itt oly helyzetbe jutottam, melyből kigázolni eszemet és erőmet
felülmulja. Szédítő mélység felett állok, s a föld szakadozik alattam,
ha lezuhanok, magammal sodrok egy angyalt. Istenem! hisz én dolgozni
akarok, de hol kezdjem, és mivé legyek addig, míg alkalmam lesz hozzá?
Nem irtózom én a szegénységtől, de addig, míg szegényes kereset
mutatkozik, miből tartom nőmet?… Mivel érdemeltem e csapást?!
Nyugalommal tűrném a szerencsétlenséget, ha magamat ért volna, de éri őt
is, kinek megtört erejét utolsóig ki fogja meríteni.
Feje zugott, lábai inogtak, s melle szorult; vére forrt ereiben, s hol
agyvelejének nyomult, hogy feje lángolt tőle, másik pillanatban jéghideg
lőn, s minden csepp vérét szívéhez érzé tódulni.
Bámulatos, hogy nehány órai küzdés mennyire képes valakinek kinézését
elváltoztatni. Midőn Kázmér haza ért, Kamilla rémülettel kérdé:
– Az egekért: mi történt? Alig lehet rád ismerni.
– Ah Kamillám! egyik szerencsétlenség a másikat éri.
– Kázmérom! csak nem akarnak tőlem elszakasztani? – mond Kamilla, s
mindkét kezét férje vállára téve, keblére simult.
– Nem, azt nem, drága nőm – viszonzá Kázmér, ajkaival Kamilla homlokát
érintvén.
– Más szerencsétlenségtől nem félek.
– Tudod-e Kamillám, koldusok vagyunk.
– Mi, kik annyit tanultunk, és dolgozni akarunk?
– A ház, hova pénzeink utalványozvák, megbukott.
– Szükséges, hogy holnap kereset után lássunk. Te valami irodában nézesz
alkalmazást, s én meg fogok most győződni, ha hizelgés volt-e, mit ének
és zeneképességemről beszéltetek, vagy csakugyan érek valamit? Ha nem
sikerül, még akkor sem fogok kétségbeesni, s terhedre nem leszek, mert
hogy a tűt elég ügyesen forgatom, arról már bizonyos vagyok. Pénzkérdés
ne busítson minket soha.
Mit tudta ő, minő hatalom ez? De nemsokára ismerni kezdé.
Bekopogtatott Villám háziasszonya, s előállt követelésével.
Kázmér elmondá esetét, s türelemre kérte.
A vendégszerető asszony oly tekintetet lövelt Kázmérra, hogy ezt a hideg
borzongatá tőle.
– Jól van – mondá baljóslatú szemekkel – majd meglátom, mit tehetek – s
miután Kamillát át meg átnézte, azon erős hittel távozott, hogy ez
idegen kalandorok, ha megakarják is csalni, pénze bizonyosan nem veszett
el.
– Láttad – mond Kamilla – minő szemeket mereszte rám? Az hittem, elnyel
tekintetével, önkénytelen is boszorkánymesék jutottak eszembe.
– Visszataszító alak, annyi bizonyos, egyébiránt a legjobb teremtés
lehet.
– Szeretném, hogy az legyen.
– Mit érdekel?
– Nem tudom miért, de félszt önt belém.
– Mert ideges vagy velem együtt, de csoda-e? Hisz néhány nap alatt annyi
ért, mi egy életre is elég volna; hazát cseréltünk, elvesztők jó
atyádat, kevés vagyonunk egy hosszadalmas csőd eljárásának van kitéve, s
végre itt állunk, a nagyvilág közepette magunkra hagyva, rokon, barát és
pénz nélkül. Kamillám! mi nagy küzdelmek küszöbén vagyunk, lelkünk
iszonyu viharoknak lesz kitéve; a mi most ránk vár, sok erőt,
szilárdságot és türelmet igényel.
– Nem fogunk elcsüggedni.
