adnom. Egy franczia tanár és zenemester kihallgattak, aztán dicsérettel
nyilváníták képességemet a hivatásnak megfelelhetni. A lady százötven
franc havi fizetéssel megfogadott.
– És én száz franc havi fizetéssel irnoki állomást nyertem az olasz
dalszinháznál.
– Tudod, kinek köszönhetjük?
– A kinek szabadságomat is.
– Legyen annyi áldás életén, mint dicsőség pályáján.
– Nemcsak hirneve, de lelke is nagy.
E pillanatban lépett be Alboni, s kedvesen kérdezé:
– Elfogadták az alkalmazást?
Kamilla és Kázmér a nagylelkű nő elé siettek, kezeit melegen keblükhöz
szoríták e szókkal:
– Mivel hálálhatjuk meg jóságát?
– Azzal, ha elégülten fognak élni, s hivatásuknak megfelelnek.
– Boldogok és iparkodók leszünk.
– Annak igen fogok örvendezni. Ha valami érné önöket, gondoljanak rá,
hogy van egy barátjuk. Isten áldja.
A két hálás szív kocsijáig kiséré, hol benső megindulással vettek
búcsút. Aztán szobájukba siettek, magukat boldogságuknak átengedendők.
E naptól fogva csak az ebéd hozta őket össze; Kázmér reggeli után elment
az irodába, s ötig foglalkozott, Kamilla pedig az angol kisaszonyokkal
gyakorolt. Öt órakor mindkettő csak úgy repült haza felé, s a találkozás
otthon oly ünnepélyes volt, mintha hosszas utazás után viszont látnák
egymást. Az ünnepnapokat gyermekes örömmel várták.
Midőn foglalkozásuk közepette az első vasárnap rájuk viradt, Kázmér
örömmel mondá:
– E nap egészen a mienk, ma ki sem mozdulunk.
– Tévedsz, kedvesem, első örömnapunkat meg kell osztani azzal, ki
keserveinkben osztozott, ki kétségbeesett életem felett őrködék; ma
Mathildehoz megyünk.
– Igazad van; lásd, mily hálátlan teremtés az ember, mihelyt jól megy
dolga, megfeledkezik azokról, kik sanyarú állapotában el nem hagyták.
Szégyenlem magamat, hogy boldogságom annyira elragadott.
– Tehát beleegyezel?
– Azt a jó teremtést felkeresni? Nemcsak kötelességemnek tartom, de
örvendek rajta. Együtt fogunk ma ebédelni, az én Paul barátom is ott
kell hogy legyen.
Kamilla tapsolt örömében. Ma kapta ki első havi fizetését, az egész
összeget magához vette, midőn Mathilde látogatására mentek.
Leirhatlan az a természetes öröm és szívélyesség, melylyel Mathilde
fogadá látogatóit. Nem győzte nézni és ölelni Kamillát, aztán csodálta
jó kinézését, s hálát adott Istennek e kedvező változáson, mert ő rá nem
ismert volna, oly különbség van ez arcz közt most és akkor, mikor
előszőr látta meg betegsége után.
– Ah – mondá – azért még neheztelnem is kellene, hogy oly hűtlenül
hagyott el.
– Igaz, meg sem köszöntem illően azt a feláldozást, ritka részvétet és
sok jót, mit velem tőn, de gondolám, az üres hála nem hozná vissza
holmiait, miket értem elzálogíta.
– Ki mondá ezt kegyednek?
– Tudom édesem.
– Jó Istenem! Hisz az nem szégyen, ha ily szegény leány megszorul. Ha
nincs, kölcsön veszünk, s hitel hiányában oda adjuk azt, a mi ér
valamit, ez az egész.
– Kisasszony – szólalt meg Kázmér, ki eddig néma megindulással állt ott
– ha országaim volnának, s azokat sorba lábaihoz raknám, mégis adósának
tekinteném magamat azért, mit e szegény, elhagyatott nőért tőn. Ha
azonban egy baráti kézszorításnak van értéke ön előtt, legyen
meggyőződve, hogy a leghálásabb szívvel nyujtom kezemet.
– Oh uram, önök túlbecsülik azt a kis szolgálatot – válaszolá Mathilde,
örömmel szorítva kezet.
