A temetés után hamarosan elszéledtek a rokonok. Egy-két napig még
vártak, hogy hátha következik még valami, talán fölolvassák a
végrendeletet s kisül, hogy ez is kap ennyit, a másik is annyit, de csak
sehogyse akart rákerülni a sor erre az aktusra. Végre is kaptak
utiköltséget, meg azonkívül is felpakkoltak egy-egy zsák lisztet, meg
szalonnát, turót, a mit az ispán mért ki nekik és elszéledtek annyi
felé, a hány oldalról összegyültek erre a nagy családi gyászra.
Az öreg professzor is irt a lányának, hogy menjen haza. Azt irta, hogy
nagyon várja. Üres a ház, minden a feje tetején tánczol és hogy a gáti
erdő alatt, ott, a hol tavaly a nagy rákokat fogták, mélyen a partban
fölfedezett egy uj mályvát. Az foglalja le minden perczét. A diákoknak
már bemutatta, irni is fog róla, de még nincs egészen tisztában vele. A
cseléd föl akar mondani, a kék virágos kancsó eltört s az igazgató már
megint Pesten szaladgál, most az ő nyakán van minden gond. Nem tud
elszámolni tizennégy forint hetven krajczárral. Valami papirosra
jegyeztette fel, aztán elvesztette, vagy mi az ördög, de nincs. Hát csak
gyere aranyom, gyere. Gócsnét csókolom, vigasztalja meg az Isten, derék
ember volt a megboldogult, ugy hallom…
A leány készült is, de nagyon megijedt erre a kapitány. A rokonok már
mind továbbálltak, csendes, békességes maradt a ház s az alatt a három
nap alatt, a mig ott volt a lány, mintha uj élet költözött volna bele. A
kapitány is huzódott hozzá, meg az öreg asszony is és a nélkül, hogy
észrevették volna, ez a gyermekleány lett a család esze. Igába hajtották
a fejüket mind a ketten. Eddig nem igen tanultak meg a maguk lábán
járni. Bódog ur minden volt a házban, nem szenvedhette el, hogy más is
gondolkozzék valamicskét körülötte.
A mellett csodálatosképpen megvigasztalta őket a vendégleány. Még ki se
bujt a Bódog sirján a frissen vetett fümag a földből s már nevettek, ha
valami olyas történt, a mi mulattatta őket. Előbb megbotránkoztak egy
kicsit rajta, de aztán belenyugodtak, mert a leány olyan egyszerü
érvekkel győzte le őket, a mit meg kellett érteniök.
– Ugyan néném, – mondta egyszer – ne bánja azt, ha mulat a furcsaságon.
A bácsi is mulat ezen valahol, a hova elment. Mit gondol, hogy neki
jobban esnék talán, ha egész nap sírnának a házában? Azt mondja a
kapitány, hogy értette a tréfát, akkor ma is érti a tulsó világon.
A kapitány elgondolkozott s fölkelt, mintha többet akart volna látni.
– Hol van az?
A leány nem felelt mindjárt. Ugy elnézett ő is, mintha kereste volna a
messzeségben azt a tulsó világot, a hova elmennek a halottak.
Elálmodozott ezen a miszteriumon s csak akkor kezdett el beszélni, mikor
látta, hogy a kapitány rámereszti a szemeit és tőle várja a választ.
– Messze. Azt hiszem, hogy nekünk valahol nagyon messze, de nekik, a kik
már nem közénk valók, a kiknek más a mértékük, más a lépésük, csak itt
valahol közel, egy lépésnyire innen. Igy jön az ember örök idők óta s
megy tovább, egy-egy lépést mindig s egy-egy pillanatot tölt mindenütt.
Az élet, a mit itt lelünk, egy pillantás a megmérhetetlen mindenségben s
a mi igazi életünkben se több egy állomásnál. Ennek az életnek
végtelenül messze van a születése és beláthatatlanul távol a vége. Nem
szabad tulságosan törődni azzal a csekélységgel, a mi a mai pillantás.
– Mi hát ennek a pillanatnak a czélja? – kérdezte érdeklődve a kapitány.
– Közelebb vinni a mát a holnaphoz meg a holnaputánhoz, a mi majd
következik. Semmi egyéb. Addig kell haladnunk, mig el nem érjük a teljes
szépet, a teljes jót, a teljes igazat, a mi már megvan ott valahol
messze, a merre törekszünk. Ha aztán egyszer mindnyájan eljutunk odáig,
akkor befejeztük az építés munkáját s elkezdünk élni. Csak az a baj,
hogy a ma visszamaradt. Nem teljesíti a feladatát. Vagy azt hiszi, hogy
jól van ugy a világ, a hogy ma áll?
