megszorítá, s oly hálásan tekinte rá, hogy a művezető szemeibe könnyek
nyomultak.
– Ha nincs nagyon terhére – folytatá a művezető – kérem, üljön
zongorához, s énekeljen valamit.
Kamilla zongorához ült s kérdé:
– Mit tetszik parancsolni?
– A mire kegyed legjobban elkészült.
– Fájdalom, nem készülheték, mert azon nap, mikor erre határozám
magamat, rosszul lettem, s tartós betegség után ma tevém első
kimenetelemet.
– Őszintén sajnálom.
Kamilla elismeréssel hajtá meg magát és szólt:
– Kegyeskedjék tehát előmbe adni valamit.
A művezető egy halom hangjegy közé nyult, néhányat félre lökött, s aztán
egyet Kamilla elé tőn.
– Jó lesz? Hangjában fekszik ez?
– Gondolom igen – felelé Kamilla, s ujjai végig repültek a billentyűkön
– aztán énekelt.
«Luciá»-ból az őrülési jelenet volt, mit előadni kapott, tehát nemcsak
hogy hangjában feküdt, de kedélyével is összehangzott. Éneke a
művezetőnek minden izét összejárta. Állát tenyerébe rejtve, szemeit
átjárón függeszté Kamillára, s elgondolta, hogy ezen alak ezzel a
hanggal minő Lucia lesz. Nem szólott, nem tapsolt, nem mosolyga, hanem
minden hangot ellesett.
Kamilla oly bensőséggel, annyi érzéssel énekelt, mintha szomorú sorsát
panaszolná el, s mellette könnyei egyre hulltak.
Már rég elhallgatott, s a művezető még mindig rászegzett szemekkel és
mozdulatlan állt, úgy, hogy Kamilla már nyugtalankodni kezdett, pedig e
műértő férfi még mindig a remek előadás utóhatását élvezé. A gyönyörű
hang, szabatos előadás, bájos alak, egészen ábrándba ringaták. Egyszerre
felrezzent, meghajtá magát Kamilla előtt, s órájára tekintve, mondá:
– Most tíz óra, még intézkedhetem ma; legyen szíves délután fél ötkor a
dalszinház teremébe fáradni. Addig is fogadja szerencsekívánatomat, s a
biztosítást, hogy én egészen meg vagyok nyerve a kegyed részére.
Kamilla hetek óta e pillanatban érzett először valami kellemes érzést
szívén átvonulni, a bánattól elcsigázott lelke is beborult, szellemi
egén a komor fellegeket szakadozni látta, egy csillagot is vélt
észrevenni, de még homályban, ez reménycsillaga volt.
[Illustration: «Luciá»-ból az őrülési jelenet volt…]
Megköszönte a művezető nyájasságát és türelmét, azután búcsut véve
távozott. Egyenesen a «Rue de Clichy»-be ment, megállt a nagy kőfal
előtt, s szerette volna rajta átkiáltani: «lelkem Kázmérom, itt vagyok!
Imádkozzál, mert életünk sötét világába egy fénysugár tört be, e sugár
az égből jön. Kázmér, nemsokára az enyém leszesz ismét.» Azután fel s
alá járkált, tervezgetésekbe és gondolatokba mélyedve, de szemei örökké
a kőfalon függtek. Több óra telt el, őröket is többször váltottak, de
Kamilla még mindig ott időzött, sírt, sóhajtott, Istenhez fohászkodék,
és ismét járkált. Ez így tartott fél tizenegytől három óráig; étlen és
szomjan volt egész nap, de ő ezt nem is érzé. Elindult, az utcza sarkán
még egyszer visszapillantott a végzetteljes épületre, s mintha varázs
vonná, lépteit ismét oda irányzá; nem tudott tőle megválni, könnyebb
volt lelkének, ha szemeit ott pihenteté, s ott maradt volna megint, míg
a kimerültség lábairól leveri, ha a sorsukat eldöntő óra nem várná, de a
fél ötre közelgett és ő elszalaszthatná szerencséjöket? Tehát menni
kell.
– A viszontlátásig Kázmérom – sóhajtá – ezentul ha szenvedni kell is,
együtt fogunk szenvedni; veled a szenvedésben több boldogság van, mint
nélküled a legnagyobb szerencsém lehetne. Isten veled! – és minden
erejét megfeszítve, elrohant.
