– Dehát tegyenek kisérletet velem.
– Arra nem érünk rá.
Kamilla mélyen sóhajtott, de türelmét nem vesztve, tovább kisérle
szerencsét, fájdalom! mindenütt eredménytelen. Itt bőven ellátvák
munkásokkal, ott későbbre biztaták, s ő mindenütt üres kézzel távozott.
Benézett a nőszabókhoz, himző-boltokba, műkereskedésekbe, ha nincsenek-e
másoltatni való hangjegyek, vagy nem adhatna-e zongora- és énekórákat?
Sehol semmi!
A sok futkosás, éhség és reménytelenségtől elcsigázva, könyekbe tört ki,
s látván, hogy már sehova sem fordulhat, kétségbeesetten mondá:
– Istenem! te tudod, te láttad, hogy mindent elkövettem… én többet nem
bírok, történjék meg az, a minek történni kell, végzetem ellen nem
küzdhetek.
Lehetséges-e, hogy ily tenger nép, gazdagság, fényűzés közepette egy
ifjú teremtés, ki dolgozni akar és tud, elveszszen?
Már két nap óta egyetlen falatot sem evett. És hova fogja az éjjel
hajtani árva fejét?… mire virrad holnap?… mi lesz Kázmérből?… iszonyú
gyötrelmek! rettenetes sors.
Lesujtott lélekkel és megtört szívvel állt a «Madelaine» terén, mintha a
reggeli virágvásárkor egy szép kameliát feledtek volna ott, mely most
már hervadásnak indul. Délutáni öt órát verte; a műhelyekből haza siető
munkás lánykák víg csevegés közt haladtak el mellette.
Kamilla nem figyelt rájok, nem semmire a világon, ő sötéten merengett
maga elé. Egyszerre karját gyöngéden érinteni érzé, felpillantott, s
szemei két mosolygó szembe ütköztek. Magas termetű fiatal hölgy volt, ki
őt elmélyedéséből felrázta.
– Ha nem csalódom – mond nyájas hangon – kegyed ma munkát keresett.
– Igen, de mindenütt elutasítottak.
– A szívtelenek. Ah! én szemeiben könnyeket láttam, midőn raktárunkból
távozott, s azon könnyűk, mintha csak én okoztam volna, azóta mindig
lelkemen égtek. Úgy kértem magamban Istenemet, hogy kegyeddel valahol
összevezetne, mert e rokonszenves arcz nekem feledhetetlen fog maradni,
és a jó Isten nem sokáig várakoztatott.
– Köszönöm a barátságos hangot.
– Mit szép hang, édes szó, abban mindenütt bővelkednek, én munkámat
akarom önnel megosztani, következőleg keresetemet is.
– Oh mily jó!
– Lássa, engem mindenfelől elhalmoznak munkával, s én sokkal többet
elvállalok, mint megbírnám, aztán akad mindig kereset nélküli ügyes
leány, azzal elvégeztetem, s ha az én és a tulajdonos megelégedésére üt
ki, beszerzem őket a műhelyekbe. Ezért társnőim jószivű Mathildenak
neveznek.
– És így óhajt rajtam segíteni?
– Mindenesetre. Jőjjön, vezessen szállására, hogy tudjam hol keresni, s
hova vigyem az elvégzendő dolgokat.
– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok! szállásom sincs.
– Szegény! én is igen szerencsétlen valék egykor, s azért hamar kinézem
mások szemeiből a szerencsétlenséget; de most, hála Isten! jó dolgom
van, s másokon is akarok segíteni. Menjünk hozzám ebédre, vendégem lesz
kegyed, majd ha teheti, elfogadom a viszonzást. – Választ sem várva,
karját Kamilla karjába fűzé, s a Seine felé haladt vele; míg a «Rue de
Babylone»-hoz értek, egész élettörténetét elbeszélte. Felvezeté Kamillát
padlásszobájába, hol a fényűzés véghetlen tisztaságból állt.
– Beszólok a háziasszonyhoz, hogy vendégem van, addig kérem, találja
magát egészen otthon.
Kamilla inkább ledőlt, mint ült, már egy tagját sem birta, oly
kimerültnek érzé magát…
– Mindjárt lesz ebédünk, reménylem jó – e szókkal jött vissza Mathilde,
s székét Kamilla mellé tolván, bizalmasan folytatá – most, míg asztalhoz
ülnénk, mondja el mit tud?
