Kilencz órakor fenn az emeleten három szobában is terítettek s
letelepedett a rokonság. Némely asszony a legkopottabbak közül még itt
se birt a nagy szive fájdalmával, hanem lesírta maga előtt az abroszt.
Általában sokat ettek, ittak s a megboldogultról beszélgettek, a ki
nagyon jó módban élt szegény és ime mégis meg kellett neki halni.
Különösen akkor lett hangos a sopánkodás, ha valaki arra jött a
családból.
Mire a Gruber lány feljött s az öreg asszonynyal váltott egynehány szót,
már nem jutott hely neki. A rokonság semmi hajlandóságot se mutatott
arra, hogy összeszoruljon egy kicsit s a szép leány egyedül járt
szobáról szobára, tanácstalanul őgyelegve. A cselédek se igen vették
észre, elveszett szegény a tömegben. Mikor látta, hogy mennyi idegen van
itt, sírva fakadt s kimerülten, éhesen esett le egy székre az erkélyajtó
mellett. A szive erősen dobogott, tele volt panaszszal s fájt a feje.
Lassankint megérett benne a düh, elkeseredve nézett körül, hogy valami
számbavehető ellenséget találjon. Mikor egy cseléd a kezében tállal
elsietett mellette, egyszerre eszébe jutott, hogy kinek kellene
elmondania az igazságát s utána kiáltott:
– Küldje ide a kapitány urat.
– Az urfit?
– Azt.
Mikor a kapitány jött, kiment előle az erkélyre. Háborgott benne a harag
s az ösztöne az volt, hogy a körmeivel megy neki ennek a szép nagy
embernek. Mikor már egymás mellett állottak, megcsappant a bátorsága s
csak kérésre fogta a dolgot.
– Kérem szépen százados ur, vitessen ki engem az állomásra.
– Most?
– Most mindjárt.
– Miért? Reggelig nem indul vonat.
– Mindegy. Lefekszem a váróteremben a lóczára.
– Nem értem. Bántották?
– Nem, még azt se tették, csak keresztül nézett rajtam ez a sok igazi
Gócs. Pedig itt van a levél, ön irta. Hivtak bennünket, nem tolakodtam
be. Azt hittem, hogy nem tévedésből kaptuk. Ön, a gazdag, szép czifra
katona, még csak nem is üdvözölte bennem a vendégét. Nem tudom, hogy itt
önöknél mi a szokás. Nálunk mondanak valamit annak, a ki érkezik, hogy:
Isten hozott, vagy ezt vagy azt, a mi a szájára jön az embernek, de
észre se venni valakit, egy leányt, ez lelketlenség. Küldjön ki engem a
vasuthoz.
– Bocsánat…
– Küldjön ki… Nem szeretném, ha megtudná apám, hogy ugy bántak velem.
Ide jönne verekedni.
A kapitány érezte, hogy megzavarodik. Nem tudott a kipirult szép gyermek
szeme közé nézni, hanem elfordult és az ég aljáról éppen fölemelkedő
hold tányérjába bámulva, igyekezett valami mentséget találni.
– A gyász ugy elfoglalt bennünket, édes anyámat is, meg engem is, hogy
semmire se jutott időnk… Bocsásson meg…
A lány indulatos lett, a mikor ezt a kapkodást látta.
– Nem igaz. A nélkül, hogy látott volna, elfordult tőlem. A törvényes
unoka lenézte a törvénytelent, mert önöknél nincsenek emberek, csak
méltóságok. Tegyen, a mi jól esik, de ezt meg akartam mondani, mielőtt
elmegyek, meg hogy nincs joga rá, azt is. Hol vannak az érdemei arra,
hogy engem lealacsonyítson. Kapitány ur, mi nem kapaszkodunk a multba,
mint ön, nem alapítjuk véletlenekre jogainkat, emberek vagyunk. Ma már
ez a világ járja, ha még nem tudná, hát tudja meg és beszélje el odabenn
is. Mi már kinevetjük az olyan embert, a kinek semmi egyéb lelki vagyona
nincs, csak egy régi név és egy mázsa önérzet. Forog a világ, kapitány
ur…
A kapitány szeme már régen elhagyta a holdat s rábámult a leányra. Mig
beszélt, szórakozottan hallgatta s csak nézte, mintha a szemeivel akarná
megérteni, aztán egyszerre nagyon jó lett hozzá. Megsajnálta, mintha egy
galamb vergődnék a lábai előtt. A nagy indulat meghatotta, érezte, hogy
köny szökik a szemébe. Megvette az, a mit hallott. Eddig nem igen
gondolkozott ilyesmiről s most érezte, hogy milyen keveset tud, nem
képes megfelelni és védelmezni a saját álláspontját. Mig azon
gondolkozott, hogy mit kellene felelni, érezte, hogy összezavarodik az
agyában minden. Nincs véleménye, soha se törte magát az után, hogy
legyen. A lány nagy szemei az arczába voltak szegezve, erre még jobban
megzavarodott, mert azt hitte, hogy az a két nagy fekete szem mindent
lát, a mi az agyában végbemegy. Egyszerre egészen őszinte lett.