Negyed ötre volt, midőn a «Boulevard des Italiens»-ből a «Rue
Lepelletier»-be fordult, hol azonnal maga előtt látá az épületet,
melyben sorsa el fog dőlni. Mesés félelem lepte meg; tagjait zsibbadozni
érzé és melle szorult. Most látta át, minő könnyelmüséget tőn, hogy
magát egész nap annyira fárasztá; most érzé csak, hogy az éhség miatt
tagjai lankadoznak, s a betegség szülte bágyadtság leveri lábairól.
Kétségbeesetten sóhajtá:
– Irgalmas Isten! könyörülj rajtam, és ne hagyj el e válságos órában –
ezzel a csarnokba lépett.
A teremben kis társaság várt.
– Tünemény – állítá a művezető – mondom önöknek, valóságos tünemény, s
ha alakja hidegen hagyna is valakit, hangja meghódítja.
Kamilla megjelent.
A művezető elébe sietett, megfogta reszkető kezét, s a társaságnak
bemutatá:
– Im, védenczem, kiről szerencsém volt önöknek beszélni.
Általános mozgalom és suttogás.
– Asszonyom – mond a művezető Kamillához – sikerült e befolyásos
tekintélyeket megnyerni rá, hogy kegyedet meghallgassák.
Kamilla hálásan hajtá meg magát a férfi előtt, aztán a társaság felé.
Nehány szokásos kérdés és felelet után a karnagy zongorához ült, s
Kamilla hangjegygyel kezében remegve állt mellé.
Rövid előjáték után minden szem Kamillára lőn irányozva… feszült
várakozás… mély csend… most… most kell megereszteni hangját, a karnagy
fejével int, a hallgatóság kézzel lábbal ütenyt ver.
Kamilla mély lélegzetet vesz, melle megszorul, a hang torkába vész, a
hangjegyet elejti, s két kezével arczát elfedve, zokogni kezd.
– Nem bírok – fuldoklá – ki vagyok merülve!
– Gyüjtsön előbb erőt, aztán jőjjön kisérletet tenni – mond a karnagy,
hideg vérrel hagyva el a zongorát, mialatt a művezetőre kicsinylőn
tekinte.
Kamilla a szégyen és fájdalomtól csaknem eszméletét veszítve tántorgott
az ajtó felé; lábai alatt a föld ingott, a falak keringtek vele,… tovább
nem bírt, össze kellett roskadnia. E pillanatban érzé, hogy izmos kéz
támogatja, tovább folytatá lépteit, mig a szabadba ért, itt kissé
magához tért, fejét hátra fordítá, hogy a férfinak, ki segélyére jött,
köszönetet mondjon. Szemei két égő fekete szembe ütköztek, édes
meglepetés volt, mert bár alacsony, de erős termetü hölgy tartá karjai
közt.
– Hála önnek asszonyom – rebegé Kamilla.
– Kegyed nem bír saját erejéből elmenni, itt van kocsim, majd kisérője
leszek. – Ezzel grófi koronás czimerű kocsihoz vezeté, hova ezüst
bérruhás szolga mindkettőt felsegíté.
– Hol van lakása? – kérdé az asszonyság.
– Nincs – felelé Kamilla.
– Tehát hová vigyem?
– A hová akarja.
– Haza – kiáltá a kocsisra, azután Kamillához mondá – legyen ma ebédre
vendégem.
Kamilla lekötelező tekintettel köszöné a szívességet.
– Ön szenvedni látszik – mond a hölgy.
– Rettenetesen.
– És kicsoda ön?
– Egy szerencsétlen teremtés.
– Szegény! Még oly ifjú és szép. Melyik ország a hazája?
– Magyarország.
E válaszra a hölgy szemei megvillantak s arczát lelkesedés kifejezése
árasztá el.
– Boldog idők! Szép emlékek! – kiálta fel, s kis vártatva Kamilla kezét
megragadá e szókkal – nekem az ön szép hazája igen drága, vésznapjait
megsirattam. Sajnálom, hogy ön segélyre szorult, de ha már lenni
kellett, köszönöm a gondviselésnek, hogy közelében voltam. Pest
feledhetlen nekem, ott arattam első babéraimat, ama tűzlelkű közönség
tapsviharai közt mertem nagyokat kisérleni, ők ismerteték meg erőmet és
tehetségemet, diadal-koszorúimban a pesti virágok hervadhatlanok, mert
viharos tetszés közt tűzte homlokomra egy bátor, egy nagylelkű közönség.
