gondolám. Köszönöm, édes barátnőm.
És hozzá fogtak a munkához, egy óriás ládába a tömérdek ezüst el lőn
helyezve, azután összeszedte Valeria minden ékszereit, egy szekrénybe
zárá, s reszkető kézzel ráírta: «Vizeki Kamillának», ezt is ládába
tette, aztán erősen leszegezteté, lelakatolá, s tanuk jelenlétében
ráirá: «Vizeki Kázmér kedves öcsémnek hagyományozom.»
A kisasszony önelégülten mosolyga, mert a hálátlanok már is sujtvák
boszúja által.
Valeria is könnyebben lélegzett, úgy érzé, mintha Isten meghallgatta
volna imáját, s nővére szellemével, meg saját lelkiismeretével kezdene
kissé kibékülni.
E pillanatban hozta Ferencz Dömét.
Valeria örömsikoltással fogadta a vén szolgát, mi annyira megzavarta
Dömét, hogy boszútervéről megfeledkezvén, sietett Valeriának kezet
csókolni.
– Jer öregem – mond könnytelt szemekkel Valeria Döméhez – beszélj nekem
sokat, mindent, jó uradról, az én kedves Kázméremről – s az álmélkodó
szolgát a mellékterembe szólítá, honnan félóra mulva Döme egészen
kiengesztelődve távozott.
A társalkodónő mai naptól kezdve egyetlen alkalmat sem mulaszta el
Valeria előtt Zárai Gyula és neje ellen csipős megjegyzést tenni, vagy
ellenszenvet ébresztő beszédet folytatni, még pedig egész keserűséggel.
XX. (Megérkezés.)
Kázmér huszonötezer francról szóló váltóval, melyet Malvieux «Pager és
társa» czimű párisi házhoz adott, útra kelt. Minden vagyona és értéke
ezen váltóba volt fektetve.
Érzékenyen búcsúzott el Dömétől, Isten hozzádot monda Pestnek, hol
könnyelmű és fényes életet élt, azután megölelé Kamillát e szókkal:
– Menjünk, drága angyalom! Ott is kedves lesz nekem az élet, mert enyém
vagy; benned fogom imádni hazámat, mert nyelvén szólandasz hozzám;
szerelmed bőven kárpótolandja elvesztett barátimat, mert benne üdvöt és
hűséget várok; lelked egy szalmakunyhóban is gazdaggá teend, mert az
nekem a szellemi kincsek bányája. Midőn mindennek és mindenkinek, kit
szerettem, Isten hozzádot mondok, boldogabbnak érzem magam, mint valaha,
mert kit mindenek és mindenki felett szeretek, sorsomat megosztani jön.
– Boldogságban és szenvedésben egyiránt és örökké foglak szeretni, édes
Kázmérom.
– Erre én is esküszöm. És most, Isten veled Pest, zajos életem sírja,
szép Pest. Falaid közt a bánatot nem ismerém, légy ezerszer áldva, de
leginkább azért, mert tőled nyerém azt, ki édenné teszi nékem e földet,
bárhova vezéreljen sorsom. Végzetünk hajóján a vitorlák kifeszítvék…
induljunk!
– Isten nevében.
Bérkocsira ültek, egyedül Dömétől siratva és kisérve hajtattak a
vaspályához.
A vonat elrobogott. Döme azt vélte, hogy e robaj szívét zúzza szét;
addig mereszté a távozók után nedves szemeit, míg a robaj hangja a
messzeségben elveszett, s az utolsó füstgomoly, mit szemeivel kivehete,
a légben elfoszlott, azután visszatért az üres szállásra, fájdalmát
kizokogni.
Utasaink mindenki előtt feltüntek; egyszerű, de véghetlen izletes uti
öltöny, az idegenek iránti udvariasság, mindenhez értő velős beszéd, s
különféle nyelvekbeni társalgás, a művelt osztály előkelőbbjeit
gyaníttatá bennök. Tekintve különösen a hölgy ifjúságát, s a bájos
szemeiből tükröző üdvet és szerelmet; másrészt a férjnek a legnagyobb
apróságokra kiterjedő figyelmét, és leírhatlan előzékenységét, senki sem
kétkedék, hogy új házasok, még pedig, kik – divat szerint – az oltártól
egyenesen utazó-kocsiba léptek, s azért csak mosolygó arczokkal
találkoztak, mindenki nyájas és kedves óhajtván lenni irányukban.
Ily körülmények közt kellemesen utaztak Strassbourgig.