– Varrni, hímezni, csipkét szőni…
– Derék, édesem! nagyon derék.
– Értek a zenéhez, tudok énekelni, s kik hangomat hallották, dicsérettel
nyilatkoztak.
Mathilde felugrott székéről oly sebességgel, hogy szegény Kamilla
összerezzent.
– Mit – kiáltá Mathilde – ért a zenéhez, tud énekelni és szép hangja
van? Ah édesem! ily tulajdonokkal nem padlásszoba az ön helye, hanem
palotát szerzünk s fényes fogaton fog járni. Félre a tűvel, önnek a
színpadra kell lépni. Szép külsővel, csengő hanggal Párist el fogja
ragadni, s fél óra alatt többet szerezhet, mint nálunk egy életen át. El
van határozva, kegyedből énekesnő lesz.
Kamilla szemei fellángoltak ezen eszmére, érzett magában képességet e
pályára, hajlamot ugyan nem, de a gondolat, kedves Kázmérjáért tehetni
valamit, olyanná hangolta, hogy örömmel fogadta az eszmét. Bármennyire
bágyadt és elcsigázott volt, a pillanat heve úgy felvillanyozta, hogy
tündöklő hangfutam után néhány ütenyt énekelt.
Mathilde kitörő lelkesedéssel üdvözlé vendégét, s el nem mulasztá rózsás
ajkait Kamilla liliom arczán néhányszor elcsattantani. Terveket csinált,
légvárakat építe, s észre sem vette, hogy Kamilla fokonként szenvedőbben
néz ki; néha megrázkódott, mintha hideg borzongatná, aztán homlokát
tenyerébe rejté, szemeit összevoná, mint kinek feje igen fáj. A szerény
ebédet felszolgálták.
Mathilde büszkén szólítá vendégét asztalhoz.
Kamilla elfoglalá helyét, s daczára annak, hogy két nap óta nem evett, s
Mathilde oly szívesen kinálgatá, egy falatot sem élvezett.
– Vigasztalhatlan vagyok, hogy étkeimet érintetlen hagyja.
– Bocsánat, jó angyal, de nagyon rosszul kezdem magamat érezni. Tagjaim
zsibbadoznak, a fáradság nyom,… és rettenetes éjem volt.
– Oh mint sajnálom, de pihenje ki magát, mindjárt elrendezem önnek
ágyamat.
– És hol fogja ön tölteni az éjt?
– Legyen gond nélkül, majd segitek magamon.
Kamilla hálálkodva foglalá el az ágyat, s néhány percz mulva heves
lázban feküdt.
Mathilde kedvetlen ült vissza asztalához, de alig érinté a tálat,
étkezésében ismét zavartatott, még pedig férfi által, ki egész
otthoniasan lépett be:
– Jó napot Mathildom! beh szép tőled, hogy két teríték van asztalodon,
reménylem rám vártál.
– Paul, ittas vagy?
– Igen, az örömtől, a boldogságtól. Ne búsulj hugom, már nem kell magad
agyon dolgoznod, hogy nekem 37 francot szerez; köszönöm jó akaratod, de
már meg van.
– És hogy jutottál hozzá?
– A legbecsületesb úton; az isten küldé legszebb angyala által. Reggel
óta műhelyben vagyok, nem kell többé keserves filléreden tengődnöm, mit
megvallom, vérző szivvel és pirulva fogadtam e mindenkor.
– Kedves bátyám, még mindig nem értelek.
– Meg vannak szerszámaim és dolgozhatom.
– Csendesebben kérlek, betegem van.
– Nekem is volt egy az éjjel, kivánom a tied is oly szerencsét hozzon,
mint az enyém.
– Ülj le, ha még nem ebédeltél tarts velem, s mond el történetedet.
– Nem ebédeltem, mert sietek veled közleni szerencsémet. Tehát, mint
afféle kóborló, éji tanyát mentem keresni; utam a «Clichy» utczán
vezetett, hol elterülve a földön, választékos gyászban egy hölgyet
láttam élet nélkül heverni; karjaimba vettem, s magammal vivém.
Oltalmaztam a gazemberek ellen, s másnap, mikor eszméletre tért,
bátorságba helyeztem. Ő elismerésül egy gyűrűt adott nekem, ennek ára
épen elég volt, hogy magamat helyreállítsam. Ennyi az egész.