– Nem, nem, azt nem…
– Lássa. Nézzen csak vissza az ember életébe. Vegyünk nagy lépéseket,
századokat egy emberöltőnek és megtalálhatja a jelző oszlopokat, a
melyek valóságos véráldozat számba mennek, vannak mások, a melyeket
teljesen lefoglalt magának a templom, mindeniknek a végén beszámolhatott
az ember magának arról, hogy minek élte át. Akár könyvet lehet vezetni
róla. Ez a század az emberé. Most ő következik. És nem akar fölébredni,
nem akarja megérteni a dolgát. Ha valami gyors fordulat nem áll be a
fejlődésben, szégyenünkre mindössze annyit fognak majd mondani az
utánunk következők, hogy elkezdtünk valamit, megpróbálkoztunk azzal, a
mi a feladatunk volt s képtelenek voltunk reá, megnehezítettük azoknak a
dolgát, a kik majd utánunk jönnek. Gyávák vagyunk, végtelenül gyávák.
Az arczát elborította a láng. Fölállott és egyszerre olyan gyönyörü szép
lett, hogy a kapitány megdöbbent. Az öreg asszony is olyast érzett,
mintha forróság szaladt volna végig rajta s ijedten integetett a
lánynak.
– Ülj le, borzasztó vagy.
A leány visszahanyatlott a székbe, egyszerre halovány lett, de azért
mosolygott. Fizikumát kimerítette a beszéd, a lelke azonban végtelen
gyönyörüségbe merült. Valami elérhetetlenről álmodozott s az tette
boldoggá, hogy egyszerre megvalósult a képzeletében minden vágyakozása.
Látta magát, hogy mint hordja egymásra a nagy épület koczkáit,
megizmosodik a munkában s magasabb és magasabb lesz a fal, köréje ömlik
a többi ember is segíteni s a mint körülnézett a sok munkás között, csak
egy ember hiányzott.
Fölnyitotta a szemeit s hangosan kérdezte:
– A kapitány… hol maradt el a kapitány?
A százados hozzá ment, megfogta a kezét.
– Itt vagyok.
A leány csendesen felállott, hosszasan nézte a szép nagy embert s mintha
az erejét akarná felbecsülni, megszorította a karjait. Az öreg asszony
rájuk meresztette a szemeit s mintha megijedt volna.
– Mit akarsz vele?
– Semmit néném, semmit.
A kapitány azonban nem hagyta annyiba a dolgot. Megfogta a leány kezét
és huzta maga után.
– Hova mentek? – kérdezte az öreg asszony.
– Mindjárt jövünk, mama.
Mikor egy kis ösvényre bekanyarodtak a licziom bokrok mellett,
megállottak s most már a kapitány nézett erősen a lány szemébe, mintha a
pillantásával ki akarna szivni belőle minden titkot.
– Valamit akartál mondani. Elhallgattad. A szemedben láttam, a mikor azt
mondtad, hogy: gyávák vagyunk, azzal nem fejezted még be a
mondanivalódat. Vársz tőlem valamit, akarod, hogy melléd álljak, mondd…
A leány olyan izgatott lett, hogy reszketett benne minden ideg. Félt,
hogy leesik, megkapaszkodott a katona egyik karjában. Pihegett s egy
darabig nem tudott beszélni.
A katona pedig sürgette:
– Mondd, mondd, akarod? Szolgád leszek. Még nincs meggyőződésem, nem
szerezhettem magamnak, hanem hiszek. Érzem, hogy felébred a lelkem. A
mit veled mondat el valami magasabb hatalom, csak az lehet az igazság.
Veled megyek. Taníts, légy a mesterem…
A leány megcsendesedett. Komoly nyugalommal nézett fel a nagy emberre,
gyönyörködött benne, aztán megfogta a fejét, lehuzta magához és
megcsókolta az arczát.
– Mi ketten nagy munkát végezhetünk. Én sem tudok sokat, csak sejtek
mindent. Gyönge vagyok, te erős; szegény vagyok, te gazdag. Tied az
óriás vagyon, a mi után annyi sokan sírnak. Visszaadjuk az embernek, a
mi az emberé, kenyeret, uj vallást, szeretetet.
Megint az a ragyogó igazság lett az arcza, a mitől az előbb megijedt az
öreg asszony, a felmagasztosulás maga. A kapitány nézte, nem merte
megfogni, félt, hogy beletörik az ő nagy markába ez a csepp kis reszkető
jószág s csak magában áhitatoskodott, mintha egy szent állana előtte. A
leány most már határozottabb lett.
– Anyád majd utánunk jön. Vagy megért minket, vagy nem. Ha igen, velünk
dolgozik, ha nem, fölösleges nekünk. A mi nagy dolgunkban, ha beállunk a
szegény emberek közé, ha a világpolgár háboruját megindítjuk az
összeharácsolt vagyon ellen, nem szabad egy gyönge öreg sorsán
fennakadni. Milliókról van szó. Jösz velem?
A férfi megindult előre be a ház felé s utána ment a leány. Mikor
kiértek a nagy utra, az öreg asszony fölállott a székről s utánuk
kiabált:
– Fiam, fiam…
Azok meg se hallották a szavát. Utánuk indult, de már nem érte be őket
többé soha.