A rettentő mód füstös, piszkos kicsi szobában, a minek a közepén piros
virágos abroszszal volt leterítve a kerek asztal, mozdonyvezetők, fütők
és kalauzok ittak. Mindjárt a nyitott ajtó mellett volt a söntés, a
minek a tulsó oldalán sok más színes abroszos asztal mellett a harmadik
osztály utasai pipáltak, fellegbe takargatva a kevés gázlángot. Itt-ott
erősen koczogtak a pohár falán a bicska nyelével, vagy a padlót verték
és italért kiabáltak.
Nem igen törődtek azonban velük. A pénztáros kisasszony szórakozottan
jegyezte föl a tételeket, a mit szaladtukban odakiáltottak neki a
pinczérek, a csapos a terem ajtajában álldogált s csak ha nagyon
sürgették már, akkor látott a dolga után, hirtelenébe beleeresztve a
hordóból egy csomó sört a poharakba – s künn a perronon ünnepi gálában,
méltóságosan sétált az állomásfőnök. Egyáltalában mindenkin a jobbik
ruhája volt s künn a hosszu aszfalt-ut mentében a gázlángok mellett a
villamos lámpákat is felgyujtották. A kicsi szoba is az eseményt
tárgyalta.
– A kicsi király jön délről s megy fölfelé. Másik levegő kell neki, az
övé nem jó.
– Miért kicsi? Nagyon fiatal még?
– Pólyás király, akkorácska ni – mutatta a könyökétől lefelé a karját és
mosolygott.
Ez komikus volt a többinek is, kaczagtak.
– Ugyan hamar belecseppent a jó hivatalba.
– Aztán ki megy vele?
– A dadája, meg valami néni, meg egy nem tudom mi, valami udvarmester,
tudja a Jézus, hogy hogyan hívják. Benne volt mind az irásba, a mit a
főnök mutogatott az elébb… Még a nevük is, csakhogy nagyon idegen-formán
irják, nem érti az ember.
Ugy volt, hogy ezen a nagy állomáson várják be a szemköztről érkező
vonatok az udvari vonatot s már alig lehetett elhelyezni a sineken a sok
kocsit. A leghátsó sinen egy türelmetlen gyorsvonat előtt prüszkölt a
masina, mint valami könnyü kicsi kocsi előtt a hatalmas vad mén s ugy
látszott, mintha már-már elszabadulna s kirohanna féktelenül a világba.
Idébb csendesebben viselte magát a hatórás személyvonat. Ennek a gépje
már inkább olyan csendesen poroszkáló jó falusi lóhoz hasonlít, a mely
ha megállítják a patika előtt, csendesen bevárja, a mig a sok orvosságot
összekavargatják. Itt inkább az utazók türelmetlenkedtek, kiabáltak a
kalauzokra: – megyünk már? mi lesz már? itt alszunk? s káromkodva
fogadták a parancsot, hogy senki se szálljon ki. Előbb, a fütőház felé
egy hosszu tehervonat pihent, magasra megrakva deszkával, a minek a
fehérségéből piros czédulákon rikított le a fürészgyár neve s mintha a
masina is elaludt volna előtte, csendesen lélegzett, egy-egy finom fehér
gőzpászmát bocsájtva ki magából, minden fölösleges lárma nélkül. Csak
félig a pályaudvaron, hátsó testével a pályára fekve, mint egy hosszu
hernyó, töméntelen sok kocsiból összekapcsolt munkásvonat is várakozott
a sinen, hogy tovább mehessen. Egymás hátára volt gyürve rajta a sok
ember, a széles ajtók korlátjára annyian támaszkodtak, hogy a hátulsók
már valóságos emberhegy tetejéről néztek le a fényes, élénk pályára s
ugy várták a kis királyt.
Egy nagy barna ember tartotta szóval a többit az egyik kocsiban,
mindjárt a lokomotiv mellett.
– A mienket már láttam a manőveren. Igy ment el előttem két lépésnyire,
lovon, szép fekete lovon. Ha az enyém lenne az ára, nem mennék most
kavicsozni…
– De nem a magáé.
– Nem a.
– Hát aztán ennek a kicsinek is van koronája?
– Kell, hogy legyen neki, ha király.
– Aztán mit csinál vele, ha nincs esze hozzá?
– Szamár kend, hát hiszen nem kell annak ész, csak éppen hogy él, aztán
mutogatják…
– Ugy én is elvállalnám.
A telegrammhivatalból meg a pénztárból egymásután jöttek ki az urak.
Némelyiknek nagyon aranyos volt a sapkája… Jöttek a városból is sokan,
csupa nagy ur, némelyik kardosan, mentésen, mások feketében, csinos kis
keresztecskékkel és medáliákkal a mellükön. Egy-egy ur kis fiut, leányt
huzott maga után a tolongásban s biztatta, hogy csak türelemmel várjon.
– Mutat a papa piczi kicsi királyt, várj csak…
– Játék király?…
– Nem, igazi.
Ezen nevettek az urak s az az ur, a ki a kis leánykát is kihozta
magával, tovább mondta másoknak is azt, a mit a gyermek mondott.
– Mondom neki: mutat a papa piczi kis királyt s azt kérdi a kis okos,
hogy: játék? Nem, igazi.