– Paul! Félek, hogy nem ily becsületes úton jutottál ez összeghez.
– Esküszöm.
– Bár úgy volna.
– Ugy van, higyjen neki – szólalt meg gyenge, reszkető hangon Kamilla –
azon hölgy én valék.
– Mit hallok? – kiáltá Paul, s egy ugrással az ágynál termett.
Mathilde hasonlót tőn.
– Önök méltó testvérek, megmentőim és jótevőim – sóhajtá Kamilla – az
isten áldja meg önöket.
– Istenemre ő az – mond Paul.
– És volt annyi lelked – feddé őt Mathilde – szolgálatodért tőle
jutalmat elfogadni?
– Azt hittem, könnyen teheti, valami előkelőnek tartottam.
– És most, miután az ellenkezőt látod…
– Egy óra mulva az leszek, ki tegnap valék s békén fogom elvárni más
úton, míg Istenem megsegít.
– Jól van Paul – mond Mathilde bátyjának kezet nyujtva – most jer
ebédeljünk.
– Nem, megmondtam egy óra múlva, pedig ha időzöm, szavamnak nem
állhatok.
Kamilla e beszélgetés alatt rettenetesen küzdött magával, érzé, hogy
öntudata mindjárt elhagyja, de ő azt nem akarta; úgy volt, mint kit álom
nyom és virasztania kell. A testvérek szavaiba nehányszor bele akart
vágni, de nem volt ereje hozzá.
Paul kezet szoritott nővérével s lassu léptekkel, gondolatokba mélyedve
távozott.
Mathilde az ágyhoz lépett, s elrémült vendége kinézésétől; nehány percz
óta egészen elváltozott. Arcza kigyuladt, lehellete forró, tekintete
zavart, s ajka tikkadt volt. Szólt hozzá, de Kamilla válasz helyett
sírról és fogházról beszélt, azt is összefüggés nélkül.
Mathilde fivére után kiabálva rohant le a lépcsőkön, ki a kapun, s
csaknem az utcza végéig, hol Pault elérte.
– Hozz orvost, de rögtön.
– Mi történt?
– Az a szegény teremtés nagyon rosszul van.
– Gondolod, hogy nagyon beteg?
– És szerencsétlen.
– Orvost hozhatunk neki, de az lelkén nehezen enyhíthet. Térj vissza
hozzá, nem sokára ott leszünk.
Mathilde oly sebességgel mint jött, futott haza. Kamillát lázrohamban
találta.
Ott volt a jó ebéd, mire a szegény varrónő annyira örvendett, s csaknem
érintetlenül hordták el az étkeket; neki is elmult minden étvágya.
Az orvos megérkezett.
– Erős meghűlés, nagy idegrázkódás, s meglehet igen komoly bajnak a
kezdete. – Igy nyilatkozván, rendelményezett.
Paul egész éjjel ott virasztott.
Mathilde az éjjelezést varrásra használta.
Ijedelmök fokozatosan nőtt, mert Kamilla óránként rosszabbul lőn.
XXV. (A jószivű teremtés.)
Tiz nap a lázroham önkivüli állapotban tartá Kamillát. Félrebeszélt, s
mindig kebelrázó dolgokat: haldokló atyjáról, fogoly férjéről,
öngyilkosságról, szívtelen bankárról, s mindazon borzasztóságokról,
miken rövid idő alatt átment.
Paul elhozta a negyven francot, mit gyógyszertár és orvos felemészte,
most már Mathilde filléreihez kelle nyulni, ki kettős szorgalommal
dolgozott, mióta így rá nehezült a sors keze. Nappal a műhelyben volt, s
addig fivére ápolá a szegény beteget, este Mathilde váltá fel, s
munkával kezében virrasztott. Arczának rózsái lassanként eltünedeztek, s
nehány nap mulva oly szenvedőn nézett ki, hogy ismerői nem győztek baja
után tudakozódni. Végre ereje és erszénye fogyni kezdett, mire
könnyekben tört ki, nem magáért, de mi lesz majd e szegény, elhagyatott
teremtésből, ha ő is kidől mellőle, vagy szükségeit fedezni többé nem
képes?… Apró csecsebecséit kezdé elzálogolni, ebből azonban vajmi hamar
kifogyott.