– Akkor sem, ha fáradságtól kimerült tagjaidat pihenés helyett új
munkára kell kényszerítned, ha étkezés helyett futkosnod kell, hogy
elvállalt kötelezettségednek eleget tégy; ha hideget, meleget és éhséget
kell tűrnöd?
– Sőt ellenkezőleg, akkor is boldog leszek, ha bírlak, ha szemeidből
meríthetem mindezekhez a biztatást.
– Kamillám, drága angyalom! Miért avatkozott a balsors ügyeimbe? Hisz én
szerencséssé akartalak tenni egész szívemből, egész lelkemből, és félek,
reszketek, hogy ifju életed meg lesz mérgezve, és általam, ki neked a
menyországot akartam e földre hozni.
Sok, nagyon sok esetben a szerencsétlenség jobban meghatja a legerősb
férfit, mint a gyenge nőt; válságos órákban a nők több lélekéberséget,
több elhatározást mutatnak, mint a férfiak. Bátor férfi szembe száll
ágyukkal, golyókkal és tízszeres ellennel, de a sors csapásai elől
meghátrál, holott a nő, kit egy árnyék kétségbeejt, egy gyüszűnyi vér
láttára elájul, s egy dörgő hangra összerezzen, a sorssal csodásan
megküzd.
Ez a lovagjellem, körének egykor csodált hőse, Kázmér össze volt zuzva,
s mint vihar által tövéből kicsavart cserfa hevert, míg mellette gyönge
liliomként magasra emelkedett a szende szép Kamilla, ki biztató
szavaival életet lehelt az elhaló lélekbe. Szegény teremtés, testi és
lelki kínokon ment át; fáradalmas utazás után lelkét lepte meg a lesujtó
állapot, melyben atyját lelé. E pillanattól kezdve test és lélek
folytonos küzdelemben volt, mert míg lelkileg égető kinokat szenvedett,
virasztott és ápolá drága betegét, kit, midőn elveszte, szíve és lelke
megtörtnek látszék, most férjének kétségbeesése járul hozzá. Ki
csodálkoznék, ha mind ez letörné a gyönge virágszálat?… És ime,
felemelkedik, teste ruganyosságot nyer, s lelke oly fenségben ragyog,
mintha boldogság övedzené körül. Lám, miért történik az, hogy gyönge nő
erős férfinak nyujtson vigaszt… Igen, igen! – nagy viharban a fa törzse
eltörik, a virágszár csak meghajol.
Kamilla kifogyhatlan volt szeretetreméltó bájos beszédével, annyira,
hogy Kázmér helyzetének nyomasztó oldalát lassanként feledni kezdé, s
vigasztaló angyala által szelleme egy költőibb világban édelgett.
Ezalatt a szives háziasszony nyakra-főre sietett igéretét beváltani, s
ugyancsak utánna nézett, hogy mit tehetne? Végre tőn is olyat, mitől
szegény Kamilla szíve majd megrepedt.
Mintha derült tiszta égből sujtana le a villám, oly váratlan érte Kázmér
és Kamillát a jólelkü háziasszony intézkedése. Ők már kilátásokról,
szerencséről álmodoztak, mikor a törvényszolga, elfogatási parancsot
mutatva, üdvözlé Kázmért, s az adósok börtönébe kisérte.
Erre egy pillanatig sem gondoltak.
Ez érte Kamillát legrettenetesebben.
Látta, hogy férjét elkisérik, de nem tudott mozdulni, sőt szólni sem, az
egész világ keringett vele; nem emlékezett, szólt-e hozzá Kázmér,
megölelte, vagy elbucsuzott-e? Ő csak látott, de se nem eszmélt, se nem
hallott. Mikor a távozók után az ajtó becsapodék, mint menydörgés járta
át szivét a hang,… aztán minden elsötétült előtte.
