagy ereje volt.
– Tultesz akármicsoda konyakon. Tizennégy esztendős – dicsekedett a
házigazda s szaladgált ki vendéget fogadni és hozta be őket nagy
jókedvvel, egyre hajtogatva, hogy milyen szépen összejöttek.
– Mindjárt csinálhatnánk egy kis majálist, – mondta az egyik vendég s
tánczolni kezdett egy kis tömzsi asszonynyal, a ki éppen a keze ügyébe
esett.
– Nem, kérem, komoly dologról van itt szó. Sérelmes a helyzet, nagyon
sérelmes.
A gyerekek künn körbefogództak és játszani kezdtek. Ha uj kocsi jött és
kis fiuk meg leánykák ugráltak le róla, most már ők fogadták nagy
barátkozással. Hangos lett az udvar. Az istálló előtt a lovak a
kocsikhoz kötve ropogtatták a friss szénát s hangos nyerítéssel
üdvözöltek minden uj kocsit. A konyhából a szomszéd asszonyok
szaladgáltak a kuthoz és be a szobába meg vissza, a megriasztott
majorság szárnyait csattogtatva rebbent szét nagy kiabálással, benn
pedig az urak már a borhoz fogtak s az asztal körül fölállva énekelték,
hogy nem mennek innen el, mig a gazda furkós bottal ki nem veri őket. Az
egyik egyszerre csendet intett. Ez hires gyorsverselő volt, csupa jóizü
parasztos rigmus és arról volt nevezetes, hogy kiviczczeli még a
püspököt is, ha éppen kedve van rá. A kezébe vette a poharat s elkezdett
verseket mondani. A többi nagyon jól mulatott rajta, némelyek ugy
kaczagtak, hogy majdnem begurultak az asztal alá s a nagy jókedvre
átjöttek az asszonyok is és beszaladt az udvarról a sok gyerek.
Egyszerre tele lett a szoba. A kaczagó társaság összegabalyodott egy
gomolyba, egyszerre beszélt, kiabált. Kaczagott mindenki minden különös
ok nélkül. A vad jókedv ölelte magába őket, a mi csak jön valahonnan, a
nélkül, hogy hivnák és hangos, brutális, csapongó…
Valaki egy szörnyen nagy darab liba-mellett vett a kezébe, csillagos
nyelü bicskával faragta róla le a hust s a hóna alatt a kenyérrel végig
járt mindenkit.
– Szegények vagyunk, de jól élünk.
Erre egyéb ily szólásmódok is forgalomba jöttek.
A másik azt jegyezte meg a helyzetre, miután fölhajtott egy nagy pohár
bort:
– Szegény ember vizzel főz s a bort megissza.
A gazda pedig kinálkozott szerényen.
– Csak homokon termett biz ez, szegényes itóka, de hát hunczut az, a ki
jobbat ad, mint a milyen van neki.
– Talán hogy tanácskoznánk, – indítványozta valaki, de ő ijedt meg
leginkább attól, hogy komolyan veszik a dolgot a többiek. Föllélegzett,
mikor lehurrogták.
– Hogyne, ilyen szépen együtt vagyunk s aztán elokoskodjuk a dolgot…
Olyan nincs!
Egy nagy hang az asztal végéről a gazdát provokálta, hogy volna-e lelke
megboszantani az embert holmi szamársággal. Kovács Máté fölugrott,
visszautasította a gyanusítást.
– Igyék minden ember meg danoljon! – monda – majd ráérünk még
megbeszélni a nyomoruságot.
Nagy ebéd következett. Hangos, jókedvü mulatság, a mit azzal szakított
félbe egyik vendég, hogy panaszolni kezdett.
– Se barátság, se szivesség, se böcsület!
Az asszonyok jól a hátára vertek a panaszos embernek s kórusba énekelni
kezdett az egész társaság, hogy vigye el a gazda a házát, de ők ott
maradnak. Kovács Máté magánkivül volt örömében s a szemei megteltek
könynyel, a mig lelkesedett az asszonynak:
– Szépen összejöttünk, jó kis muri lelkem…
– Hát a penzió dolga?
– Bujjék bele az ördög!
– Nem ugy van az. Beszéljétek meg a dolgot.
– Hát igen, mindjárt megbeszéljük, mindjárt, csak még előbb iszom egyet.
Ivott s aztán egy kicsit virágos kedvben kezdett bele a beszédbe.
– Kedves kolléga urak! Ugy áll a dolog, hogy nagy sérelem esett velünk.
Kifelejtettek az uj penzióból. Hát mint tudják, azért jöttünk össze,
hogy mondjunk valamit erre. Én nem vagyok a jónak megrontója, de azt
mondom, hogy egy perczre tessék ide hallgatni. Azt indítványozom, hogy
irjunk be a tanácsnak, hogy mig a sérelmünket nem korrigálják meg, nem
tanítunk. Zárják be az iskolákat, igen, hát hogy azt mondom, hogy mit
szólanak hozzá. A tanyai tanítók helyzete amugy is elviselhetetlen.
Valaki tele szájjal szólott bele az asztal végéről:
– Igaza van.
Kaczagott mindenki, az ablak alatt pedig czinczogni kezdett a czigány.
Kikiabáltak hozzá, hogy hallgasson, de nem akarta megérteni.
– Hallottuk, hogy mulatság van, hát eljöttünk.
Néhányan tánczra kerekedtek. A kik komolyabbak akartak lenni, pisszegtek
s a házigazda egy kicsit akadozva beszélt tovább.
– A tanyai tanító, olyan tanító, hogy a kutyával is szivesen cserélne. A
nyomor olyan inten… ten… ziv… inten… ziv… ziv, hogy egészen
belehabarodik az ember. Inten… ziv… ziv…