Ép ily küldetésből jött haza Paul; megállt Mathilde előtt, s szomoruan
mondá:
– Mathilde szabad nyiltan szólnom?
– Csak beszélj.
– Te túlzod a felebaráti szeretetet. Ki nekünk e hölgy? No magamról nem
szólok, nem mulasztván semmit az által, hogy itt betegápolóskodom; tőled
is rendén, meg nagyon szép volt addig el nem hagyni őt, míg áldozat
nélkül tehetéd, de most tönkre jutsz miatta. Bocsáss meg, de az már
esztelenség, a mit te teszesz.
– Igazad lehet, de nem tehetek máskép, öntudatom azt súgja, jó tettet
követek el, a miért Istenem meg fog áldani.
– Arra már elég érdemet szereztél. Mondd csak szép kevesedet nem mindig
mások emésztették fel?
– Mikor annyi a szerencsétlen?
– És mindnyáján a te kötelességed segíteni?
– A mennyin csak birok.
– Nagyon szép. De többet teszesz, mint bírsz, és mindig többet tevél,
mint erődtől telt, azért nem boldogulsz, s azért nem tudtál segíteni
rajtam szerencsétlenségemben.
– Paul! Te nekem teszesz szemrehányást, ki mindenkor kész voltam és
vagyok falatomat veled megosztani.
– Isten mentsen szemrehányástól, arra se okom, se jogom. De belátásra
akarlak hozni. Te szépen állhatnál azzal az ügyességgel és szorgalommal,
azonban örökké szükségben vagy mások miatt; előbb biztosíts magadnak
kényelmes életet s aztán törődjél mások bajával, ha ez már annyira
szenvedélyeddé vált, de így, érjen téged baj, vagy betegség, mi lesz
belőled?
– Ha az a szerencsétlenség érne, engem se hagynának el a jó emberek.
Paul keserűen rázta fejét.
– Nem hiszed?… Én igen. Mi lenne a világból szeretet és irgalom nélkül?
Mi lett volna mi kettőnkből könyörület nélkül? Mint tehetlen gyermekek,
valahol az utczán vesztünk volna el. És lásd Paul, azért tartom
kötelességemnek segíteni ott, a hol lehet, mert azzal jótevőink iránt
adósságom egy részét képzelem leróni. Én az, a mi vagyok, s a mit tudok,
se nem öröklém szülőinktől, se magam ereje által nem szereztem,
következőleg istentelenség volna azt önzőül felhasználni.
– No, te nagyon jó vagy másokhoz, de annál rosszabb magadhoz.
– Ne hidd, nekem élvezet, boldogság, másokon segíteni.
– Bízd azt gazdagokra.
– Gazdagokra? Hát ismerik azok a nyomort? Felkeresik-e a szenvedést?…
Nem, nem! ők gyönyört, élvet és örömöket vadásznak a magasban, a nyomor
pedig alant jár, útjok ritkán téved össze, s akkor is hidegen fordulnak
el tőle, mert semmi közük hozzá.
E beszélgetés folyama alatt Mathilde többször nézett betegére, ki aludt
ugyan, de szempillái alól nagy könnycseppek szivárogtak le, s halavány
arczán megilletődés látszék.
– Ne vitázzunk – mond szünet után Mathilde – hanem most van pénzünk,
siess, hozd el az új gyógyszert.
Alig lépett ki a szobából Paul, Kamilla Mathilde kezét görcsösen
megragadá, s ajkaihoz vonva sóhajtá:
– Angyal!
– Miként érzi magát?
– Nem tudom megmondani, de várjon kissé, majd rendbeszedem eszméimet…
Mintha mélyen és hosszasan aludtam volna; álmaim gyötrők, kínosak,
rettenetesek voltak! Szenvedtem és küzdöttem, míg emberi erőm kimerült…
Aztán beállt a halálküzdelem; meghalni nehéz, de maga a halál, oh! az
jóltevő volt!… Egyszerre tágulni éreztem magam körül a földet, a lég
mindig üdébb és üdébb lőn, míg a föld mélyéből a föld színére jutottam…
Lelkem tovább akart szállni, de egy varázs leköté, e varázs a kegyed
hangja volt, melyet meghallván, eszméim tisztulni kezdtek… Mathilde! én
mindent hallottam, mindent értettem.