Sokáig tartott a siri csend, mit sem panasz, sem zokogás, sem
vigasztalás nem zavart; olyan volt e szoba, mintha halottat rejtene,
kinek e világon senkie sincs. Végre feleszmélt, s mintha lázrohamos
képzeletek után térne magához, oly csodálkozva tekinte körül; egy
homályos álom lebegett előtte, még most is úgy nyomja keblét, szive oly
nehéz tőle… Mint ki tájékozni akarja magát, figyelmesen tekinte körül,
aztán szemei valakit keresni látszottak,… e pillanatban lépett be a
háziasszony.
Kamilla szivszaggatón kiáltá:
– Való igaz volt, és nem álom – ezzel felugrott, s azon helyre ment,
honnan férjét elvezeték, itt leborult, megcsókolá a földet és keservesen
zokogott.
Ez a tisztességes jámbor franczia nő e jelenetnél úgy viselte magát,
hogy akármelyik vasasnémet megirigyelné hősiességét. Ott állt összefont
karokkal, mint sír felett a kőszobor; arczának egy izma sem rándult meg,
a részvét vagy szánalomnak még csak árnyéka sem mutatkozott vonásain.
Nagyobb nyugalommal egy bakó sem nézte áldozatát.
Kamilla sokáig sirt, s a háziasszony hallgatagon sokáig várt.
Midőn Kamilla fel akart emelkedni, összeborzadt, mintha kígyóra lépett
volna, mert tekintete azon nőre esett, kinek szemei alatt vérét fagyni
érzé, kit vampyrnak tartott. Félfekvő helyzetben maradt, egyik kezével a
földhöz támaszkodék, a másikkal homlokát simítá végig, s reszkető hangon
kérdé:
– Mit akar ön?
– Jó tanácsot adni.
– Ön, ki legnyomorultabbá tőn, ki elszakíttatá tőlem egész világomat, ki
szétrombolá szép menyországomat, s égető pokollá tevé életemet, ön akar
jó tanácsot adni? Megátkozom, tanácsával együtt.
– Gyermek – mond hideg vállvonítással a háziasszony – tapasztalatlan
gyermek férjével együtt, kiken én segítni akarok. Mi lett volna önökből,
ha rendes uton pénzökre várnak? Mert míg azt illetékesen megkapnák, igen
sok idő kell, mit csinálnának addig? Azt hiszi, férje beszéddel,
igéretekkel vagy fenyegetődzéssel keresztül vitt volna valamit? Soha!
Ismerem a pénzvilágot és bankársziveket. Mélyen kelle önt sujtani, hogy
maga iránt részvétet kelthessen.
Kamilla figyelni kezdett, lassanként felegyenesedve mondá:
– Szóljon világosabban.
– Egy fiatal szép hölgy, ki hazájától messze, atyját veszíti el, s
csaknem azon időben férjétől is megfosztják…
– Rettenetes! oh ez rettenetes!
– Igy fognak felkiáltani mások is.
– Mit segít az rajtam? Én még is oly kimondhatlan szerencsétlen vagyok.
– Csak ez volt a mód, hogy önökön segítve legyen. Most, miután a pohár
csordultig megtelt, hamarébb akad kéz, mely azt ajkaitól elvonja. Önt
sokkal több érte, semhogy adósa üres kézzel elbocsátaná, menjen bátran
bankárjukhoz, panaszoljon el neki mindent, kétségbeesése megindítandja
őt.
– Igen, azt teendem még ma.
– Ma már késő is, de meg erőtlen is, hanem holnap…
– Jó, tehát holnap.
– Nos hát, rossz tanácsot adtam?
– Asszonyom! Ön oly sebet ejte szivemen, hogy nem tudnám önnek többé
megköszönni még azt sem, ha menyországot adna is.
A háziasszony félvállát megrángatá, s ezt látszék gondolni:
– Bánom is én, csak követelésemhez jussak.
