S leült az asztala mellé és nagy, szögletes betükkel irni kezdett. Az
asszony a bőrdiványba belesüppedve, belebódult abba, a hogy a
kezejárását nézte. Mintha egyéb gondja se volna, azt találgatta, hogy
micsoda betü került ki a toll alól. Rátapadt a szeme a penna szabályosan
mozgó nyelére s pusmogott magában: a, g, n, s… – Beletelt egy félóra is
abba, mig fölpillantott a papirosáról a hivatalnok. De hirtelen lekapta
a fejét ujra s tovább irt. De már idegesebben fészkelődött a helyén s
egyszerre lecsapta a tollát és az asszony elé állott.
– Estig akar itt ülni?
– Akár estig is.
Egy kis elismerés férkőzött a szavaiba, a hogy ujra elindult járkálni s
visszaszólott:
– Tud akarni.
Az asszony összeszorította az ajkait s csak a szemeivel intett, hogy:
igen.
Erre lassan, még mindig habozva, az iróasztalhoz ment a férfi, de csak
azért, hogy magával hozza a székét a divány elé. Ugy telepedett le az
asszony elé, hogy a maga vén csontján érezte a megrogyott öreg lábak
reszketését s halkan, vontatottan beszélt:
– Rosz a fiu. Igen hitvány fiu. Nem mondok ezzel ujat. Asszonyság is
tudja. Hát hogy itthagyta a hivatalt, annak egy leány vagy micsoda az
oka. A kiről hallott is.
– Hallottam.
– Azzal él – s itt aztán már mindennek vége. Asszonyság, ha az olyan
nagyon könnyen menne, hát azt mondanám, hogy ugy számoljon le vele:
volt, nincs. Mig a fiu itt-ott pénzeket emelt el, ember volt, könnyelmü,
kölyöktermészet, a ki nem gondol a határokkal az enyém és a tied között.
A következményekkel se. Az ilyen fiuval még kezet is lehet fogni. Még
olyannal is, a ki a büntetést se kerülte el. – Hanem ez a
legrettenetesebb züllés. Innen nincs ut kifelé…
Az asszony vállat vont s egy kis, csendes mosolygás szaladt végig
fonnyadt, beesett arczán. Ahogy ránézett a férfire, látszott rajta, hogy
nem is érti a nagy felháborodást.
– Honnan? Azért, mert egy lánynyal lakik? Hiszen hallottam már ilyen
csodát. És éppen a férfiak itélnék el olyan nagyon érte? Hát önök talán
jobbak?
A férfi nagy szemeket meresztett rá s egyszerre nagy szomoruság
telepedett az arczára. Ez a szegény asszony nem érti, hogy miről van
szó, s ahogy nézte maga előtt a derengő, már-már majdnem egészen
megnyugodott arczot, hirtelen tisztába jött azzal, hogy ebben a
megvigasztalt állapotában bocsátja el az asszonyt.
Az már föl is állott s most már egy kis, nem bántó, hanem azért
diadalmas guny is volt a mosolygásában, a hogy kérdezte:
– S egyéb semmi?
– Semmi.
Az asszony a hóna alá kapta az esernyőt s most már erősen a vén ember
szemeibe nézve nevetett.
– Bagoly mondja a verébnek, hogy nagyfejü. Be nagy hiba! Hát él egy
kicsit, fiatal. – Hirtelen fennakadt azonban valamin s mintha hangosan
gondolkoznék, töprengve kérdezte: – De hát honnan telik neki? Keresete
nincs és mégis győzi… – S lassan-lassan érlelődött meg az agyában valami
föltevés és iszonyuan belesápadt, a mig nyögve, szemeit a férfi szemeibe
meresztve, elmondta, hogy mit gondol.
– Csak nem a lány tartja el?
Mohó gyorsasággal vágott bele a szavába az ember:
– Arról szó sincs.
Az asszony megnyugodott s most már ugy ment el, mint a hogy a nyert pör
után hagyja el az ember a tárgyaló szobát. Egy kicsit megint
lemosolyogta ezt a vén embert s azt mondta neki, a mikor már bucsuzott:
– Akkor hát mit akarnak tőle? Kap még ő hivatalt, a milyet akar. Nemcsak
posta van a világon.