– És most – mond Kázmér – hol találom kegyed bátyját, az a jó Pault, ki
engem meglátogatott? Fel akarom keresni, mert mi négyen ma együtt fogunk
ebédelni.
– Dicső gondolat – kiáltá Mathilde – Paul mindjárt itt lesz, vasárnap
nem hagy magára várakozni.
– Annál jobb. Azonban mi még nem is reggeliztünk, s tán kegyed sem –
jegyzé meg Kázmér. – Én megyek valamit ide rendelni. A viszontlátásig.
Alig távozott Kázmér, Kamilla mélyen elpirulva lépett Mathildehoz, egy
csomagot vőn elő, s könyes szemekkel kezdé:
– Mathilde! Ez oly csekélység, hogy tán sértve is lesz általa; tudom,
ezzel századrészben sem róttam le nagy tartozásomat, de majd lassanként,
idővel,… most nincs több,… fogadja szívesen.
[Illustration: – Mathilde! Ez oly csekélység…]
– Mit gondol, hogy én pénzért tettem barátságot?
– Azt nem, a világért sem – esék szavába Kamilla ijedten, – de az ily
barátság megfizethetlen, de költségei voltak,… miattam adósságba verte
magát…
– Azt kegyed álmodta.
– Jól hallottam.
– No, ha hallotta, hát hallja azt is, hogy csak akkor fogadok el
költségtérítést, mikor nagyon-nagyon gazdag lesz, s nem tud pénzével mit
csinálni, addig megélek én a magaméból, sőt még néha szívességeket is
bírok tenni. Ezzel vége.
Kamilla keservesen sírni kezdett, és szólt:
– Én nem leszek gazdag soha!
Mathilde csendesítni iparkodott őt.
Így találta Kázmér a társaságot visszatértekor, nyomában legény jött
izletes reggelivel.
– Mi történt itt? – kérdé Kázmér – miért e könnyek?
– Mert nem lesz gazdag soha – felelé Mathilde.
– Gazdagság után vágyik az én nőm, az én kedves Kamillám?
– Oh! nem azért! mintha szeretnék az lenni, vágyaim szerint elég gazdag
vagyok, de Mathilde azt mondá, csak akkor róhatom le tartozásomat nála,
ha nagyon gazdag leszek.
– Képzelje Kázmér úr – mond Mathilde – Kamilla pénzzel kinált,
szívélyességemet meg akarta fizetni, mint valami csaplárnénak.
– Kedves barátnőm – csendesíté Kázmér a megsértett barátnőt – ne vegye
tőle rossz néven, ő annyira lekötelezettjének érzi magát, és méltán,
hogy semmit sem tarta természetesbnek, mint első pénzét kegyeddel
megosztani, ki vele hajlékát és étkeit megosztá, ki ápolta és
vigasztalta, kit az Isten áldjon meg jóságáért. Ne vegye azt úgy, mintha
a szegény pénzszekrényéhez ment volna, abból néhány ezer franc-t
kivenni, hogy azzal egy nagy szívességet lefizessen, ő fáradott e
csekélységért, s mi több, első pénz, mit életében dologgal szerze.
Édesebben, szentebben használhatja-e ezen pénzt, mint ily nemes
tartozást, ha csak parányi részben is, törleszteni?
– Ej, uram, itt adósságról nincs szó, a mi költség volt az ön kedves
nejére, azt fedezte a negyven franc, mit Paul a gyürűért hozott, a
fizetés tehát szolgálatomért esnék, s ezt nem hagyom magamnak
megfizettetni. Majd ha szükségem lesz önökre, viszontszolgálatra
számolok, ezzel vége. Üljünk a reggelihez, különben nem fog izleni az
ebéd, pedig én ma vígan akarok lenni.
Alig végezték a reggelit, Paul csakugyan elérkezett.
Élénk beszélgetés közt felkészültek, hogy ebédig sok mindent
megtekintsenek, mi vasárnap csak látható Párisban.
És valósággal, Kamilla csak ma mert először széttekinteni,… a zajló
élet, tarkaság, tündéri kirakatok, szebbnél-szebb öltözetek ma először
ragadták meg figyelmét. Eddig Páris, vagy egy rengeteg erdő, neki
mindegy volt; ott mindenütt emberbe, itt pedig fába ütközik, de ma
felragyogott szemei előtt minden, mit eddig bánata homályban tartott. A
boulevardeok csodálatra ragadták, a Concorde téren felkiáltott:
– Ah! ez tán már nincs is a földön.