XXIII. (Reggeltől estig Párisban.)
Egy igen elbizakodott, de annál szellemtelenebb kinézésű férfi, kinek
hegyes szakálla közé meglehetősen vegyülvék az ősz szálak, tűkör előtt a
tisztesség eme jelvényeit iparkodott kitépdesni, midőn valami
komornyik-féle kinézésü fehérnyakkendős egyéniség jelenté:
– Az étkek felhordvák.
– Atyámnak be van jelentve?
– A bankár úr nem reggelizik, eltávozott.
– Annál jobb, legalább nem gyötör számokkal – ezzel lomha lépteit az
ebédlő felé irányzá, hol rettenetesen unatkozva, karszékbe veté magát, s
hozzálátott a pusztításhoz.
A szoba gazdagságáról csak annyit említek, hogy magukban az értékes
képekben egész vagyon feküdt; a kandalló drága kövekkel volt kirakva, s
rá müvészi szoborkák illesztvék; a butorok rózsafából, valóságos
remekek; a habos selyem tapettek közé illesztett fogantyuk, s a
függönyök rózsái vert aranyból készültek.
Az étkező uracs kelletlen szörpölgeté a tengeren meghordozott St.
Julien-jét, midőn inasa belépett e szókkal.
– A bankár urat egy nő keresi.
– Tudja, hogy atyám nincs itthon, hát utasítsa el.
– Igen, de rendkívül szép, és nagyon szomorú.
– Vezesse be – s roppant sebességgel jártatá kezeit haján, szakállán és
öltözékén végig.
Rövid idő mulva Kamilla megjelent.
Az arszlán el nem fojthatá a hangot, mit meglepetése szült.
Kamilla mindig szép volt, de ma eszményi, vagy igazabban mondva
túlvilági lényként jelent meg; a bú elemésztett arczáról minden
földiest, s színének haloványsága alatt a nemes vonások meghatón igéző
kifejezést nyertek; látszott, hogy ajkain szenvedés ül, s ezer meg ezer
nő irigyelné szenvedéseit a bájért, mely ajkain lebegett; tekintete
bágyadt volt, mi csak összehangzás miatt is szépnek mondható, és e nagy
kék szemekre olykor-olykor sötét pillái mint felhő nehezültek, úgy, hogy
arczának egy részére árnyékot vetettek.
E bánatos alak a mély gyász által, melyet viselt, oly kifejezést nyert,
minőtől a márványszívek is megrendülnek.
Pager úr annyira leereszkedett, hogy saját elkényeztetett kezeivel tolt
vendégének karszéket, mialatt inasának távozást inte.
– Uram – kezdé Kamilla – én nagyon szerencsétlen vagyok.
– Pillanatra annak érezheti ugyan magát, de nem maradhat sokáig az, ha
emberi hatalom segíthet kegyeden.
– Szavai nemcsak bátorságot, de vigaszt is nyujtanak. Én kérelemmel
jövök.
– Legyen nyilt.
Kamilla röviden elmonda mindent, mi Párisba érkezése óta történt;
nyiltan bevallá, hogy a kérdéses huszonötezer franc minden vagyonuk, de
annak mégis tetemes részét kész elengedni, ha rögtön kifizetik.
– Az igaz – szólt Pager úr – atyám üzlete kissé megingott, de az én
gazdagságomon ez mit sem változtat.
– Bocsánat, azt hivém, a bankár úrhoz van szerencsém.
– Szerencséje, hogy nem ő hozzá. Az kalmár-lélek és bankár-szív; sem
szépség, sem könny meg nem indítja, ő számol, s a mint az egyszer egy
mutatja, úgy cselekszik. Velem hamarébb boldogulhat.
– Hogyan?
– Úgy, hogy én kész vagyok atyám helyett a huszonötezer franc
lefizetésére.
– Lehetséges-e?
– Akár e pillanatban.
– Mily nagylelkű ön!
– Ez a legkevesebb, mit tenni akarok, de feltételhez kötöm igéretemet.