Mathilde roppant meglepetésében szólni sem tudott, csak ott állt és
hallgatá betegét, míg a gyenge teremtés egészen kifáradt, ekkor jutott
eszébe, hogy fékezni kellett volna, mert a hosszú beszéd nemcsak erejét,
de lelkét is megtámadá, miről nem volt nehéz meggyőződnie, miután
Kamilla szemei ismét lecsukódtak, keze visszahanyatlott, s összefüggés
nélküli dolgokat beszélt.
– Ah istenem! – sóhajtá Mathilde – már úgy örvendettem javulásán és
csalódás volt. – Az egész jelenet úgy rémlett előtte, mint midőn
koromsötét felhők borítják az eget, valahol azonban kis rés szakad,
melyen pillanatra néhány napsugár előtör, hogy aztán még sötétebb, még
komorabb legyen. Azt vélte, már a lélek utolsó fellobbanása volt, mi nem
kis félelembe ejté. Szerencsére megjött Paul, kinek mindent elbeszélt,
ez aztán futott a hírrel az orvoshoz.
Az orvos nem késett eljönni, figyelmesen megvizsgálá Kamillát,
megtapintá üterét és fejét, minden körülmények iránt kikérdezé Mathildet
és Pault, végre mindnyájok leírhatlan örömére határozottan nyilvánítá,
hogy tetemes javulás állt be, hogy e rövid visszaesés után egész
valószínűséggel öntudatnál fog maradni a beteg, s e fordulat után gyors
haladással menend előre a javulás, mi meg is történt oly mértékben, hogy
maga az orvos is meg volt lepetve.
A minő mértékben üdült, úgy nőttön-nőtt vágya Kázmérjáról valamit
hallani, s bizton hitte, sőt érezte is, ha ez meg nem történhetik,
visszaesik súlyos bajába. Sokat töprenkedett ezen eszmével, míg végre
sok faggatás után bevallá Mathildenak, mikor hárman együtt ültek.
– Ha csak ez kinozza – mond Mathilde – segítve lesz az ügyön.
– Lehetséges volna!?
– Bizonyosan. Én kieszközlök engedélyt és Paul besétál kedves férjéhez.
– Örömest – egyezék bele Paul – a járást már ismerem ott.
– Oh mi jók önök! – sóhajtá Kamilla – még lelki gyógyulásomról is
gondoskodnak. Ha Isten módot adna ezt valaha meghálálni!… De lehetlen,
ennyi jóságot, ennyi feláldozást, ennyi testvériességet emberi
tehetséggel eléggé meghálálni még akkor sem lehet, ha kincsek hevernének
lábaimnál.
– Hát kell nagyobb kincs, mint ily szép életet megmenteni és hol édesebb
jutalom, mint a felüdülést látni?
– Elhiszem, mert mindent, mi angyali, elhiszek kegyedről.
– Már az igaz – erősíté Paul – ő még másokat is képes megtérítni, s ha
rajtam van egy hajszálnyi jóság, ez az ő érdeme.
– Paul úr! – mond megindulással Kamilla – ön is annyit tett értem, hogy
egyszerű hálálkodással csak kisebbiteném érdemeit. Az isten látja és
tudja, mikép mindennapi imámban az ön boldogságáért is esengek. Adja
nemes szivének még egy tanuságát, keresse fel mielőbb szegény férjemet,
s mondja meg neki, mikor és hol látott engem először, ebből ő mindent
meg fog érteni, s aztán, ez az, mire leginkább kérni akarom, ezért
hivatkoztam nemes szívére, mondja el, de kiméletesen, hogy mi történt
azóta?
Másnap Paul ünnepi öltözetben távozott a kis körből.
Kamilla annyit akart neki mondani, de csak könnyei beszéltek.
Idegfeszítő várakozásban folyt le több óra, a sóhajok közé csak itt-ott
vegyült valami kérdés, erre egyhangu válasz következék, s ismét csend
lőn. Szegény Kamilla minden neszre felrezzent, s feszülten tekinte az
ajtóra, végtelen nehezen várta a hírt kedves Kázmérjáról.
Végre megjött Paul.
Kamilla az érkező elé nyujtá mindkét kezét, s megindulástól reszkető
hangon kérdé:
– Látta őt, szólott velle, az én egyetlen boldogságommal?