A «Champs Elysées»-en oly gyermeki érzés lepte meg, hogy futkosni jött
kedve.
Csupa kiváncsiság, csupa gyermek és öröm volt.
Kázmért Kamilla elragadtatása oly vidor hangulatba hozta, hogy ha
Clichy-beli ismerői látnák, cseppet sem kételkednének rajta, hogy
teljesült az, mitől e szegény embert oda bent féltették.
És meglehet, mert ők is olyan igen jól érezték magukat, vagy pedig mivel
a jókedv is ép oly ragadós, mint az ásítozás, elég az hozzá, Mathilde és
Paul szintén elemökben voltak.
A ki figyelte volna őket, azt hinné, a legboldogabb négy teremtés egész
Párisban.
Hat órakor beültek egy tisztességes étterembe, Paul sehogy sem találta
ott magát, jobb szeretett volna valami külvárosi lármás csapszékben
iddogálni, azonban a barátságnak meghozta ez áldozatot. Sokat
feszelgett, nyikorgatta székét, s könyökével hol oldalba lökött valakit,
hol pedig feldöntött valamit; a tálakhoz csak félve nyult, s az elibe
készített Macon vieux-t inkább szemével nyelte el, semmint kipoharazta
volna. Ez azonban csak addig tartott, míg Kázmér néhány poharat belé
önte, aztán neki melegedett ő is.
Mathilde ellenben oly fesztelenül és kecsesen viselé magát, mintha e
teremben találta volna fel mindennapi társaságát; beszédes és elmés
volt; ő mulattatá a kis társaságot.
Az egész ebédet megelégedés, jókedv és barátság füszerezé.
Ebéd után a legközelebbi szinházat látogatták meg, hol jókedvöknek
szabad kitörést engedve, annyit nevettek, hogy a bánatnak utolsó nyomai
is elköltözni látszottak arczaikról.
Itt Paul is elemében volt, ordított és tapsolt, mintha kárpótolni akarná
magát egy órai csendes viseletért, mi az ebéd ideje alatt annyira
megviselte őt.
Éjfélkor igen elégülten elváltak.
– Édes Kázmérom – mond Kamilla otthon – e nap igen kellemesen mult el.
– Lám kedvesem – felelé Kázmér – nem szükséges gazdagság a boldog
élethez, szerelem és megelégedés képezi a föld édenét, e kettő nélkül
nyakig kincsben is nyomorult az ember.
Megölelték egymást, és igérték, hogy boldogok lesznek.
Másnap munkához láttak.
Több hónap folyt így le, s havonként egy-két vasárnapot a fentebbihez
hasonlóan töltöttek.
Kamilla és Kázmérnak nem volt más panasza, csak az, hogy egész napon át
soha sem láthatták egymást, ezen pedig nem lehetett változtatni.
XXIX. (A miről nem is álmodtak.)
Ismerős alak ácsorog a Rue Richelieu és Boul. Montmartre sarkán,
mérgesen rángatja bajuszát hol fel, hol lefelé, nem győzi szemeit eléggé
mereszteni, mert minden elmenőt megtekint, mintha ismerőst keresne
benne. Haraggal dörmögi maga elé:
– Bolond nagy város! Tenger dologtalan nép! Itt egy embert megtalálni
annyi, mintha valaki a réten egy szál füvet megjegyezne, s mást küldene,
hogy bekötött szemmel keresse. Nem is tudom, az a jó báró, kit az Isten
áldjon meg, miként képzelheti, hogy szegény uramra ráakadunk? Mégis, ha
én francziául tudnék, no, az más volna, akkor remélhetné, mert én
megindulnék házról-házra, s az utczán is minden embert megszólítanék, de
ezek a francziák a világért sem tudnak mást, mint francziául. Aztán
nálunk azt hiresztelik, hogy ezek műveltek. Köszönöm szépen! Nem tudnak
mást, mint francziául. Jőjjenek csak hozzánk, meglátják, mit tudunk mi?
Én csak szegény szolga vagyok, és magyarul, németül, meg tótul beszélek,
de ezek csak francziául tudnak. – Ezzel mérgesen rántott lefelé
bajuszán. – Szép műveltség! Mit mondanak nálunk az olyan oláhról, ki
csak oláhul tud?… Mivel jobb az olyan franczia, ki csak francziául tud?