– S az?
– Férje, a mint visszanyeri szabadságát, hagyja el Párist.
– Rögtön uram, biztosítom, rögtön elhagyjuk.
– Kérem, csak egyedül.
– Ki?
– Ő.
– És én?
– Kegyed kap előkelő szállást, cselédséget, fényes fogatot, páholyt és
ötvenezer franc évi tűpénzt.
– Nem értem.
– Pedig szükséges, hogy megértsük egymást.
– Azért szóljon világosabban.
– Elmondtam mit adok, most figyeljen, hogy mit kivánok: naponként egy
látogatást tenni kegyednél; ha kikocsizik, oldalánál lovagolni, s
páholyában együtt üljünk.
Kamilla felugrott, arcza kipirult, szemeinek bágyadt tekintetét villámló
harag váltá fel, s ajkait, miket még az imént a fájdalom oly szépekké
tőn, most a gyűlölet félelmessé tevé. E pillanatban úgy nézett ki,
mintha őrjöngni kezdene.
– Mit akar? – kérdé az arszlán, s megdöbbenve hátrált.
– Mit akarok? Megmondani, hogy pusztáink vad fiai elhirhedt betyárok; de
ezeknél mennyivel gonoszabbak e művelt világ polgárosult urai; azok csak
pénzt rabolnak, de ezek itt pénzt és becsületet. Mit akarok? Megmondani,
hogy ön egy nyomorult gyáva, ki a szerencsétlenséget a maga részére
akarja kizsákmányolni, hogy méltó fia atyjának, sőt annál is gonoszabb,
ő nyomorba taszított, s ön a gyalázatba akar lerántani.
– Istenemre, így még szebb! – mond Pager csodálkozással legeltetve
szemeit Kamillán, mintha valami szinésznő volna előtte. A kitörés, a
becsmérlő szavak cseppet sem sértették, mintha már nagyon megszokta
volna.
Kamilla ingerülten lépett az ajtó felé.
Pager úr hajlongva kérdé:
– Szabad lekisérnem?
– Maradjon.
– A mint parancsolja.
Kamilla távozott.
Pager úr lelkesülten veté magát a karszékbe, s kezeit dörzsölgetve
mondá:
– Fél Páris fogja irigyelni szerencsémet. Sok ilyen szegény bohóra
akadtam már, ki eleinte szemeimet majd kiásta, aztán maga jött kérni;
egyiket a hiúság, másikat a kétségbeesés hozta hozzám. Bizonyos vagyok
benne, hogy ez is el fog jönni.
E szép elmélkedés után ismét reggelihez ült.
A ki valaha megsebbzett szarvast látott berken-bokron át csörtetni,
fogalommal bírhat arról, mint rohant Kamilla Páris utczáin és
boulevardjain végig; ezer emberbe ütközött, a nélkül, hogy észrevette
volna, s ezren kitértek előle, a nélkül, hogy látta volna. Ha itt-ott
nem rántanak, vagy taszítanak rajta egyet, a kocsik okvetlenül
elgázolják.
Páris utczáin annyi a tarkaság, oly vegyülete van a szép és rútnak, okos
és bolondnak, hogy semmi sem képes feltünni, és Kamilla után mégis
annyian tekintének vissza, sokan megálltak, s úgy néztek utána; ha nem
rohan annyira, bizonyosan egyik-másik követte volna őt. Volt olyan, ki
kérdést intéze hozzá, de ő ép úgy nem hallott semmit, mint nem láta
senkit; füleiben két «isten hozzád» zúgott, a haldokló atyáé s a
bebörtönözött férjé; szemei előtt gyász, csupa gyász lebegett.
Kebelvihara addig kergette, míg a «Pont des Arts»-on találta magát.
