Az utolsó tisztesség fényes uri temetés volt. Telegrammban hozattak le
hozzá minden czifraságot, feketébe borult a ház, messze kivilágítottak a
hosszu, vastag gyertyák. Valóságos erdő lobogott az aranyozott nehéz
koporsó körül, a miben halványan, ujdonat uj fekete ruhába gombolva
feküdt Bódog ur. Az állomásra pedig négy-öt kocsit küldtek ki minden
vonat elé. Minden oldalról a nagy udvarházba folyt össze a gyászos
rokonság s amint érkeztek, mindig hangosabb és hangosabb lett a ház. Mig
az özvegy, a gyönge, vékony asszonyka némán járt a szobákban, zokogva
ünnepelték a halottat a rokonok. – Némelyik kopott, szegény rokon
asszonyságot el kellett vonszolni a koporsó mellől, hogy másnak is
jusson hely a gyászban. Fenn az emeleti szobákban pedig káromkodva
szidta az egész rongy népet a huszárkapitány, Gócs Dénes, a Bódog ur
egyetlen fia. Látni se akarta őket s az anyjának kellett csittítani,
hogy a mikor odalenn tulságos hangosan tört ki a rokonságból a gyász, ki
ne dobassa az egész gyászos gyülekezetet.
– Az ember megundorodik a saját fajtájától.
– Hagyd, egy-két nap az egész, addig csináljanak, amit tetszik.
– Rongy nép.
– Az, az, de hát rokonok…
– Idejöttek kiszaglászni, hogy mi jut nekik. Egy krajczárt sem kapnak. –
Az ablakhoz ment s körülnézett a nagy szürkeségben, a mibe beleveszett a
Gócs vagyon határa. – Az enyém minden! Az is marad…
Az asszony megsimította a fia kopaszodó fejét, szeretettel mosolygott
reá s hogy lennről ujra jajgatás hallatszott föl, most már ő is
megundorodott az éhes, kapzsi népségtől.
– Az, az, fiam. Csak mennének már, utálatosak.
Éppen akkor fordult be a kapun még egy kocsi. Igás lovak huzták s a
vedlett homokfutóból egy fiatal leány szállott ki. Körülnézett, hogy
talán jön valaki, a ki fogadja, de a mikor hiába várt, magában indult el
a ház felé.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte fenn az ablak mögött a kapitány.
– A Gruber lány lesz.
– Olyan is van?
– Van, a tanárnak van egy leánya.
– S egyedül jött?
– Ugy látszik.
Lenn az ispán nagy immel-ámmal ment a lány elé s bevezette a többi
rokonhoz a koporsó mellé. A Gócsok összesugtak, a mikor a szép fiatal
gyermek átlépte a küszöböt s elhuzódtak mellőle. Szóba se állott vele
egy se s a mikor egyszerüen letérdelt a halott lábához, átódalogtak a
másik szobába, a hol a hideg husok voltak az asztalra rakva, hogy ne
éhes gyomorral sírjanak.
A koporsó mellett egyedül maradt a lány. Összetette a kezeit, de nem
imádkozott, csak nézte a halott ember arczát, rámeresztette a szemeit,
mintha megbabonázta volna a mozdulatlanság. Még azt sem hallotta meg, a
mit a szomszéd szobában az olyan haszontalan fattyu kölykökről
beszéltek, a kik mindenhova odatolakodnak. Halkan, egészen magában
suttogott: ilyen volt, ilyen? – s aztán elmosolyodott, maga körül látva
ezt a sok gyászos atyafit, a ki egymással versenyezve siratja ezt a
nagyon közönséges, durva arczu embert, a ki a nagy pénzhajszában talán
most ér rá először arra, hogy jól kialudja magát. Mit tett ez a vén
kupecz, a míg élt a más javára, mivel szolgálta a világot, miben
különbözött attól a jármos baromtól, a mely napról-napra, évről-évre az
ekéjét, meg a boronáját huzta? Szégyelt volna sírni s boszankodva
törülte le pilláiról a könyet, a mi a nagy hangtalanságban kicseppent a
szeméből.
Durván riasztotta ki csendjéből az ispán.
– Van valami pakkja a kisasszonynak?
– Az ülés alatt egy kis fekete táska.
– Fölvitetem oda, a hol aludni fog. A tekintetes asszony pedig azt
üzeni, hogy kilencz órakor lesz a vacsora.