És, mint az első szerelem, ha ábrándos és rövid volt is, örökké
feledhetlen marad, úgy egy művésznőnek első diadalai legértékesbek
maradnak, és én azokat Pesten arattam.
Kamilla kérdőleg tekinte a hölgyre.
– Nem ismer engem? Én Alboni vagyok.
– Ah! minő leereszkedés! Mivel háláljam meg e kegyet.
– Azzal, szép gyermekem, hogy mondja el viszontagságait.
– Az nem okozhat kegyednek szórakozást, nagyon sok benne a szomorú.
– De tán kegyednek szerezhet enyhülést; azért csak tartózkodás nélkül.
– Ha parancsolja a grófné…
– Kérem.
Kamilla röviden, szakadozva, de ép azért drámai hatással elmondá: hogy
hol és minő állapotban találták atyját, mint veszett el pénzök, férje
elfogatását, a sikeretlen dologkeresést, betegségét, szóval mindent, mi
őket Párisban érte.
– És férjének neve?
– Vizeki Kázmér.
Alboni feljegyzé, azután azt is, hogy hol halt meg atyja.
– Ekkor a kocsi az «Avenue des Champs Elysées» egyik fényes palotájába
robogott.
Kiszálltak, Alboni parancsolá, hogy a kocsi várjon. Felkiséré vendégét,
s kérte, helyezné magát kényelembe, s nyugodjon ki, mert erre nagy
szüksége van.
– Az ebéd – folytatá – kissé későn lesz, de addig szolgáltatok valamit
kegyednek. És most a viszontlátásig, nekem üzleti dologban távoznom
kell, kérem, találja magát nálam egészen otthonosan.
Ezzel elhagyá a termet, kocsira ült és elvágtatott.
Kamilla nem tudta ébren van-e vagy álmodik? Oly sötét mindenféléhez volt
darab idő óta szokva szeme és lelke, hogy az itt uralkodó fényt
bűvészetnek képzelé. Növelte csodálkozását, midőn gazdag terítéket, s
mindenféle különösségekkel megrakott asztalkát toltak elébe falatozás
végett; nem sokat élvezett belőle, mert étvágyánál nagyobb volt
fáradtsága, hiába küzdött, hasztalan erőködött, a kényelmes butorok oly
csábítón hatottak rá, hogy akarata ellenére elszenderült.
Sokat tesz az álomra az, hogy minő benyomások közt alszik el az ember.
Kamilla álma valóságos vegyülete volt a mennyei szépnek, s a pokol
kegyetlenségeinek; hol tündérek vendégelték meseszerű palotában, s
oldalánál kedves Kázmérja ült; majd pedig boszorkányok kergették
tüzön-vizen át, s látta, mint tépik izekre imádott férjét, majd
angyalszárnyakon rózsás felhők közt emelkedett a magasba, a léget égi
zengzetű dallam tölté el, egyszerre férjét pillantá meg, ki tüzes
oszlophoz lánczolva, irtóztatón szenvedett, s szívszaggató hangon
kiáltá:
– Kamillám, lelkem!
A hang minden idegein át csontig hatott. Rémülettel ugrott fel… már
ébren volt, látott, de nem hitt; homlokát végig simítá, egy lépést
visszatántorgott; azután reszkető két kezét égfelé terjesztve, a
fájdalom és öröm kitörésével fuldoklá:
– Nem, nem! ez nem képzelet, Kázmérom!
– Drága üdvem, Kamillám!
– Ah! – sóhajtá Kamilla, s félholtan omlott férje karjai közé.
Kázmér fejét Kamilla fejére hajtá, a mentő angyal, a nagylelkű művésznő
pedig örömben uszó szemekkel állt mellettök. Gyönyörű kép volt!
A halálcsend perczekig tartott, s eleinte csak egyes sóhajok szakíták
meg, azután zokogás lőn hallható.
Ezen életjel után Kázmér tenyerét Kamilla homlokára illesztvén, fejét
gyengéden felemelé, hogy azon szemek közé nézzen, a melyekért annyira
epedett. Kamilla kinézése meghatotta; olyan volt, mintha a sírból kelt
volna fel.
És Kázmér?
Ő tíz évet vénült, hajában nem ősz szálak, de ősz fürtök mutatkoztak.