Emberünk elmélkedéséből roppant bámulatba esett, mert valóságos tiszta
magyar nyelven hallott oly körmönfont kifakadást Páris ellen, mintha
valami bakancsos őrvezető üres konyhára talált volna.
Körültekinte, s látta, hogy e czifra szavak egy török ajkairól peregnek
le.
– Magyarul beszél ön, vagy én tudok törökül?
– Mindkettő lehetséges.
– Hova való?
– Szabolcsmegyei, a ki lelke van – felelé a török.
– Hát Törökországban is van Szabolcsmegye?
– Ha azt oda vihetném azokkal a jó atyafiakkal, disznótorral és töltött
káposztával, semmi bajom sem volna.
– Hát így mi a baja?
– Először is az, hogy nem tudom magam kiismerni ebben a rengeteg
fészekben. A tábornok úr leküldött szivarért, s most nem tudok haza
találni.
– Kérdjen valakit.
– Ha beszélni tudnék velök. Kérem, édes atyámfia, segítsen ki a bajból.
– Öcsém, magam is nyakig vagyok benne.
– Nos Döme, nem tévedtél el az állásban – szólítá meg emberünket egy
deli ifjú.
– Küzdöttem a helyemért, méltóságos úr, aztán erősítést nyertem e
szövetséges törökben, kivel legalább beszélni tudtam.
– Te tudsz törökül?
– Véletlenül a török tud magyarul.
– Hol tanult? – kérdé az ifjú a töröktől.
– Törökül?
– Nem, magyarul.
– Édes hazámban, Szabolcsvármegyében.
– Értem – mond az ifjú – s arcza elsötétült; egy felhő, egy emlékezet
vonult át rajta. Kis szünet után folytatá – és hogyan került ide?
– Kmetty tábornok úrral érkeztem tegnap. Az ő szolgálatában vagyok.
– Kmetty itt?… Hol van szállva?
– Valami spanyol fogadónak hívják.
– Ah tudom, Monsieur Liot-nál.
– Ott, ott! Ugyan kérem, merre van?
– Mindjárt útba igazítom. Vegye e jegyet, adja át a tábornoknak
üdvözletem mellett, s mondja, legközelebb meglátogatandom. Aztán két
napoleont adott a legénynek e szókkal – ezt igya meg a jobb időkért, a
haza felvirágzásáért. – Ezzel egy bizományost oda inte, s a törököt haza
kisérteté.
A török útközben a napoleonokat tekingetve dörmögé:
– Száz franczia sem olyan úr, mint egy magyar. – Aztán a látogató jegyet
voná elő, s rajta e nevet olvasá: «Báró Ujfalvy Vilmos.» – Az Isten
éltesse! – mondá, miközben a jegyet és napoleonokat zsebre dugta.
– Döme, jer – mond báró Ujfalvy – mindent tudok.
– A lakását is?
– Sokkal többet, hogy mint él, és mint szenvedett.
– Szenvedett? Ez nagyon elszomorít.
Bérkocsira ültek, mely Kázmér szállásához robogott, hol Ujfalvy
kérdésére azon választ nyeré: hogy azon úr és asszonyság öt óráig soha
sem található, de ezentúl mindig.
A kapusnő elbámult, mert a távozó úr öt frank ezüst pénzt nyomott a
markába, mi neki annyival is inkább gyanúsnak tetszett, mert azt az
utasítást nyeré: ne szólna semmit arról, hogy kereste valaki. Egyet
hunyorított szemével, s gondolá:
– Szép fiatal úr, bőkezű is, titkolódzó is… kétségen kívül kaland akar
szövődni ezzel az érdekes nővel; ha úgy van, sok öt frankra lesz
kilátás. Bizony rám is fér.
Kázmér néhány nap óta kedvetlenül tért haza irodájából, mi Kamillát
nagyon lehangolá. Ma kedvetlensége csaknem a levertségig ment.
– Édes Kázmérom, neked valami nyomja lelkedet, mi engem kétségbeejt.
– Apró bosszantások, tömérdek apró bosszantások! Kimerítik türelmemet.
