Káposztát vittek. Gyönyörü szép, kemény koponyáju, kicsipkézett felső
levelü, habos káposztafejeket, a mik között egy-egy kisebb, vörös
káposztafej ugy volt elszórva, mint a kicsit sárgás tejföl tetején a
szamócza. Magasan meg voltak rakva a kocsik s iszonyuan nyikorogtak,
recsegtek a teher alatt a tengelyek, ropogtak a kerekekben a küllők, mig
egymás nyomában fölkanyarodtak a kocsik a hegyre. A meredekebb hágókon
leszállottak a szekérről az emberek s keserü füstöt fujva bele a hüvös,
tiszta hajnalba, a lovakat biztatták. Egy-egy követ is vitt magával
mindenik s ha a lovak, csak ugy a maguk szabad akaratából, megállottak,
odatámasztották a hátsó kerék alá. Aztán ujra hallszott: gyű hé, gyű – s
egyéb semmi az egész hosszu sorban, mintha csak azért tanultak volna meg
beszélni ezek az emberek, hogy a lóval értekezhessenek. – A hegy tetején
még egy kis rázós, rögös lejtő következett, azután pedig az országut.
Onnan kezdve aztán egyvégtében hajtottak be a városig, éppen csak egy
feszület előtt állottak meg pihenni. A keresztről közönyösen nézett
rájuk a Megváltó. A parasztok a szekereket vizsgálták körül s a sor
közepéből, a már nagyon is besüppedt szénaülésen gubbasztva, másfelé
nézett az asszony is. Le a városra, a minek a bádogtornyaira fényesen
rásütött a nap. Harangoztak is lenn.
El se ment a piaczig. Félig dermedten szállott le egy utczánál s aztán
apró, fürge lépésekkel tipegett el a kis külvárosi házak eresze alatt.
Aztán másik utczába fordult, köszönt egy ismerős csizmadiánénak, a ki a
kapu előtt beszélgetett egy másik asszonynyal, s zeg-zugos sikátorokon
ment tovább, csak hogy megtakarítson egy kis időt az utban. Nagy, szürke
kendője alatt izzadtság telepedett ki a homlokára és a szemére lógott
egy tincs ősz haj. A mikor a postához ért, nagyot szusszant s ugy ment
föl az emeletre, hogy kipihenje magát a lépcsőn. Egyik fokról csak
mászva lépett a másikra s megállott lélekzetet venni minden fordulónál.
Itt kellett volna, hogy megtalálja Károlyt. Ismerték, megfordult már
néhányszor a házban, hanem most még az is megfordult utána, a kinek
sietős utja volt. Mintha a hátát égette volna az emberek különös
pillantása, szaporán haladt előre a folyosón s benyitott abba az
osztályba, a miben a fia dolgozott. A fia asztala mellett azonban egy
idegen ült, borostás arczu, szurós szemü, megrögzött vén postás, a ki
gorombán kiabált ki egy csomó emberre. Az öreg asszony nézte egy darabig
s mikor végignézte a többi asztalt is és egyik mellett se találta meg a
fiát, tovább ment egy ajtóval s benyitott a főnökhöz:
– Özvegy Krémerné vagyok, ha tetszik emlékezni rám – ezzel kezdte. A
hivatalnok fölnézett reá egy nagy iv papirosról s azt mondta, hogy:
igen. Föl is állott s helyet mutatott a díványon.
– A fia végett jött az asszonyság, tudom már – mondta s buzgón törülte a
szemüvegét. – Hát bizony, bizony sok baj van a gyerekkel. Minálunk már
nem igen találja meg. Nem igen volt a postához való. Tetszett talán
híreket hallani róla?
– Hallottam valamit.
– Ugy? Persze mindig akadnak az embernek jóbarátai, a kik hirekkel
szolgálnak.
– Mi van vele?
– Azt éppen nem tudom. Mi már egy hét óta nem láttuk. Mi elbocsátjuk. Ma
délután kell hogy referáljak ebben a dologban s elbocsátjuk… – Még
mindig nem tette föl a szemüvegét és sürün pislogott, látható zavarban
beszélt. – Nem tehetünk egyebet.
Az asszony már várta ezt. Sokszor megesett már az, hogy kikopott a
hivatalokból a fia és ilyenkor a régi összeköttetések révén, sok
utánajárással, kunyorálással, könynyel kellett uj állást szerezni. A mi
itt bekövetkezett, azzal már mintha nem is igen törődött volna. Jóformán
magához beszélve mormogott, összegubbaszkodva a díványon, mintha csak
valami odahajintott batyu lenne az egész kis asszony. – Most hova megy?
Hova?…
A hivatalnok is motyogott magában:
– Hát most már igen nehéz. Talán ha valamerre el tudják vinni. Az ilyen
kis városban mindent tudnak az emberek. Belelátnak a szomszéd fazekába
is. Nincs titok…
– És mit kell titkolni?
– Mit nem lehet?…
– Hát mit nem lehet? Lopott?
– Nem volt pénz bizva reá azóta, hogy azt a pár forintot megtérítették.
– Hát akkor?
A vén, szikár hivatalnok föltette végre a szemüvegét és
elkényszeredetten állott meg az asszony előtt.
– Nézze, asszonyság, – kezdte – el voltam készülve arra, hogy idejön,
hanem én már nem vagyok főnöke a fiának. Én semmi se vagyok ebben a
dologban. Éppen senki, hát nekem tessék békét hagyni.
– De mondjon valamit.
– Mondok, kérem, hogyne mondanék. Nekem ugyan kellemetlen az egész ügy,
azt mondhatom. De már nem tartozik reám… S ha beszélni akarnék, hát
akkor se beszélhetnék olyan igazán, a hogy megkívánja a dolog.
Asszonyság mégis az anyja és ha a fiuk dolgát az ember komolyan meg
akarja tárgyalni, hát nem az anyjukat hivja meg a tanácsba. S hogy én
itt kiméletlenkedjem, hát az se volna szép. Tessék máshoz fordulni
informáczióért.
A kis, öreg asszony reszketett s pillantása rémséges aggodalommal
kisérte a szobán végig le és föl a férfit. Ez a magas, száraz, rideg
ember imponált neki. Hitt benne s lassan meggyőződéssé lett benne az,
hogy ettől az embertől kell megtudnia azt, hogy mi van a fiával. Más
hazudik. A fiu is, meg az a lány is, a kivel együtt emlegetik s talán
mert látják, hogy ilyen törékeny portéka, leszépítik, lehazudják a
dologból az igazságot azok is, a kikhez még fordulhatna. Nagyot nyelt s
rákönyökölve a divány támlányára, határozott kijelentéssel felelt a
hivatalnoknak:
– Nekem pedig az kell, hogy ön beszéljen. Önnek hiszek, másnak nem. Én
innen addig nem megyek el, a mig ön nem beszél.
A vén ember gorombán felelt:
– Hát itt marad.