– Nem, nem igen gondolkoztam még erről. A kaszárnya meg a katonák
egészen elfoglaltak. Lusta voltam hozzá. – Mind bizalmasabb lett s mikor
valaki a rokonok közül kidugta a fejét az ajtón, közelebb huzta a székét
a lányhoz s halkabban beszélt, hogy odabenn meg ne hallják. – Az ilyen
magamforma embernek más a gondja. Ott a reglama, azt meg kell tanulni,
ki kell képezni a regrutákat, belovagolni a remonda lovat, aztán manőver
délelőtt, délután meg parádé, meg verseny, ez a dolgunk.
– Nem sok. Valamicskét nem tanulnak is azonközben?
– Nem, teljességgel nem. Eszünkbe se jut, hogy talán nem tudunk valamit.
Igy van, nem jut eszünkbe. Nekem most jönne majd a törzstiszti vizsga,
hanem unom a könyvet. Nehéz hozzá a fejem. Azért nem szabad haragudnia
rám, egyik ember ilyen, a másik amolyan. Én az ilyenek közül való
vagyok…
A lány figyelmesen nézett reá.
Ennek a más világból való embernek minden szava érdekelte. A kapitány
félreértette a mozdulatlanságát.
– Unja?
– Dehogy, dehogy…
– No lássa, hát igy van a dolog. Meg aztán nekünk nem is igen szabad
olyasmiről diskurálni, a mi nem tartozik ránk. Nem szivesen veszik
feljebb, a magasabb sarzsik.
– Gyermekek maguk?
– Nem, katonák. Nekem nem nagyon fontos, hogy mit tartanak rólam, ma
otthagyhatom őket, hanem a szegény ember pályáját nagyon megakaszthatja
nálunk a politizálás.
– És türik ezt?
– Nem azzal jöttünk mi ki a katonaiskolából, hogy valamit ne türjünk.
– Hiszen ez gyámság.
– Olyasmi, de megvagyunk vele. Lássa, tavaly hozzánk jött egy
ezredorvos. Nagyon jó fiu volt, de nem közénk való. Amolyan modern
ember, tele uj teoriákkal. Tőle hallottam ilyesmit, hogy: abszolut
egyenlőség, emberi méltóság, szocziálpolitika…
– És mindez nem érdekelte?
– Nem, őszintén mondom, nem. Minek hazudnék, maga belém lát ugy is. –
Majdnem félve huzódott el előle. – Menni kellett neki. Egyik ezredtől
elüldözték a másikhoz… Elzüllött valahol. A munkásokkal barátkozik
Pesten. Olvastam valamit róla a multkoriban, hogy beszédet mondott s
összeveszett a rendőrfogalmazóval…
A leány messze elbámult s ugy mosolygott, hogy a kapitány meghökkenve
kereste a jókedve okát.
– Tetszik ez magának?
– Csak beszéljen!
– Nem értem, nem…
A cseléd kijött a kapitány után, azt mondta, hogy hivatja az anyja. A
nagy, erős ember fölállott, töprengve nézett széjjel, mintha keresne
valamit. Mikor a lány fehér kezére esett a pillantása, egyszerre
megragadta s mosolyogva huzta magával befelé.
– Jöjjön velem, jöjjön, beszélgetünk még.
A leány ment vele s csak a mikor észrevette, hogy a belső szobák felé
vezeti, akkor állott meg egy pillanatra. A kapitány megijedt, hogy ujra
el akar utazni, vagy megint eszébe jutott a bántás és kérlelni kezdte.
– Ne haragudjék rám. Nem vagyok olyan rosz, hogy megérdemelném. Egy
kicsit hibás vagyok abban a dologban, a mit a szememre vetett, de azért
bocsásson meg. Jöjjön, együtt leszünk hárman. No ne legyen makacs.