Midőn maga alatt a hullámzó vizet zajlani hallá, megállt, s azon időtől
fogva, hogy Pager urat elhagyá, először érzé, miszerint él és
gondolkozik, de ezen első gondolata ép oly szerencsétlen volt, mint ő
maga. Úgy mosolygott a Seinera, mint ki végveszélyben megmentő barátjára
talál; ingadozó léptekkel, de habozás nélkül ment a párkányhoz, kezeit
mellére kulcsolva, szemeit éghez emelé… még egy pillanat, s ő a habok
közt van… ekkor kezeivel hirtelen elfedé szemeit, mintha az égen valami
borzasztót látna, s összerázkódva sóhajtá:
– Mi lesz Kázméromból?… nem, soha! – ezután keresztet vetett magára, az
Istent segítségül hívta és tovább ment.
De hova?
Ereje ki volt merítve, s lábai roskadoztak; a mily sebesen jött idáig,
annyival lassabban ment tovább. Ha még sokáig nem pihen, valamelyik
utcza közepén összeroskad. Néha akaratlanul megállt, falhoz, vagy
kapuhoz dőlt, fejét sebesen lihegő mellére lankasztá, s úgy nézett ki,
hogy alakja hangosan kiáltá e szót:
– Megsemmisültem!
Isten tudja meddig feledte volna magát ily helyzetben, ha kiváncsi, vagy
résztvevő kérdést nem intéznek hozzá; ilyenkor felrezzent, mint bokorban
megriasztott madár, s tova repült.
[Illustration: Falhoz, vagy kapuhoz dőlt.]
Végre a «Jardin des Plantes»-be jutott. Nagy szerencsétlenségében jó
csillagzata még sem hagyá el egészen, hogy e helyre vezérlé; itt
megszünt a zaj és tolongás, mi úgy hatott rá, mint hajótörés után egy
szál deszkán menekvőre az új vihar, de itt csend és magány környezé. Egy
kőpadra veté magát, s oly keservesen zokogott, hogy még Pálmay bárónő is
megszánta volna. Órák hosszáig sírt, s ha pillanatra csillapult is, ez
csak azért volt, hogy új roham következzék, mígnem szívgörcsei oda
mutattak, hogy könnyforrása kiapadt.
Gondolkodni akart, de lehetetlen, eszméinek fonala mindúntalan
elszakadozott, s úgy össze-vissza bonyolult, hogy agyának mostani
működése elmeháborodásnak mondható.
Ha mély fájdalom sujtja akár a lelket, akár a testet, azt véli az ember
szenvedése perczeiben, hogy az idő megállt, pedig e kegyetlen bálvány
minden tekintet nélkül, boldogok és boldogtalanok felett egyiránt
elrepül, s bővelkedjünk bár jóban vagy rosszban, legyünk bár a sors
kegyenczei vagy nyomorultak, az idő nem kimél meg, s csak azt látja az
ember, hogy elmult; így áll ez egyes napokra és az egész életre is.
Kamilla sem volt kivétel, s kétségbeesése közepette azon vette magát
észre, hogy e rettentő nap elmult, s alkonyodni kezd.
A világért sem tudta, hogy hol van, vagy mikép és mikor jutott ide, nem
is törődött vele, de annál inkább azzal, hogy hol van Kázmér?
– Ha nem lehetek vele, legalább közelében akarok lenni, – sóhajtá, s
elindult oly lankadtan, oly leverten, mintha súlyos betegségből most
kezdene lábbadozni.
Az első egyént, kivel találkozék, megkérdé, hogy hol van az adósok
fogháza.
– «Rue de Clichy» – nyeré válaszul.
– Ah uram! még soha sem valék Párisban, szíveskedjék az irányt
megmondani – esdekle Kamilla.
Az udvarias franczia darabig elkiséré, aztán megmutatá az irányt, merre
jut a Seinehez.
Többször tudakozódék a «Pont de la Concorde» után, melyen keresztül
haladván, könnyű volt a «Boulevard des Capucines»-re találni.