– Igen asszonyom – mond szomoruan Paul – láttam és szóltam vele.
– Hogyan van? – mint néz ki? – mit beszélt? – mikor jön ki? – feleljen
már – mit csinált?
– Sírt.
– Sírt?
– Mozdulatlan mereszté maga elé szemeit, s némán hallgatá beszédemet
eleinte, épen mintha másról gondolkoznék, egyszerre azonban
összerázkódott, nyakamba borult és keservesen zokogott.
– Kázmérom! édes üdvöm – sóhajtá Kamilla – mit vétettünk mi olyan
nagyot, hogy annyi kínos könnyet kell ontanunk?
– Azután – folytatá Paul – két kezével megragadá kezeimet, szemem közé
tekinte, s bensőséggel szólt: becsületes barátom! óltalmazd és ne hadd
el továbbra is szegény Kamillámat, imádott, ártatlan nőmet. Megszabadít
engem az Isten e helyről, s aztán számolj hálámra; ifju vagyok és nem
képességnélküli ember, tán egykor viszontszolgálatot tehetek. Nővérednek
üdvözletem mellett vidd meg azon biztositást, hogy bennem oly barátot
kötelezett le, ki barátaiért vérét sem szokta kimélni. Nőmnek, annak az
ártatlan vértanunak mondd meg, hogy szerencsétlen tanyámon nem volt még
egy órai álmom, mely ne őt hozta volna közelembe, s nem volt egy
gondolatom ekkoráig, mely nem ő vele foglalkozott volna. Mondd, kimélje
egészségét, s bízzon Istenben, mert ha ki nem fárad is a sors
üldözésével, a mennyei gondviselés előbb-utóbb oltalmába veszi az
igazakat.
Kamilla zokogott.
– Mit mível? – szólt Mathilde – kegyednek most erőre van szüksége, hogy
mielőbb módot leljen férje megszabadítására, de ha így epeszti magát…
– Igaza van, erős leszek, hogy mielőbb felépüljek, mert nekem nem
könnyekre, hanem tettre van szükségem. Köszönöm az intést, szem előtt
fogom tartani.
Darab idő mulva Paul félreinté Mathildet, s baljóslatu kifejezéssel
suttogá:
– Félek, még szomoru eseményeket fogunk elérni.
– Hogyan?
– A fogházfelügyelő, s a benlevő vendégek betegünk férjét a megőrüléstől
féltik.
– Szent Isten!
– Pszt! már orvosi felügyelet alatt van. Mióta a magas falakon belül
találja magát, maig egy árva szót sem beszélt; ételt, italt csak annyit
élvez, mennyi az éhhaláltól megmenti.
– Borzasztó!
– Mi az? – Kérdé Kamilla.
– Semmi, üzleti dolog – viszonzá zavarral Mathilde.
Kamilla mélyen sóhajtott, mert nem képzelhete egyebet, mint azt, hogy
miatta okozott költségek és kiadások végett van Mathilde zavarban. Fel
is tette magában, mihelyt ereje engedi, elhagyja a házat, s azontúl
történjék bármi, egy perczig sem akar e jó teremtés terhére lenni.
Harmadnap már lábbadozott, ötödnap érzékeny búcsut vőn jótevőitől a
boldogabb viszontlátásig.
XXVI. (Az ég is megszánta.)
Első pillanatra, midőn ismét fedél nélkül, s mindenkitől elhagyatva az
utczán látta magát Kamilla, szívét szorulni érzé, s lélegzete akadozott,
de csakhamar a gondolat: Kázméron segíteni kell, s ezt kívüle senkitől a
világon nem várhatja, bátorságot és erőt önte belé. Elindult felkeresni
az olasz dalszinház művezetőjét, mert az eszme, melyet Mathilde ébreszte
benne, megérlelődött lelkében, s úgy ragaszkodott hozzá, mint az
egyedüli boldogító hithez. Nem látott más ösvényt, nem talált más utat,
mely őt a bálványozásig szeretett férjének boldogító karjai közé
vezesse; pedig e vágy, e remény tartá őt az életben csak.
Mire nem képes az égető szükség, kétségbeejtő helyzet vezetni az embert?