Egyik sem mondá a másikának, mit lát és mit érez, de egy sóhajban s rá a
forró ölelésben minden ki volt fejezve.
– Tisztelt vendégeim – mondá Alboni egyik kezét Kázmérnak, a másikat
Kamillának nyujtva – ebédhez, ha úgy tetszik.
A két hálás szív áhitattal voná ajkihoz az oda nyujtott kezet, s együtt
rebegék:
– Megmentőnk!
XXVII. (Vihar után egy napsugár.)
Az, ki a világ legelső közönségétől az érdem drága gyöngyeit aratta,
kinek pályájára fejedelmek szórták a dicsőség koszorúit, s kit nem a
sors szeszélye vagy a véletlen emelt a szellemi világ koronásai közé,
hanem tehetség és tanulmány, az e két szerencsétlennel oly
szivélyességgel bánt, annyi kedvességgel társalga, mintha két vendége
valami világnevezetesség volna; megtalálta szívükhöz a kulcsot, a
nélkül, hogy nagyon kereste volna s őszinteségre bírta őket, a nélkül,
hogy szerénységöket sértené, vagy részéről zaklatná a dolgot; úgy
önkényt, magából a társalgásból folyt az egész, míg azon vették magukat
észre, hogy bizalmas társalgásban vannak. Belé jöttek, mert egyik szó a
másikat adta, s a házinő fesztelensége feledteté, hogy nagyon is új
ismerősök.
A nagy művésznő gyengéden kitudta belőlök, mit tudnak és mire képesek.
Szerzett neki ez est legalább is annyi örömöt, mint a megszokott
szinpadi diadalok akármelyike. Ha néha megszakadt a társalgás és tartósb
csend lőn, oly édesen mosolyga, mert látta vendégeinek szemeit
találkozni, s örvendett rajta, hogy azokból annyi szépet bírt kiolvasni;
aztán önelégültség szállta meg; hisz ismét jót tőn.
Semmiféle osztály annyira bőkezűen szükséget – aránylag – nem enyhít,
mint a valódi művészek; meglehet azért, mert szívök kiképzettebb,
ábrándjaik magasztosabbak, lelkök fellengzőbb, de a legtöbb esetben
boldogok, ha jót tehetnek. Sokan azt hiszik, azért, mert könnyen szerzik
a pénzt. Hát nem temérdek tanulmány és fáradság gyümölcseit élvezik-e?
De nem önzőn, mert a nélkülözés kunyhóit felkeresik, hogy teli marokkal
szórják az emberi tulajdon legnemesbikét, a jótétemény áldását, míg
Rothschildek és Miresek, meg mások, kikhez vakon rohan be a szerencse,
szükkebellel zárkóznak kincseik közé.
A művészvilágnak sokat köszönhet az emberiség; a gazdagok élvet, a
szegények segélyt, s a világ művelődést nyer tőlük; az ő szellemök áldás
e földön.
Nem szólok azokról a borbélylegényekről, kik, mihelyt egy-két sikerült
redőt tudnak arczukra vonalozni, s fejöket jól vállaik közé huzzák,
fennhangon művészeknek kiabálják magukat, s a közönség tiszteletét
követelik, ha mindjárt uzsoráskodással piszkolják is be pályájukat. A
legnemesb növény közt is terem gaz, mely elég vakmerő a legkitünőbb
virágszárhoz kapaszkodni, hogy azon felkúszszon odáig, hol annak
koronája díszlik; de a virág azért virág, s a gaz gaz marad.
Ha áll a lélekvándorlás, úgy a lángkeblű művész lelke még nem költözött
soha, hanem tisztán, eredetileg égből jött, hogy ezután kezdje
vándorlásait; ha pedig az ember halála után csakugyan szellemmé válik,
lehetlen, hogy a tőzsér és művész lelke egyenlő öntetű legyen, hisz míg
a tőzsér vagy uzsorás lelke egy arasznyira sem bir a földről emelkedni,
addig a művész egekig tör, ellesi a szentek vonásait, hangját vagy
beszédét, aztán az emberiség közt terjeszti, hogy e földön is légyen
mennyei fogalom.
A kedves delnő, a művészet e fenséges asszonya, babérai közé ma ismét
oly gyöngyöt tűzött, melynek ragyogását nem csodálják ugyan mások, de
értékét ő maga ismeri.