Ha értelmes emberek, nagy művészek gáncsoskodnának dolgaimban,
meghajolnék előttők, de azok a hetvenkedő semmik, dibdáb komédiások, kik
egy ötödrendű szerepet sem képesek becsülettel énekelni, megkeserítik
minden órámat. Egyik panasz a másikat éri, hogy hibásan irom a
szerepeket, mert egyik pajtását, másik rokonát akarná helyembe szerezni.
Minden untalan átvizsgálja a rendezőség dolgozataimat, ma is mindent
feltúrtak, nem leltek ugyan hibát, de restelni kezdtem már a dolgot.
– Kedves férjem, mennyivel jobban szeretlek én téged, mint te engem; te
haza hozod haragodat, hogy együttlétünk kevés óráit megkeserítsd, én
titokban sirom ki magamat.
– Mit, te sirtál? És miért?
– Mert azok az angol kisasszonyok hideg gőgjökkel naponként új és új
megaláztatással illetnek.
– Oh édesem! Ez a mi kenyerünk mégis nagyon keserű kenyér!
E pillanatban látogatók érkeztek.
Kázmér felugrott, előre akart rohanni, de hátra tántorga.
Kamilla szemeit dörzsölé, mintha káprázat volna, a mit lát.
Ezalatt halálcsend uralkodott a szobában, mit Kamilla éles sikoltással
szakíta meg.
– Ugyan messze kellett jönnöm, hogy nőmet bemutathassam – mond az érkező
férfi.
– Kamilla!
– Lucille! – kiáltá egyszerre a két növeldei barátnő s szeretettel
siettek egymás karjába.
Kázmér magánkívül ölelé át Vilmost, s észre sem vette, hogy ezalatt
kezére a leghűségesebb könnyek hullnak s csak akkor figyelt rá, midőn
Döme szólt:
– Megöregedett, édes nagyságos uram, de csakhogy láthatom.
– Öreg hívem, jó Döme, te is itt vagy?
– Gyalog jött volna, ha el nem hozom.
– El nagyságos uram – mond Döme, ujra Kázmér kezét csókolva – a világ
végéig a méltóságos úr engedelméből.
Kázmér szemei könnyben úsztak s egyik kezével a szolga kezét, a másikkal
a főúrét rázta.
– Nem mondtam – kezdé Lucill – bármely körben élj s légy a világ bárminő
részében, felkereslek.
– Ennyi kegy és jóság előtt az angyalok is meghajolhatnak – viszonzá
Kamilla.
– Jer Kázmér, hadd mutassalak be nőmnek. Lucillem, nyújtsd kezedet
legbensőbb barátomnak.
– Azt annál szívesebben teszem, mert az én gyermekkori barátomnak,
vezetőmnek, az én édes Kamillámnak férje.
– Most láttuk, üdvözöltük egymást, nincs egyéb hátra, mint magunkat
kibeszélni, azt pedig étkezés közt legkedélyesebben tehetjük. Ha úgy
tetszik, menjünk ebédelni, a kocsik alant várnak. – Ezzel Kamillának
nyújtá karját, Lucill pedig Kázmérét fogadá el, utánok, szemeit
törölgetve, Döme ballagott.
A kapusnő megismerte a bőkezű urat, szomorún tekinte utána, mert látta,
hogy nem az lesz a dologból, a mit ő várt.
A kis társaság a «Terasse Jouffroy»-hoz hajtatott, hol külön szobára
rendelték az ebédet.
Az ebéd elején élénk társalgás folyt; csupa viszszaemlékezések, baráti
nyilatkozatok, s bizonyos mértékben ömlengések képezék a beszédet.
Lucill elmondá, miként nyerte meg Kamilla az ő szivét, mily pajzán volt
s e szende teremtés belőle egész más lényt idomított.
Kázmér felemlíté, hogy midőn pajtásai mind elhagyták, mily feledhetlen
érzés szállta meg lelkét Vilmos őszinte baráti viseleténél.
– És mégis – mond Vilmos – el tudtad vinni lelkeden, hogy kézszorítás,
egy bucsúszó nélkül elhagyj.
– Már akkor ismertem szívedet, meg akartalak kimélni egy rossz órától.
– Önző valál, magadnak akartad könnyítni az elmenetelt. Ezért majd
később számolunk. Most igyunk egyet e boldog viszontlátásra.