Itt megrémülve kapott lángoló fejéhez; a hullámzó sokaság, vakító
világítás, mely a kirakat üvegeiről ezerszeresen tükröződék vissza, a
szokatlan moraj, az a tömérdek futó csillag, mely a keresztül-kasul
robogó kocsik lámpáit képezé, a mesés tarkaság, túlizgatott idegeit a
végromlás veszélyével fenyegeté.
Akadt könyörületes lélek, ki őt e zajló tengeren az élénk boulevardon
átvezetvén, a «Chaussé d’Antin» sarkán azon végig haladni utasítá,
honnan a «Rue St.-Lazare»-ba tért, s végre a Clichyben találta magát.
A végzetteljes épülethez ért; látott egy óriás kőfalat, nagy kaput, le s
fel ballagó őrt.
– Ez az – kiáltá szívszaggató hangon – drága, egyetlen Kázmérom! itt
vagyok, itt akarok meghalni. – Azután nem látott semmit, a föld lábai
alatt veszni kezdett, s mintha utolsó szava teljesülne, görcsösen kapott
szívéhez… még egy pillanat, s ő nem tudott többé a világról semmit.
Ha van irgalom az égben, könyörület a földön, úgy e szegény megtört
szívtől a keserű pohár kell, hogy eltávolíttassék, hisz két nap óta
annyit szenved az ártatlan lélek, a mennyi egy hosszú életre is sok.
XXIV. (A kit a sors üldöz.)
Fojtó gőz, pipafüst és pálinkaszag, vagy pedig hangos beszéd, iszákosok
lármája s játékosok garázda kiabálása hozá eszméletre Kamillát, de
ébredése új veszélylyel járt, mert a büzhödt légtől fuldokolni kezdett.
– Levegőt, levegőt! – kiáltá elrémült hangon.
– Azzal nem szolgálhatok – mond durva hangon egy félszemű, burgonya
orrú, ripacsos ember, kinek fején hegyes hálósipka volt, s kötényének
bal sarka jobb oldalán feltüzve, kulcsköteget rejte el – hanem jó
pálinkával, hamisítatlan borral, vagy édes szeszekkel tessék
parancsolni, de levegőt itt nem mérünk.
– Hadd látom, miként néz ki oly teremtés, ki csapszékbe jár levegőért? –
jegyzé meg egy széles vállú kamasz, s az imént szólóra könyökölvén,
röhögve nézett annak vállain át Kamillára.
Kamillában a vér megfagyott, mert látta, mily barlangban környezik e
félelmes egyének. Irtózattal emelkedék fel a gyékényről, min eddig
feküdt, s mintegy magában tünődve kérdé:
– Hogy jutottam ide? Hol vagyok?
– Valami jóféle levegő eszétől és erejétől megfosztá – mond a hálósipkás
– aztán egy derék vendégem ide hozá.
– Egyébiránt – tevé hozzá a másik – biztosíthatom, hogy igen jó helyen
van. Ez a gazember hamisítja ugyan italait, de hitelez.
– Irgalmas isten! légy velem – sóhajtá Kamilla – én megőrültem, s mind
az, a mit látok és hallok, nem való, sem pedig azon rettenetes dolgok,
mikkel küzdék, nem történhettek meg.
– Még nem aludta ki a mámort, – mond a hálósipkás.
– Pedig már szeretnék vele ismerkedni – röhögé a másik, s míg szemeivel
kétértelműen hunyorga, könyökével pajtását úgy oldalba lökte, hogy az
hármat botorkázott tőle.
Kamilla nem birt szólni, hanem kezeit összekulcsolva, esengve tekintett
a félelmes emberekre.
Ekkor egy hajszállal sem különb kinézésű férfi lépett oda a
játékasztaltól, s rádördült a két szemtelenkedőre:
– Nem látjátok, hogy úrhölgy? Pusztulj innen te méregkeverő, vagy
kivájom a másik szemedet is; te pedig Maurice, ülj félre békével, mert
ha meg nem mérkőzhetem is veled ökölre, be bírom vágni az utadat más
módon.