Strassbourgban még kedélyesen folyt az ebéd, csak mikor gőzkocsira
ültek, döbbenté meg mindkettőt a gondolat, hogy Párisban fognak
kiszállni.
[Illustration: A vonat elrobogott.]
Kázmér elmerengett az eszmén, hogy mily feladat lesz Párisban megélni, s
a kenyérkereset nehéz és izzasztó munkájával foglalkozni. Ez áll előtte,
s már visszalépni lehetetlen. Ő az előitélet elől menekült, szegény
hazánk képes mindenkinek falat kenyerét kiosztani, ha munkához lát az,
ki másból kénytelen élni, mint kész jövedelemből, de a ki valaha urat
játszék, s végzete e térről leszorítá, előkelő ismerősei miatt szégyenli
a munkát megragadni, és miért? mert a szűkkeblűek, kik fénykorában
keresték az alkalmat Jouvin-es kezét megszoríthatni, a munka által
edzett kéz elől a magukét visszahúzzák. E viselet sok jelest száműzött
már hazánkból, kik képességökkel a nemzet felvirágzására működhettek
volna, míg messze külföldről fényes müködésöknek csak olykor-olykor
esett ide egy-egy halvány sugára. Mások, tán kevésbbé lángeszűek, de
munkaképesek és szorgalmatosak, az előitélet elől kivándoroltak
nyomorogni, holott itthon azzal, a mit tudtak, vagy a mit tenni képesek,
a mellett, hogy tisztességesen megélhetnének, még a haza hasznos
polgárai is lettek volna. Miért van ez így, és nem máskép? Miért nem
bírnak több átlátással egyrészről, s több szilárdsággal másrészről az
emberek?» – e tárgyon törte fejét Kázmér, s hallgatag vonult az egyik
sarokba.
Kamilla a másik sarokban mélázott; néhány óra mulva Párisban lesz. Tele
ifjúsággal, költészettel, szépséggel és eszményi felfogással közeledék a
világ fővárosához, hol művészet, izlés, divat és mindenben a legszebb,
legtökéletesebb kinálkozik; hol virágzásban van minden, mi az élet
szellemi vagy anyagi élveit illeti; hol a szép a tündériességig, a nagy
a végtelenig, s a szellemesség a halhatatlanságig fokozódik; hol
tömérdeken csak átálmodják az életet, mintha valami keleti bűbájos ital
varázshatása volna az egész. Lehet-e mást képzelni, mint azt, hogy lelke
előtt a nagyszerű, fényes és dicső Páris lebeg?… Mit érdekli e
fénytenger és mesés nagyság? Mit e millió ember s a tékozlók százezrei?
Mit a tömérdek művész és lángelme vetélkedése a dicsőség után? E
hullámzó tengerben egy csepp érdeklé őt csak; e zajos világban egy
elalvó mécs felé repesett lelke, a millió sokaság közt csak egy embert
óhajta látni, s a sok előkelő gazdag, ifjú és fényüző közt egy elaggott,
elhagyatott, szegény beteg után sóvárgott szíve. Nem sokára meglátja
atyját; minő pillanat lesz ez?! Elgondolta, mint fognak reszketni kezei
az öregnek, mikor őt keblére ölelendi, s szinte érzé arczán égni a
könnyeket, mik atyja szeméből fognak rá hullni, s tettleg érezheté is,
csakhogy saját könnyűit. Elképzelé, mint fog elégülten mosolyogni a
szenvedésekben megőszült, ha hallja, minő boldog Kamillája, ki most nála
óhajt maradni, hogy kedves férje határtalan jóságától segítve, ezentúli
életét kellemessé tegye. Vonásról-vonásra lefesté magának, hogy miként
nézhet ki atyja; a képmás hasonlíta egy megtörődött oroszlánhoz, ki
azonban még sok életerővel bír, homlokára illeszté a nagy sebforradást,
mely szépen összhangzik jobb vagy bal lábának mérsékelt biczczenésével.
Kamillát messze sodorta azon gondolatforrás, melyet kimeríteni alig
lehet, mert miről elmélkedhetik szebben és hosszasabban szerető gyermek,
mint atyjáról, kit nem ismer, de tetteinek hírét hallá; kiről tudja,
hogy sokat szenvedett, de szenvedéseit nemesen tűrte, s kit kevés idő
mulva látni fog.
Őt és Kázmért is eszméik annyira felizgaták, hogy ingerült idegeiket
lázas rohamok bántalmazák.
«Páris!»