Az idő már későre járt; Kamilla és Kázmér zavarral pillantának össze,
mit az élesszemű házinő észre vőn.
– Most, kedves vendégeim – kezdé – nem tartóztatom tovább önöket; tudom,
sok mondani valójok van egymásnak, tehát Isten önökkel. – Felkelt s
barátságosan nyujtá kezét Kamillának.
A nő és férj elindulásra készültek.
– Fogatom készen várja önöket.
Kázmér a legnagyobb zavarral nehány mentegetődző szót rebegett, s
kérdőleg tekinte nejére.
Kamilla hasonló zavarral nézte férjét, szemeiből tisztán ki lehetett
olvasni: értem, mi nyugtalanit, de én sem tudom hova?
– Legyenek nyugodtak, kocsisom már utasítva van, s új lakásukra viendi.
Kő esett le mindkettő szívéről, s ajkaik hálába törtek ki.
Elváltak.
Midőn a díszes kocsi kényelmes párnái közt érezték magukat, Kázmér
hévvel átölelé Kamillát, s felkiálta:
– Valahára!
– Beszélj, beszélj, drága egyetlenem! – mond Kamilla, gyöngéd
szeretettel simulva férje kebléhez – mert azt hiszem, az egész
varázslat, vagy lázrohamaim megújultak, s mindez, mi nehány óra óta
velem történik, folytatása hagymázos képzelődésimnek, csakhogy akkor
rettenetes alakban üldöztek, és most… ah! most mennyei érzést árasztanak
keblembe.
– Sokat szenvedtél, édes szerelmem?
– Igen, igen sokat, de szívesen feledem hangod hallatára. Oh beszélj,
akkor tudom, hogy nem álom a mi körültem történt és történik, akkor nem
rettegek a felébredéstől.
– Oh édes angyalom, iszonyú napokat éltünk át.
– Mit? Napokat? Éveket – egy egész életet! Mióta nem láttuk egymást, én
eltörődtem s te megőszültél, pedig mindketten ifjak valánk.
– Lelkem nehány óra alatt újra megifjúdott, erőmet csodásan nőni érzem,
mert közeledben vagyok, mert lehelletednek melege érinti arczomat,
szíved dobbanása keblemet hevíti, mert ismét enyém vagy.
– Oh Kázmérom! Lehetséges volt-e oly sokáig nélküled élnem? A mindenható
kegyelme még is nagy, különben megőrültem volna.
A hintó megállt egy «hôtel garni» előtt.
A szobalegény ajtót nyita, s az emeletbe vezeté őket, hol egyszerű, de
csinos két szobát jelölt ki számukra, s további parancsot várt.
Kázmér elbocsátá őt, s midőn nejével négyszem közt maradt, két kezével
kezeit megragadá, sokáig és merőn nézett rá, mialatt könnyei sűrűn
omlottak.
Kamilla sem tudott szólni, és könnyei versenyt futottak Kázméréval.
– Mennyi bút és szenvedést olvastam ki szemeidből – szakítá meg Kázmér a
hallgatást. – Szegény teremtés! Én döntöttelek e szerencsétlenségbe.
– Kázmér! Ne vétkezzél, vagy emlékeztetni akarsz rá, hogy mivé lettél
miattam? Oh ne tedd azt, éreztem én e lépésed átkát, megsirattalak én
szemrehányás nélkül is azon bánatért, mit szegény fejedre hoztam.
– Az vagy te nekem, mi a tavasznak a nap, életre űdítesz bennem mindent,
mint az a természetben; és te hoznál rám bút? Oh Kamilla! Hisz e
pillanat, hogy ismét látlak, ölelhetlek, többet ér a föld minden más
boldogságánál, s feledtetni tudná velem, ha ízekre téptek volna is…
Szenvedtem, mert sorsod lebegett előttem, mert ki valál taszítva ebbe a
nagyvilágba, hol annyi az elvetemültség, mert tudtam, hogy támasz és
segély nélkül bolyongasz, mert nem tudtam, mi lesz belőled, mert
sajnáltalak és féltettelek; szenvedtem, mert határtalan szeretlek.
– És én, Kázmérom! Én mit szenvedtem, hogy rajtad nem segíheték!
