A Gócs-család hálózata valami olyas mappa lenne, ha megrajzolnák, mint
egy vasuti abrosz. Itt ritkás, amott sürü, lenn Erdély felé egy
elhanyagolt, szegényes ág a vastag, erős törzsből, a szegény rokonok;
Máramarosban kipusztult, elcsenevészett bitanghajtás, a vén Gócs
Ferdinándnak ivadékai. Ezek csak a vérük jussán tartoztak a szép nagy
familiához, Ferdinánd ur nem adta nekik a nevét. Az anyjuk után, a ki
Gruber Mari volt s valami külső országból származott ide, Gruberek
lettek ők is, a két fiu, a kik közül az egyik professzor volt Szigeten,
a másik pedig szatócs. A tanárt Mihálynak hivták, a szatócsot pedig
Ferdinándnak az apja tiszteletére, minthogy már csecsemő korában több
életrevalóságot mutatott mint a bátyja s érdemesebbnek találtatott erre
a hosszu névre.
Lenn az Alföldön laktak az erős, vagyonban, tekintélyben gazdag egyenes
leszármazottak, a kik közül csak egy korcs származott el Bécsbe, hogy
német dámákkal verje el a pénzét s vénségére elfeledve a magyar szót,
beüljön egy minisztériumba egy forint ötven krajczáros diurnistának. A
vékony vonalak aztán pókhálószerüen behálózzák az egész országot s bőven
jut belőlük a külföldre is, a hogy a fiuk, lányok férjhez mentek,
házasodtak s más családokba vegyültek be az unokák is, egyik erre, másik
arra, vagyonosodtak, elzüllöttek, de mindig Gócs vérrel az ereikben,
ugy, hogy ez a vér már apró csöppecskéiben, a mint szertefoszlott,
mindent áttapasztalt. Fiukban, leányokban csörgedezve éltetett a
magasztostól a hitványig minden szenvedélyt s a szélsőségekben tobzódva
egyszerre táplált olyan testeket, a melyek közül az egyik uszott a
gazdagságban, a másik pedig a szemétről szedte föl az elhajított
sárgarépát, hogy valahogy csak el ne pusztuljon éhen. Nagyon szapora nép
volt s a mellett szívós, hosszuéletü, különösen a férfi része, nem igen
hunyta be a szemét egyik se hetven év előtt, de olyan aztán akárhány
akadt, különösen a régebbiek között, a mikor még ur volt valamennyi, a
ki kilenczven esztendőt is élt.
A nagy vagyont Ferdinánd ur meg a két kisebbik fia szerezte össze. A
nagyobbik már ezek közül is csak prédált s azért aztán apanázst kapott,
a mit Párisba küldtek ki neki. Ezen kívül aztán nem is akartak tudni
róla. Élje a világát. Ferdinánd ur halála napjáig maga volt az egészség,
ráhasonlított két kisebbik fia is, Bódog és Ferencz s ez a három nyers,
kérges kezü kupecz előbb együtt, aztán a dominiumokra szertemenve, a
szerzés fanatizmusával harácsolta össze a sok uradalmat, töméntelen sok
szép fekete földet, a mi öntötte magából az áldást s uj és uj summákat
termett a szerzéshez, a minek, ugy látszott, hogy vége se lesz soha.
A két fiu közül Bódog élte tul Ferenczet. Még életükben előre
gondoskodtak a párisi bátyjukról. Kifizették s irást vettek tőle a
közjegyző előtt, hogy sohase követel többé semmit.
Mikor Ferencz meghalt, Bódogra maradt minden s akkor egy pár esztendeig
egy emberé volt az egész nagy gazdaság.
Csodálatosan virult minden. Olyan jövedelmet hajtott a sok föld, a
milyent még soha s néhány esztendő alatt kinyujtózkodott a birtok a
szomszéd megyékbe is és nőtt, szédületesen gyarapodott, mert Bódog ur
mindig csak vett olcsón, drágán s mig paprikás szalonnát vacsorázott s
aludttejet evett reggelire, subában fekve az asztagok aljában,
dinasztiáról álmodozott. A szérü felett, a polyva sárgás ködében, éjjel
az álmában, ha egy évben egyszer többet ivott valamelyik vásárban, mint
a mennyit megbirt, a felizgatott képzeletében határozottan, el-eltünő s
ujra előtermett képekben hatalmas uralkodó családnak képzelte el a
jövendőben a Gócsokat, olyan erős törzsnek, a miből hatalmasan kiválik
egy rettenetes, ellenállhatatlan hatalmu testi és szellemi erő, a nagy
Gócs, a kinek el kell jönni okvetlenül.
S aztán uralkodik.
Hüséges zsellér lesz az egész környék. Ő maga is beszegődött robotosnak
ehhez az elkövetkező nagy urhoz s törte magát a dologban, mig egyszer
össze nem rogyott.
Egy éjjel, a mikor lázában még tündöklőbb fénykarikában jelent meg neki
a megyének parancsoló, sok régi szolgaságot megboszuló kis király,
mosolyogva elaludt. Akkor éppen a szénakazlakat őrizte, nehogy a más
ember lova is jóllakjék belőlük.