A vonat megállt; érdekelt egyéneink álmodozásaikból felrezzentek, s
midőn kitekintének, szemeik elkápráztak az indóháznál és körülte ragyogó
roppant légszeszvilágítástól.
– Ah Kázmér! – sóhajtá Kamilla.
– Végre itt vagyunk – mond Kázmér, s kiszállt a kocsiból, hogy Kamillát
lesegélje.
– Kázmér! kezed reszket.
– És a tied forró.
– Meg vagyok illetődve.
– Engem meg idegessé tőn a hosszú utazás.
– Siessünk, hogy kipihenhesd – szólt Kamilla – s gondolá: én úgyis
annyira izgatott vagyok, s fejem úgy telve mindenfélével, hogy
nyugalomra nem is gondolhatok, míg őt nem láthatom. Ezalatt karját
édesen fűzé Kázmér karjába.
Kázmér elmosolyodott, mert érzé, hogy izgatottsága nem hogy nyugodni
engedné, de pillanatonként fokozódik.
Bérkocsiba ültek, mely velök a Hôtel Choisseuilbe robogott.
Hajnali négy óra volt.
Egyszerre annyi mondani valójok akadt, úgy belejöttek a tervezgetésekbe,
s oly élénk beszélgetés fejlett köztök, hogy egyik óra a másik után
elrepült, s nem jutott eszökbe a pihenés. Csak azon vették észre
magukat, hogy kilencz óra.
– Ah Kázmér! te mit sem alvál. Ki fogod-e bírni a napot?
– És te, ki sokkal gyöngébb vagy?
– Az más, egészen más! Előttem oly valami van, mit nyugodtan bevárni
lehetlen.
– Hát a mi előttem van?! Majd megkezdődnek az életgondok…
– Azok közösek lesznek.
– Úgy szeretném, úgy óhajtanám, hogy te csak a könnyebb oldalát ismerd.
– Nem, oh nem, édes Kázmérom, én arra születtem, arra neveltettem, te
pedig csak ezután fogod megtanulni, hát elébb engem terheljen a nagyobb
rész, később egyenlőre osztjuk.
– Tudom, imádott szerelmem, hogy feláldozóbb vagy a legtisztább
angyalnál, s ez bátorít előre, ez teendi nekem édessé a küzdést. Most
pedig siessünk atyánkhoz.
E szóra Kamilla halálszínt ölte, s inogni kezdett.
– Mi lelt, nőm, lelkem? – kiáltá Kázmér, s Kamillát átölelé.
– Nem tudom, de előttem minden elhomályosult, mintha ájulás környezne,
erőm egyszerre eltűnt, s tagjaim reszketnek.
– Álmatlanság és túlfeszültség következményei.
– Én meg azt hiszem, balsejtelem, rossz előérzet.
– Ti szép és kedves teremtményei az Istennek, akár minő bájosak és
szellemdúsak legyetek is, tele vagytok az effélékkel. Hát nem
természetes, hogy most annyi álmodozásaid, óhajaid és vágyaid
teljesülésénél megrázkódnak idegeid? hát balsejtelem vagy rossz előérzet
kell ahhoz, ha megrendül benned a szív, erősebben lüktet ereidben a vér,
mikor eddig nem ismert atyádat fogod meglátni, s ha reszket karod, mikor
megölelni készülsz?
– Már van erőm, menjünk – susogá Kamilla, s úgy belefogódzott Kázmérba,
mintha félne valamitől.
Elkocsiztak a «Rue de Tournon» 17-dik számú házhoz. A kapusnétól
tudakozódtak Villám Elemér után, az ötödik emeletbe utasítá őket.
Kázmér csaknem vonszolá nejét, s közben-közben meg kelle állniok, mert
Kamilla lélegzete elmaradt, ilyenkor szegényke kezeit szívére nyomá,
mert oly lázas dobogást érze, mintha kebléből valami ki akarna szakadni.
Végre az ötödik emeletbe értek, elég gyarló lépcsőkön, főleg az utolsó
része csaknem nyaktörő volt. Először is egy középkorú, de rettenetesen
összeaszott nővel találkoztak, ki egybefont karokkal búsan tekinte maga
elé.
Kázmér megszólítá, s Villám Elemér után tudakozódék.
A névre felvillantak a nő szemei, végig mérte tekintetével az
idegeneket, mintha fel akarná becsülni, hogy mennyi nézhet ki belőlök.
Rövid szünet után kérdé:
– Kik önök?
– Villám úr gyermekei.
A nő arczán örömsugár ömlött el, mialatt az ifjút a nejével szobába
vezeté.