A két hős morogva vonult vissza; az imént szóló pedig illedelmesen, s
mondhatni részvéttel közeledék Kamillához, mondván:
– Örvendek, hogy állapota javult. Az este aggódtam ön miatt. Bocsánat,
ide kellett hoznom, mert szállásom nincs, de őrködtem ön felett.
– Miért hozott ide, e borzasztó helyre?
– Mert halottként feküdt az utczán.
– Most már jól vagyok, egészen jól, kérem szabadítson ki innen!
– Hova kisérjem?
– Csak az utczára.
– De sok utcza van.
– A «Rue de Clichybe.»
– Az csak néhány lépés.
– Annál jobb.
– Furcsa, ép ott találtam.
– Oh az nem furcsa, az nagyon szomorú.
A jelen voltak legaljasb megjegyzései közt vezetteté ki magát Kamilla e
barlangból. Undor, irtózat és félelem közt haladt a lépcsőkön felfelé, s
csak most látta, hogy éji szállása földalatti lebuj volt. Midőn a
napvilágot meglátta, majdnem nyakába borult kisérőjének, úgy
hálálkodott.
– Ön jobbnak látszik, mint a többi – mond Kamilla kisérőjéhez – mi viszi
azon bűnfészekbe?
– A nyomor, asszonyom, ha még egyszer mesterségemhez láthatnék!… de
szerszámaim lezálogolvák…
Azután szótlan haladtak.
– Itt a «Rue de Clichy».
– Köszönöm uram, pénzem nincs, hogy szívességét megjutalmazhatnám, de
hálám jeléül fogadja e gyűrűt, s levonta ujjáról.
A férfi gondolkodva, s mozdulatlan állt.
– Ön értem sokkal többet tőn, mint megfizethetném, de a mit adhatok,
hálás szivvel adom. Fogadja el kérem.
– Mit érhet e gyűrű?
– Negyven frankot bizonyosan.
– S kegyed ezt nagyon könnyen adhatja?
– Oh igen.
– Istenem! Mentő angyalomat küldéd el. Köszönet asszonyom, én elfogadom
a gyűrűt; nőm halála által okozott adósságimat lefizetve, szerszámaimat
kikapom, s dolgozni fogok, dolgom mellett pedig mindig kegyedet áldani.
– Megcsókolá Kamilla kezét, könnytelt szemeit hálásan éghez emelé és
távozott.
– Dolgozni fogok, ezt mondá, s én ne dolgozzam? Igen, én is dolgozni
fogok, ha másért nem, érted, drága Kázmérom. Legyen vége e czéltalan
elcsüggedésnek, erőmre és képességemre most nagy szükség van. Isten!
légy velem.
Bánatteljes pillantást vetett a szomorú kőfalra, melynek kapuja felibe
rémes betűkkel írvák e szavak: «Adósok fogháza». Egy «Isten hozzád»-ot
sóhajta, s mint küzdőknél a gyengébb, midőn magát már-már veszve látja,
összeszedi utolsó erejét, hogy kétségbeesett rohanásával ellenét
legyőzze, úgy szedte össze magát Kamilla, s mintha kicserélték volna,
szilárd, bátor lépésekkel ment tovább.
Szerény alázattal nyitott be egy fehérnemű tárba, s munka után
tudakozódék.
Tetőtől-talpig nézték, megmosolyogták, udvariasan beszéltek vele, bókot
mondtak neki, de munkát nem adtak. Elment másikhoz, ott sem volt
szerencsésb, megkérdezték: hol dolgozott eddig? s a válaszra: «sehol»,
tovább küldték. Ő, szegény, tovább ment; másutt is ezt kérdezék tőle, s
midőn mondotta: «sehol», szintén elutasíták.
– De az istenért, valahol kell hogy kezdjem.