A szomszéd beizent, hogy mikor leszek otthon. Szeretne velem beszélni. A
cseléd, a ki az izenetet hozta, nagyokat fujt és gunyosan mosolygott. –
Én is mondtam neki, – mondta – hogy a nagyságos ur reggel megy a
kávéházba, este a szerkesztőségbe s aztán mindig itt van, hát csak
jőjjön.
– Hát jőjjön.
A leány kiment s azzal jött vissza, hogy a szomszéd már nincs künn. Várt
egy darabig s aztán, mig én öltözködtem, mig bejöhetett hozzám a lány,
elment. Hát annál jobb. A pesti szomszédság fura. Az ember esztendőkig
lakik egy házban és semmi egyebet nem tud a szomszédjáról, mint hogy
szeget ver a falba. Az hallszik belőle. Némelyik szenvedélylyel üti a
szeget, majd széthasad a fejem. Kop, kop, – belenyillalik az agyamba – s
aztán azon kivül semmi érintkezés. Azaz hogy a multkor a másik szomszéd
átküldött hozzánk varrógépért. Két napra kérte s aztán vissza is küldte
– és én nem tudom, hogy hogy hivják. Azt hiszem, hogy Blum, de az is
megeshetik, hogy Grün. Valami egytagu szó és idegen. És vasalót is
szokás kölcsön kérni, de mindezt a cselédek intézik. Ez a cseléd meg a
szomszéd cseléd s a pesti ember ilyenkor sunyi módon benn ül a
vaczkában.
– Hát – mondom – elment a szomszéd.
A leány, mintha kissé megkönnyebbülve jelentette volna, hogy elment s
mig kiment, a gyerekekre lármázott:
– Bözsike, ne mászszon a fotelre. Deske, mit akar a hajtüvel.
Aztán én a kávéházba mentem. A viselő szemüvegem helyébe kipakoltam a
másikat, a mivel olvasni szoktam, elhelyezkedtem, amennyiben a botom és
kalapom számára is helyet kerestem. Az ujságok közül kihuztam azt, a
mibe én is irok, vizet ittam, szóval hozzákezdtem a reggelihez. Egyszer
csak jön a pinczér s kérdi, itt vagyok-e. Bodor ur kérdi a számszéktől.
– Igen, igen, hát hol lennék, persze hogy itt vagyok, hanem a kifli nem
ropog. Mintha sületlen lenne. Nem gondolja… Miska, maga folyton a
vendégek ellen áskálódik. Teszem fel, hát miért kellett magának besugni
a kávésnénak, hogy én tegnap azt mondtam, hogy piszkos a szalvéta. Ha
magának mondom, hát tartsa magának. Ki az a Bodor ur? – Vendég, hát az
is polgári állás már. Hát itt vagyok, hát persze, hogy itt vagyok.
Egy kis negyedóra sem telt bele és megérkezett Bodor ur. Igen, igen
csinos fiatal ember. Kis fekete bajusza volt, fölfelé fésült, katonás
kefehaja és a füle mellett kis, csinosan lenyirbált szakálla. A mi
különösen meglepett benne, az a hangja volt. Egy kicsit hizelgő, egy
kicsit édes, de amellett férfias s itt-ott majdnem olyan erőteljes, hogy
utána kellett kutatnom, hogy vajjon nem akar-e nagy pózt csapni nekem,
szegény eszü embernek, a ki korán házasodtam, sok gyermekkel vesződöm s
az ilyen urak előtt komikus boldog ember lehetek. – Ott tötyög a
gyerekekkel, czibáltatja magát, a fejére másznak, pedig hát a multkor is
az egyiknek piszkos volt az orra… – Bizonyosan igy beszélnek mirólunk
legénykörökben, de hát – ugy-e apák? – majd csak elviseljük.
Bodor ur azon kezdte, hogy végtelenül kellemetlen neki az egész
história. – El is felejtettem megmondani, hogy Bodor ur a szomszéd. Nem
az, a ki a szögeket veri, hanem a másik. – Tehát: hogy nagyon
kellemetlen neki ez a dolog. – És itt átadom neki a szót.
– Mert kérem szépen, ha én direkt a rendőrséghez megyek, hát azzal
kellemetlenséget szerzek uraságodnak. Gondoltam, hogy talán igy
békességesen elintézhetjük az ügyet. A nagyságának akartam inkább
szólani, mert az asszonyok az ilyesmit jobban eltudják végezni, hanem
attól féltem, hogy tolakodásnak tetszik venni. Végre is az ember
igyekszik minél kevésbbé terhére lenni a szomszédnak. Pedig hát
leginkább a nagysága mondhatta volna a lánynak, hogy: Czéczi, Czéczi, az
már mégse járja, hogy maga itt a szomszéd urat molesztálja. Tetszik
tudni, asszonytól egészen másképpen is veszi föl a dolgot az ilyen
leány. Mégis hát egy a nemük, értik egymást. Egyik is ismeri a férfit, a
másik is – és habár különféle bransokba is kerültek az életkörülmények
folytán.