A mire jobb körülmények közt irtózattal gondol, a mit hajmeresztő
eszmének vél, sőt kivihetlennek képzel, azt két kézzel ragadja meg a
sors üldözései közepette, ha abban csak valószínüsége is mutatkozik a
vigasztalásnak. Kamilla az ő véghetlen szerénységével, azzal az ártatlan
egyszerűséggel, áldott bátortalan szívével most egyszerre bátorságot
nyert e világvárosban oly művezető elé lépni, kinek alkalma van a föld
nevezetességeit maga körül gyűjteni, de ő nem rettent vissza, mert
minden léptét az a gondolat vezérlé: Kázméromért teszem.
Bámulatos határozottsággal lépett a tekintélyes úr termébe.
A művezető meglepetéssel fogadá Kamillát, s szemeit úgy rajta feledé,
hogy csak későn jutott eszébe látogatónőjét üléssel kínálni.
Sok szenvedés, hozzá súlyos betegség, a legszebb arczokat megfosztá
bájaitól, annyira, hogy a legkikiáltottabb szépséget, ha ily körülmények
után látjuk először, képtelenek vagyunk felfedezni, miben rejlettek
kecsei, hol tanyázott az érdekeltség, s ragadhatta el annyira az
embereket? Más jellemet nyernek a vonások, más kifejezést az arcz, más
tekintetet a szemek, más színt a bőr, más mosolyt az ajkak és majd
minden esetben a szépség hátrányára. Kamillánál mindez előnyösen ütött
ki, úgy hogy az eltűrt csapások és átszenvedett kínok után nem
szenvedélyeket gyújtó, hanem áhitatra indító lőn. Olyan volt, mint egy
szent, ki még földi szenvedések nyomása alatt van, de mosolyog, mert az
eget látja megnyilni, hova tiszta lelke felszálland, s az ember szemei
akaratlan homlokára estek, a dicskört, a szentek e mennyei koronáját
keresendők. Szépség volt, de nem oly mindennapi, ki gyönyörre igéz,
hanem üdvösségre emlékeztet.
– Uram – szólt Kamilla van ideje engem meghallgatni?
– Szolgálatára vagyok.
– Szándékom a szinpadra lépni.
A művezető visszahökkent.
– Van hozzá hangom – folytatá Kamilla – tanulmányoztam a zenét és
éneket.
– Ha szabad kérdenem, tőn-e már valahol kisérletet?
– Soha.
A művezető mosolyogva rázta fejét, s szünet után mondá:
– Ismeri kegyed a párisi itészet és közönség igényeit? Itt asszonyom,
elismert nagyságok felett is pálczát törnek s gyakran oly müvészeket,
kik másutt ünnepelt egyének voltak, kiket más nagy színpadokon
lelkesedéssel fogadtak, s nagy névvel jöttek ide, itt elbuktatták. A
párisi szinpad a müvészet napja, mely mindenfelé elárasztja
fénysugárait. Ha feltünik itt-ott egy csillag, elhomályosul, mihelyest e
fénytenger köréhez közel ér. Elébb nevet kell szerezni másutt, aztán
nyitva áll dalszínházunk a kisérletnek, a siker mint mondám, még akkor
sem biztos, de ha igen, megállotta a tűzpróbát, s a valódi művészet
csarnokába jutott.
– Én nem álmodozom nagyságról, világraszóló névről, nem diadalokról és
milliókról, mert engem sem hiuság, sem dicsvágy, vagy kincsszomj nem
csábitott e lépésre, nekem a kényszerűség adá e tanácsot. Én egy szegény
teremtés vagyok, kit a sors üldöz; nekem az önfentartási kötelességen
felül még más, egy igen szent tartozásom van, én a legszerényebb
állással is beértem volna és – tevé hozzá szívmetsző sóhajjal, – hálával
fogadnám, ha valaki képességemet felhasználhatná.
Arcza, szemei elárulták, hogy lelke mélyéig meg van rendülve a
fájdalomtól. Úgy kelt fel üléséből, mint ki utolsó reményét is elveszté.
– Mélyen meghajtá magát és távozni akart.
A művezető meg volt hatva a bánatos alak lesujtott kinézésén. Érzéssel
nyult Kamilla keze után, s visszatartóztatá őt.
– Várjon asszonyom. Végszavai változtattak a dolgon; ha kegyednek nincs
nagy igénye, ha nem akar ragyogni és feltünni, akkor tán kivihetünk
valamit.