Megzörgettem minden ajtót, hol munka mutatkozott, de nem volt áldás
azon, a mit tanultam, mert seholsem akarák használni; azután
elhatároztam, hogy zilált lelkemmel énekelni fogok, tört szívvel
játszani mások mulattatására, e kisérletnél összeroskadtam.
– Aztán felfogott egy angyal, kinek jósága minket összehozott.
– Hogy többé senki és semmi el ne válaszszon – mond Kamilla, s karjait
Kázmér vállára vetve, keblére simult, míg a bejárásra félénk szemeket
vetett, mintha rettegne, hogy az ajtó megnyilik, s valami törvényszolga
belép.
– Inkább együtt meghalunk.
– Oh, az sokkal könnyebb lesz, mint elválasztva élni.
– Élni fogunk, élni kell, de hogyan?
– Most nem csinál annyi aggodalmat; lesz erőm, bátorságom – mond
Kamilla, majd eléneklem, mit előmbe tesznek, aztán fellépek.
– Nem, soha! – kiáltá tűzzel Kázmér.
– De ez biztosítaná jövőnket.
– És megmérgezné életünket.
– Ezt én nem tudtam.
– Új meg új ármányokkal naponta szembeszállni; alattomosság, gyáva
rágalmak ellen küzdeni minduntalan, ez nem hozzád való. És én
elviselhetném-e, hogy az egész világ szemeláttára mást ölelj; ajkaid
mosolyát egy közönség pénzért élvezze; pénzért elátkozzanak, kétségbe
essél és meghalj,… pénzért sirj, pénzért szeress mást?… Nem, édes
angyalom, te sokkal szendébb vagy, semmint szinpadon boldogulj, és én
nagyon kevéssé vagyok bölcs ahhoz, hogy szinésznő férje legyek.
– Most, hála Isten, itt vagy te, történjék minden akaratod és belátásod
szerint.
És, mint házasságuk első napjaiban, összeültek tervezgetni jövendőjük
iránt; rózsaszínbe festék a nyomort, melynek eléje néztek, magasztosnak
a fáradalmat, mely kenyérhez juttatja őket, s mennyei élvezetnek, mely
megengedi, hogy jót, rosszat ezentúl együtt türjenek. Lassanként
átmentek a keserűből az édesbe, a kenyérkereset fárasztó munkája után
szép reményekre, először a mi lehetséges, aztán a mi valószinű, végre
légvárak emelésébe merültek.
Ők, kik már a sanyaru tapasztaláson átestek, nem józanultak ki annyira,
hogy költőiség nélkül gondolkoznának az élet anyagi kérdéseiről. A
pillanat örömet hozott, ki álmodoznék arról, hogy a komor fellegek
visszatérhetnek? És ha igen, két ily ifjú szív boldogsága perczeiben
bizonyosan nem.
Egyik óra a másik után repült, ők azt sem vették észre, éj van-e vagy
nappal? Álomról szó sem volt, ők ébren álmodoztak. A gyertyák rég
kiégtek, a nap nyájasan mosolygott be ablakaikon, de ők még sem ébredtek
fel ábrándozásaikból, csak mikor a szobaleány jött a kérdéssel:
– Mit parancsolnak reggelire? sóhajtottak mélyen, összenéztek, s
egyhangulag felelték:
– Semmit.
XXVIII. (Egy szép vasárnap.)
A legkomolyabb életnek is vannak könnyelmű perczei. Ilyenkor a képzelet
lepkeszárnyakkal repüli át a nehézségeket, mik szenvedéseink elhárítását
gátolják; a legsujtottabb kedély is talál néha derült eget, melyen
elmerengve, reménycsillagokat lát feltünedezni. Ámde az eszmék, miket
könnyelmű perczeink szültek, a komoly való által hamar elüzetnek, s a
leggyöngébb szellő fuvallatára a derültség is elborul, s a
reménycsillagokat sötét felhők takarják,… aztán minden komoly, minden
borús, mint volt.
Ily könnyelmű perczek valának, mik egész éjen át Kázmér és Kamilla
lelkét ringaták; ily derült ég vala, min ekkorig oly édesen elmerengtek,
de a szobalegény valóra ébreszté ábrándos szellemüket.