A harmadik osztályu váróterem előtt, meg tovább, a hol már elvégződik az
aszfalt, rendőrök tartották vissza a sinektől a népet, mely nagy fekete
tömegben verődött össze és zsongott, mint valami nagy raj. Itt-ott
káromkodás hallszott, zörgött a kardhüvely azoknak a lábaszárán, a kik
előre tolakodtak s mindig hangosabb és hangosabb lett a küzdelem a
rendért. Sok asszony szorult a tömegbe s különösen ezek átkozódtak.
– Abba ugyan nem lesz semmi baja, ha egy kicsit előbbre engedi az
embert.
Már ugy látszott, hogy nem birnak a rendőrök a sok emberrel, a mikor
egyszerre csend lett. Az urak glédába állottak s már csak suttogtak.
Csak néha dörmögött ki közülök egy hangosabb szó. Kis, zömök, szürke
ember békétlenkedett a szomszédainak.
– Éppen a nevemnapján zavarnak el hazulról. Hogy én kisérjem tovább…
Elmehetne kiséret nélkül is, nem vagyok én száraz dajka.
Az urak bólintottak, hogy ugy van, kellemetlen s elmondták egymásnak,
hogy a kegyelmes ur haragszik. A kis zömök ember aztán rájuk sem figyelt
többet, másfelé dörmögött s azt mondta, hogy itt hagyja az egész
bagázst, meg az egész tisztességet… Lenn az állomás végén pedig nőni
kezdett egy lámpa, a mint mindig közelebb jött lassu, méltóságos
dübörgéssel az óriási gép… Most már csend lett, csak a pöfögés
hallszott, a mint egy-egy fekete füstgomoly kiszakadt a masina öblös
kéményéből s egy villamos csengő csilingelt a falon.
Mikor a vonat megállott, a fekete publikum olyan éljent kiáltott, hogy
megremegett bele az üvegtető. Erre az egyik kocsi ablakáról ijedten
huzta félre valaki a függönyt s egy parasztlány széles arcza kaczagott
ki a sok uri népre. A másik ablakból finom asszonyfej integetett le, de
nem igen vette észre senki. Rámeresztette szemeit mindenki arra a
csipkés pólyára, a mit a leány tartott a balkarján, mig a jobb kezével
duzzadt keblén a ruhát gombolta össze. Lenn a gyermekek sivalkodva
törtek utat maguknak a kocsihoz és kiabálták: a kicsi király! a kicsi
király! Egy-két asszony pedig boldogan mosolygott.
– Most szopott, éppen most. Milyen édes ő felsége…
A köpczös szürke ur azalatt már fölkapaszkodott a kocsiba s pár percz
mulva a finom asszonysággal jött vissza. Utánuk a dada is leszállott a
kocsiról. Karjaiban egyszerre megelevenedett a pólya, a kis ember
rugdalózni kezdett s játékosan kapkodott a kezeivel a levegőben. Okosan
bámult szerte a sok ember felett s mintha a kis sárga arczára mosolygás
is szaladt volna egy pillanatra. Nem sokáig tartott, nagyon öreges,
ránczos lett ujra a képe, olyanforma, mintha egy fáradt öreg emberkét
kötöttek volna be a csipkék közé. Mikor kibámulta magát, hátat fordított
az egész publikumnak.
– Rosz bőrben van szegényke – mondta egy asszony.
– Ez se uralkodik sokáig – és mindenfelé, különösen a hol asszonyok
verődtek össze a tömegben, sajnálni kezdték a szegény kis királyt.
A kicsi szoba vendégei a gépészt fogták közre. Az is bement közéjük egy
pohár borra, mig a fütő künn olajos rongygyal törülgette le a masinát.
Arról beszélt, hogy hogyan jöttek s a gép kitett magáért, de a többi nem
igen érdeklődött az iránt, a mit ő mesélt, hanem inkább ők kérdeztek.
Egy kicsit föl is néztek erre az emberre, a kinek a masinája után
királyi kocsik voltak akasztva, de a nagyobb részük inkább csak komázott
vele, mig méregbe nem hozták.
– Nem is igazi király az, te Gáspár…
– Ez ne volna igazi? Ki mondja?…
– Én.
– Mit tudsz te ahhoz.
– Aztán megszólított az uton?
– Meg hát. Van közöd hozzá?
– Mit mondott?
– Azt, hogy: nyif-nyaf.
Ezt egy harmadik mondta s most már mind kaczagtak. A gépész is
észrevette, hogy mulatnak rajta s hamiskásan hunyorgatni kezdett.
– Tudjátok, nem is annyira ő felsége tetszik nekem, hanem a leány.
Nagyon kedvemre való…
Erre aztán mind kigyültek a perronra, hogy megnézzék a leányt.
Azalatt ürülni kezdett a pályaudvar. Egymásután ment ki belőle a sok
vonat, elől elszáguldott a gyors és utána a többi… Mikor a munkásoké is
elindult, a sok egymásra halmozott ember énekelni kezdett. Erre feléjük
fordult a kis király és elkezdett sírni rekedtesen, gyöngén, inkább
mintha nyikorogna benne valami. A leány visszament vele a kocsiba.
A finom uri asszonyság is fölszállott s a kis köpczös ur is. Az urak
hajlongtak és bucsuztak tőle, az egyik pedig, a ki különösen bizalmas
természetü volt, odasugott neki:
– Pechje lesz kegyelmességednek ezzel az urfival. Nyivákol majd egész
éjjel. Ha legalább bőgne, mint a magunk fajtája…