– Kivánom – szólt Kázmér – hogy a jó szerencse, mely két ily nemes
szivet egyesíte, szép művéhez következetes maradván, örökké tartó örömet
és boldogságot áraszszon e frigyre, melyet okvetlen az ég angyalai
szőttek.
– E kivánat kiegészítéséhez – jegyzé meg Lucill – az önök tartós és igaz
barátságára szükségünk van.
Erre a két férfi melegen kezet szoríta s a két angyali teremtés egymást
átölelé. Midőn e két gyönyörű fő összehajolt s azok a selyem fürtök
összeolvadtak, a legfelségesebb rafaeli kép elevenült meg.
A két férfi gyönyörrel mosolyga rájok s Vilmos nem állhatta meg szó
nélkül, örömtől sugárzó szemekkel mondván:
– Nem természetes-e, hogy szeressék egymást?
Ebéd végeztével Ujfalvy Vilmos nejéhez fordulva kezdé:
– Itt a páholyjegy a dalszinházba, ketten kocsizzatok oda, Döme elkisér.
Mi Kázmérral szivar mellett fekete kávénkat kiszörpöljük, azután követni
fogunk.
– Sokáig ne várakoztassanak – esenge Lucill s Kamilla szemei hasonlót
fejeztek ki. Azután felkészültek, egymás derekát átkarolták, úgy mint
hajdan a növeldében és könnyedén lebegtek tova.
A két férfi négyszemközt maradván, Vilmos Kázmérhoz lépett s kezeit
bensőleg megragadva szólt:
– Mindent tudok, balesetedet a bankházzal, a fogságot, szegény nőd
betegségét, mostani szigorú és szűk életmódodat,… mindent. Hát ez a
barátság? Készebb valál a legidegenebbektől megalázást tűrni, fogságot
elviselni, sőt angyali nődet életveszélynek kitenni, semmint hozzám
fordultál volna. Elhiszed Kázmér, hogy ez nekem fáj?
– Szívemből sajnálom, de…
– Semmi mentség, e vétket jóvá fogod tenni.
– Minden erőmmel.
– Akkor kész a bocsánat. Vissza fogsz térni édes hazánkba.
– Nem, az lehetetlen!
– Ne idegeskedj, hallgass ki nyugodtan. Egész életedet ily tengődéssel
akarod átküzdeni?
– Itt legalább gúny nélkül tehetem, de mi vár rám otthon?
– Majd megvitatjuk. Ha magadat kárhoztatnád csak ily nyomorult
keresetre, szót sem szólnék, de van kedves nőd.
– Ő szivesen osztja velem a nyomort.
– Meghiszem, mert imád, aztán meg oly ifjú és ábrándos, hogy még a
szükségben is költészetet talál, ha abban veled osztozik. De oly ifjú
marad-e mindig? Az-e hivatása, hogy ketten maradjatok? Mi kilátástok
lehet itt? Örökké napszámban dolgozni s ha majd a szegény nőt
kötelességek itthon tartják, a magad keresetéből képes leszesz-e minden
szükséget fedezni? És végre, ha ép akkor téged is betegség lepne meg…
Tedd félre a büszkeséget és dolgozni térj haza. Nem dobog fel szíved e
szóra: haza? Ez iránt is vannak kötelességeid. Szegény hazánknak minden
egyesre, annál inkább tehetségekre és jellemekre szüksége van. Bűnt
követ el olyan, kit nem balvégzete tart távol, hanem önkényt száműzi
magát.
– Hát mihez fogjak, mit kezdjek?
– Adok módot kedvező kilátásra.
Kázmér sötét pillantást vetett Vilmosra.
– Ne félj – folytatá Ujfalvy – segélyezéssel vagy ajándékkal nem akarlak
megszégyeníteni. Munkát kinálok, férfihez, barátomhoz illő tisztességes
munkát. Jószágaim elszórvák, házilag mind nem kezelhetem, tehát
nagyrészt haszonbérbe szántam. A dombai jószág gyönyörűen fel van
szerelve, az úriház benne minden kényelemmel és butorral ellátva, csak
lakóra vár, vedd ki haszonbérbe. Kormányzóm a feltételek iránt utasítva
van, siess le hozzá.
– Vilmos, téged az Isten külde.