– De hát kérem, miről van szó?
– Kérem szépen a dolog ugy áll, hogy bizonyos tekintetben csinos
embernek vagyok mondható. Nekem kérem egy asszony ide vagy oda.
Füttyentek nekik. Nem azért mondom, mintha tulbecsülném magam, hanem hát
igy van és végre is én erről nem tehetek. A csinos ifjak mégis
előbbrevalók és ha az ember ápolja kissé magát, hát annál kapósabb.
Persze az ilyesmivel nem törődik az ember, de ha mégis igy van, hát az
néha kellemes, néha nem. A jelen esetben például… Kérem én a számszéknél
is hivatalnok vagyok. Nem valami nagy állásban, de mégis, ha az ember
már bejut a státusba, az is valami. Elég az, hogy hát festegetek is.
Tetszik tudni jönnek hozzám lányok meg asszonyok… Egy az, hogy hát
disztingvált ember lévén, hát hozzám jöhetnek, meg hát szívesen is
jönnek, mert én ugyan szerény állásban vagyok a számszéknél, de
elegánczia dolgában nem hagyom magam. Szóval: – jönnek és én festegetek,
kérem. Néha tájképeket, meg csendéletet. Különösen ezt szeretem. Sok
baraczkot, nagy baraczkokat félig beledugva a szőlőlevélbe… Hanem hát
asszonyok jönnek, meg lányok és a cseléd, a Czéczi, a mint nevezni
méltóztatik, megállítja őket és gyalázza… őket, hogy czéda meg becstelen
személy, meg nem tudom micsoda… Hát az ember ezt nem türheti…
– Persze, persze… Borzasztó.
– Annyira borzasztó, hogy a feleségem… Igen, feleségem is van. Most
válunk. Itt kell egy irás, ott kell egy irás, hát föl jár hozzám. Kérem,
olyan asszony az, hogy utána lehet ám nézni. A csipője, finom, vékony
csipője van s nagy, egy kicsit bodros szőke haja… Hát nem utána kiabált
a cseléd, hogy majd lesz itt valami. Meg hogy összetöri a csontját. És
kérem, ahogy nézett az a lány, hát annak a szeméből minden rosszat ki
lehet olvasni. Az egy bestia, kérem és én mint festő nagyon kellemetlen
helyzetben vagyok. Végre is hozzám sokan jönnek és hát én igy festegetek
itt-ott… És az az ember vagyok, kérem, a ki nagyon szépen eltalálja a
portrét. Mellkép, térdkép, nekem mindegy, én, kérem, olyan szépen
megcsinálom, hogy abba hiba nem esik… Hanem hát, kérem, hogy elfogja a
folyosón a klienturámat az a lány, hát azt mégse türhetem.
– Igaz, igaz…
– No hát. Tessék valamit csinálni.
Otthon elővettem a lányt.
– Nézze fiam – mondtam neki – ez csak még se járja. – Maga tönkreteszi
az én életemet. A mint én elkezdek egy szomszéddal háboruskodni, akkor
vége a nyugalmamnak. Huzza össze magát. Mi köze van magának ahhoz a
fiatal emberhez…
A lány beleszólott, de ugy hogy nem is tudta, hogy mit beszél.
– Istenem, Istenem…
– Mit akar maga? Végre is maga egy tót fruska. Szegény, rongyos leány, a
ki most kezdi egy kicsit elfelejteni azt a nyomoruságot, amiből idejött.
Fityegett magán minden szoknya, a mikor beállott mihozzánk a konyhába.
Hát mit akar, mit akar. – Végre már dühbe jöttem és kiabálva
követelőztem valami válaszért.
– A szomszéd ur azt teszi, a mit akar. Hogy ki jön hozzá, vagy ki megy
el tőle, ahhoz magának semmi köze. Ha maga akármit mond, azt én mondom.
Hozzám jönnek panaszra. Hát legyen ennek az ostobaságnak vége. Értette…
A lány összegubbaszkodva állott előttem és nyögött.
– Istenem, Istenem…
Kiment s hallottam, hogy a konyhába jajgat.
– Jaj, jaj, drága édeském, Istenkém nézz rám. Vesd ide a pillantásodat.