Mint olyan ember, kit halálos ellene túlnyomó erővel üldőzőbe vőn, s
útját egyszerre vízáradat által elzárva látja, pillanatnyi habozás száll
meg, mert nem ismeri a víz mélységét, a benne létező örvényeket, s mégis
neki kell mennie, hisz az ellenség már nyomába ért,… így állt Kázmér a
szoba közepén, egyik kezével Kamilla kezét tartva, a másikban kalapját;
előtte volt a mély áradat, tömérdek örvényeivel, a zajló Páris, –
mögötte a kérlelhetlen sors és kétségbeejtő nyomor.
– Most én fogok munkáért zörgetni – szólt búsan.
– Az igen keserves út, – jegyzé meg Kamilla – én már egyszer botorkáztam
rajta. Félve indulok rá ismét, de mégis inkább, mint te; engedd nekem az
első kisérletet.
– Te már tevéd, most rajtam a sor.
– Tehát együtt.
– Majd később. Mi lenne belőlünk, ha egyszerre fáradnánk ki?… Csak
egymásután. – Ezzel megölelé nejét, s indulni készült, e pillanatban egy
bizományos lépett be.
– Vizeki Kázmér urat keresem.
– Itt vagyok.
– Az olasz dalszinház rendezője magához kéreti.
– Nem fogom várakoztatni.
A bizományos elment.
Kázmér és Kamilla megdöbbenve néztek össze.
– Mit jelentsen ez? – kérdé Kázmér.
– Félek – sóhajtá Kamilla – nagyon rosszat.
– Hogyan.
– Bizonyosan fel akarnak léptetni.
– És az nagyon rossz volna?
– No, te mondád, hogy nem szeretnéd, s a mit te nem szeretsz, az nagyon
rossz.
– Megvallom, százezrek közepette szerencsétlennek érezném magamat, ha
szinpadon látnálak.
– Úgy hát ne is menj a rendezőhöz, mert készebb vagyok egész nap
virágokat készíteni, s azzal kiülni valamelyik partra eladás végett…
– Már üzentem, hogy megyek, szótartónak kell lenni,… majd megmondom,
hogy szándokod változott.
– Úgy jó lesz. A viszontlátásig.
Kázmér távozott.
Néhány percz mulva Kamilla egy angol levelet kapott ily tartalommal.
«Asszonyom! Egy kitünő ajánlatra bátor vagyok kegyedet felkérni, hogy
leánykáimat a franczia nyelvben és énekben oktatni szíveskedjék. Ha
hajlandó rá, a feltételek iránt értekezni, szíveskedjék kocsimon hozzám
fáradni.
L. B.»
– A kocsi?
– Alant vár – mond a szobaleány, ki a levelet kézbesíté.
Kamilla nyilsebességgel felkészült, s mintha félne, hogy a kocsi nélküle
távozik, mi által szerencséjét is elszalasztaná, legnagyobb sietséggel a
kocsiba ült, mely vele elrobogott.
Két órával később Kázmér fénylő szemekkel, örömtől sugárzó arczczal tért
haza, roppant csomag iratot hozván magával.
– Szerepek! – kiáltá az ajtón berohanva – mind szerepek, egész dalművek!
A szoba üres.
– Kamilla, kedves nőm!
Semmi válasz. Darabig várt, aztán nyugtalankodni kezdett. Előcsengeté a
szobalegényt.
– Hol van nőm?
– Elkocsizott.
Eleinte megdöbbenté Kázmért a válasz, azután eszébe jutott, hogy
bizonyosan az az áldott lélek, ki annyira lekötelezé őket, viteté
magához, minek folytán inkább fennhangon gondolkozva, mint a legényhez
intézve mondá:
– A hintón, mely tegnap ide szállíta minket, távozott…
– Nem, egy angol uraság fogatán.
– Különös! Hm, jól van, elmehet. Egy angol uraság! Hol veszi az
egyszerre magát, hogy hintót küldjön Kamilla után? Néhány nap előtt a
várost hagyták neki összebarangolni, míg fáradtság és éhség miatt
összeesett, s ha egy szegény varrónő meg nem szánja, az utczán
veszhetett volna el, és most lakásához fényes fogatot küldenek érte!…
Félek, nem tiszta szándék rejlik alatta… félek, a szinpadi sikert
arattatni akarják vele, a nélkül, hogy szinpadra lépne.
Kamilla megjött, boldogan, magán kívül az örömtől.
– Vége az inségnek – kiáltá Kázmér karjaiba repülve – szabadulásunk
órája ütött. Képzeld Kázmérom, alkalmazást nyertem.
– Én is.