– És én utána jártam, a párisi bankárháznál lévő pénzed, mint magad is
tudhatod, egy cseppet sincs veszélyeztetve, de várakozást igényel. Te
nehezen várhatsz, mert akármi vállalatba kezdjen az ember, bátrabban
teszi, ha keze nem üres, én azonban várhatok minden legkisebb zavar
nélkül, tehát a hitellevelet megveszem tőled s mindjárt reggel
kifizetem, hogy azonnal utazhass.
Kázmér csak sírni tudott.
– Aztán – enyelge Vilmos – ráadásul viszaadom hűséges Dömédet, ki utánad
majd agyon epedte magát. Jól van így?
– Kérdezd az erdőt, a réteket, ha zord tél után a jó Isten szép tavaszi
napot küld, jól esik-e? Lelkem el van telve örömmel, szívem hálával.
Vilmos, én nagyon sokat szenvedtem, de most úgy rémlik nekem, az ég csak
azért küldé ránk azon nehéz időket, hogy szebb napjaink teremtőit annál
inkább megismerhessük. Én most nemes lelkedet egész nagyságában láttam,
akaratod előtt meghajlok.
– Ölelj meg, aztán nézzünk nejeinkhez, ha nekik is oly élvezetes estéjök
volt-e, mint nekünk?
Kázmér és Kamilla megint álmatlan éjt tölte; készültek, terveztek, s
kifogyhatlanok voltak a hálafelkiáltásokban. Hányadik éj már ez, mit
izgatottság közt virrasztának át Párisban, de egyik sem hasonlíta ehhez,
a többi bubánatot igért, ez reményekkel volt tele.
Másnap Kázmér száz napoleont adott Kamillának, vásároljon össze, a mihez
kedve van.
Kamilla ötven napoleont csinos erszénybe tőn s mellé nehány sort rejte,
aztán kérte Kázmért, kisérje valami ékszerárúshoz, hol a másik ötven
napoleonért szép ékszert vőn.
Elmentek a jeles művésznőhöz, még egyszer hálájokat nyilvánítva,
bucsúzni.
Kázmér lefizette tartozását azon nyilvánítással, még akadnak
szerencsétlenek, kik ily nagylélek szivességét igénybe veszik. Tele
megindulással váltak meg.
Mathilde könnyekbe tört ki, mikor hallá, hogy a kedélyes vasárnapoknak
vége s mindenre állítá, miszerint Kamillát úgy megszereté, úgy hozzá
szokott, hogy nélküle nem tudja, mint fog élni.
– Ép azért nem fog vonakodni leghálásb barátnéjától egy csekély emléket
elfogadni – s Kázmér leírhatlan örömére a vásárlott ékszert oda adá. –
Ezen erszényt pedig Paulnak szántam, néhány sor van benne, kérem
kézbesítse neki.
Mathilde semmi esetre sem fogadta volna el a megbizást, látván, hogy az
erszény dús tartolommal bír, de úgy benne volt a sírásban, hogy se nem
látott, se nem hallott.
Megindító érzékenységgel vettek bucsút.
– Haragszol tékozlásomért? – kérdé Kamilla távozásukkor.
– Imádlak és elismerő szíved keblem oltára!
Midőn a vaspályához érkeztek, Kázmér még egyszer visszatekintve
felsóhajta:
– Dicső Páris! Örömek és élvek hazája! Előttünk zárva volt édened.
Kamilla mélyen maga elé merengett.
– Min gondolkozol, kedves Kamillám?
– Alig merem hinni, hogy csakugyan hazatérünk.
– Tegnapelőtt erről álmodni sem mertünk volna.
– Hallod, csengetnek.
– Siessünk, mert félek Páristól.
XXX. (A ki hogy vet, úgy arat.)
A Pálmay-ház elvirágzott s gyümölcse férges lőn.
Angelique úgy bánt szüleivel, mint ki hirtelen hatalomra jut s azoknak
sorsát tartja kezében, kik vele szívtelen bántak, de korántsem mint
nemes ellenség, hanem mint gyáva szokott. Minden nyomon éreztette velök,
hogy csak tűri őket.
A bárónő két szűk szobára volt szorítva, hol heteken át sem nyert a
kecses háziasszonytól látogatást s ha igen, nehány hideg szóváltás után
ismét magára maradt; bizalmas társalgás sohasem fejlődött köztük.