Ugy három óra tájban, hajnalban, álmosan döczögve, párosával beérkeztek
az udvarba a lovak. Rettentően sovány gebék, erre, nagy Magyarországon
nem is ismerik az ilyen lovat. Páronkint vásárolják ezeket az állatokat
a mi szekereseink, mint a csirkét. A vásárban külön osztálya van az
olyan lónak, a mik közül a gerébeni fuvarosok válogatnak tavaszszal. Itt
szerzi be husszükségletét a menazsériás is. – Hát jöttek a lovak,
egy-egy fiu hajszolta őket s nehézkesen topogva a nagy csizmákban,
egymásután érkeztek a faluból az emberek is. Némelyik a tornácz felé
pillantott s megemelintette a süvegét, máskülönben azonban csendben
folyt a lovak befogása a szekerek elé. Egy-egy elszakadt madzagot
piszmogva kötöttek össze, vagy hallszott, hogy valamelyik ló oldalába
ököllel csapkod az ember, hogy a rud mellé álljon s egyet-egyet
csörrentek a tartó lánczok. Az udvar felett még homály borongott. Fél
éjszaka, a mibe keletről derengősen, inkább csak sejtelemszerüen
belelopózkodott a reggel. A minek azonban a köddel is meggyült a baja. A
fehér pára ráült a földre, mint valami alantjáró felleg. Az udvar
sarkában a gabonás bagósüvegforma teteje ugy látszott ki belőle, mintha
usznék rajta. A hüvös szél egy-egy pászmát szakított le belőle s
szertefujta. Egy-egy kiáltás, morgás hallszott a szekerek felől, a
czihelődés zavaros lármája s három-négy ember kiment a nyitott kapun és
lefordult az utczára az Iliána boltja felé dohányért, meg hogy egy ital
pálinkát öntsenek magukba. A ki végzett a lovakkal, utánuk ment és a
későbbiek szájából visszahallszott a ház tornáczára, hogy köszöntenek
valakit. A valaki egy kis öreg asszonyka volt. Talán már hatvan éves is.
Nagy, szürke keszkenőbe volt bónyálva a feje meg a dereka, a kendő
felett még egy kabát is volt rajta, a mit nem tudott begombolni a
mellén, a kezében régimódis, kékcsikos, nagy, szürke esernyő. Nyögve,
lihegve igyekezett fölfelé az udvar lejtőjén s arra állott meg, hogy a
ház tornáczáról leszólott hozzá egy még öregebb asszony.
– Hát mégis elmégy, Biri?
Lenn az asszony határozottan felelt:
– El, néni. Nem maradhatok ebben a bizonytalanságban. Le se hunytam a
szemem már két éjjel…
Fennről eléje jött az öreg asszony. Recsegett a lábai alatt a lépcső.
Egészen másformáju asszony volt. Magas, egyenes, mint a szálfa, szép,
nagy szürke szemeiben, az ősz pillák boltozata alatt határozott, kemény
nézés és a lépései is olyan szilárdak, mintha tömeg járna a nyomában, a
mely a vezért lesi benne. A földesasszony szemben a derékban
kettéroppant, nála husz esztendővel fiatalabb, szegény
hivatalnoközvegygyel. Az egyiknek erőt adott a folytonos küzdés, a mivel
egy kis birtokból ki kellett kaparni egy csomó fiu nevelésének
költségeit, a másikat pedig idő előtt elsorvasztotta a rettentő gond,
hogy a silány penzióból élni tudjon valahogy ezen a földön, a mi mind a
másé, mind, mind… Tekintetes asszony volt különben, egy a valóságos
tekintetes asszonyok közül. Mert hát a boltosné is annak szólíttatja
magát, meg az árendásné is s a paraszt mosolyog ezen. Mert a paraszt
szörnyen meg tudja taksálni azt, hogy ki az igazi ur… A pénzügynél volt
hivatalnok az ura s az asszony csak özvegyen költözött ki a faluba, a
maga részéről való rokonai közé.
– Rosszul teszed, hogy ugy sietsz, – mondta az öregebb asszony, mig
nyugodt méltósággal hagyta, hogy kezet csókoljon neki a másik. – Sándor
holnap amugy is bemegy és egyedül. Elférnél mellette. Nem neked való már
az efféle utazás.
– Megyek, néni.
– Hát menj. Az az egy nap pedig nem sokat határoz. – A hogy azonban
nézte maga előtt a kicsi, öreg asszonyt, látszott, hogy megérti a
dolgát. Már kevesebb határozottsággal beszélt tovább. – Hát igen. Nem
tudsz aludni. Értem. Én se tudnék. A gyermekének sok éjszakát áldoz oda
az ember. A gyermek, akármilyen hitvány is, mégis csak gyermek… –
Hirtelen megállott s majdnem ijedten mentegette magát. – Azt, hogy
hitvány, nem a te Károlyodra mondtam, csak ugy… Nem is venném ugy a
szivemre a dolgot a te helyedben. Derék fiu az…
Valami nem egészen derék fiuról lehetett azonban szó, mert az öreg
asszony érdes hangja remegett s lesütött szemekkel indult meg a szekerek
felé. A másik asszony kettőt lépett, mig ő egyet s ugy tipegett
mellette, mintha futna. Nem akart lemaradni valamelyik kocsiról s
fürkészve siklott végig a pillantása az embereken, hogy melyik
ismerősebb. Az egyik a szomszédja volt. Valami Józan nevezetü ember.
Feléje tartott s most már nem igen hallgatott a nénire. Az pedig tovább
bizonykodott, hogy de bizony, csak derék ember az a bizonyos Károly.
– Mindenből kivágta magát. Annyi mindenen átment, hogy más ember a
felébe belepusztult volna. S tartja magát. Nem kell azt félteni.
Mormogva, inkább magában szólott a másik asszony.
– Én féltem.
– Te, te persze mindentől megijedsz. – Ha a szárnyasegér az ablakodhoz
koppan, hát belebetegszel. Te nem ijednél meg?
A kis öregnek nagy gondot adott az, hogy hogyan kapaszkodjék föl a
szekérre. Két kézzel kellett volna megfogódzkodnia, hogy fölhághasson a
magas ferhéczre, de a lába alá bonyolódott a szoknyája. Mikor már
föntállott a vason, hirtelen fordulóval, mintha esnék, belezökkent az
alacsony, szénával szükösen kipárnázott ülésbe, mindjárt a ló mögött s
aztán fölnézve a hegyre, a mire sok kanyargással visz föl az ut,
odaszólott az embernek, a ki nagy körülményesen helyezkedett el
mellette:
– Menjünk szomszéd!