– Hol van atyám? – kérdé Kamilla.
– Mindjárt – felelé a háziasszony, mialatt üléssel kinálá meg vendégeit
– de előbb valami ügyet kell elrendeznünk.
– Gyorsan, asszonyom – türelmetlenkedék Kázmér.
– Én mindjárt kész leszek, s reménylem önök is. Az öreg úr, kit önök
atyjoknak vallanak, lakosom; én, mint minden franczia a szerencsétlen
idegeneket, vendégszeretettel fogadtuk. Ő pontosan fizetett, én pontosan
elláttam, de darab időtől beteges levén, tartozását nemcsak elmulasztá
leróni, de még engem is kiadásokkal terhelt, aztán elkezdett
napról-napra biztatni. Itt van a számla uram, ma már kétszázhetven
frank.
– Kifizetem – mond Kázmér.
– Tudtam, tehát kérem.
– Később, mihelyt hitellevelemre pénzt vettem fel.
– Úgy is jó, csak kérem, ismerje sajátjának e tartozást, s írja alá.
– Szívesen – s teljesíté a kivánatot.
– Jól van – szólt a háziasszony, elrejtve a kötelezvényt. Most siessenek
a 9-ik számú szobába, tán még nem késő.
– Az ég szerelméért, hallod Kázmér, tán még nem késő.
– És minket itt letartóztatott! – dördült Kázmér a háziasszonyra –
szívtelen nadály. – Kamilla után sietett, ki őrültként rohant a jelölt
szoba felé.
A háziasszony vállat vonított, s elégülten dörzsölgeté száraz kezeit.
XXI. (Öröm és gyász.)
Alig van szomorúbb látvány, mint szegényes szobában egy súlyos beteg,
kinek ágyát vagy senki, vagy szánalomból idegenek környezik. Kinek szíve
nem ismer irgalmat, lépjen át ily küszöböt, s ha kiállja hidegen,
megindulás nélkül, bátran diplomatiára adhatja magát, vagy legalább
elmondhatja, hogy benne bankár veszett el.
A szobában, melyet a háziasszony megnevezett, minden volt, mit szegényes
hónapi szobától várhatni; nehány kopott bútor, tisztátalan falak,
divatból kiment tükör, rozzant székek, megtámasztott asztal és elavult
ágy. Az ágyban egy szenvedő, kinek perczei megszámlálvák, s kinek
részére tán holnap már oly szállás készül, a mi mellett ez fejedelmi. A
haldokló ágyánál két férfi állt, az egyik gondolkozó, a másik áhitatos
kifejezéssel tartván a beteg kezét; első pillanatban felismerhető az
orvos és lelkész.
A csendbe az örökre elköltözőnek szaggatott lélekzete vegyült.
Az ajtó feltárult, s Kázmér nejével lépett be. A síri jelenetre
mindkettő visszadöbbent, következő pillanatban Kamilla felkiálta:
– Atyám! édes jó atyám! – s egy heves lépést tőn előre, azután ingadozni
kezdett, s mielőtt férje segélyt nyujthatna, összeroskadt.
Villám szemei a hangra életet nyertek, s ki már napok óta egyetlen
tagját sem mozdítá, mintha megvillanyozták volna, fejét magasra felüté,
s szemei szikrákat szórtak, ezzel, úgy látszék, utolsó életerejét
kimeríté, mert a nélkül, hogy szólna, vagy környezetének időt engedne a
meglepetés jeleit adni, szemei becsukódtak, s mint a halál áldozata
hanyatlott vissza.
– Meghalt? – kérdé Kázmér, ki épen alélt nejéhez térdelt, hogy
eszméletre birja.
– Félek – viszonzá az orvos, fülét a beteg melléhez illesztve – hogy a
túlfeszültség után örök nyugalom áll be.
A lelkész összekulcsolt kezekkel szemeit éghez emelé, s ajkai imát
rebegtek.
Rémes a csend, mely a szobát eltölté; csak néha hallatszék gyenge moraj,
mi a lelkész fohászai által támadt. Kázmér Kamillát ápolá, s az orvos
betegét iparkodott még egyszer életre ébreszteni.
Nagyon szomorú képlet!
Bármily nagy volt az idegrázkódás, mely Kamillát lábairól lesujtá,
lelkének küzdelme mégis nagyobb, mert a megtört testet nem sokáig engedé
fájdalom nélkül szünetelni. Rövid idő mulva férjére veté szemeit, de nem
oly bájjal, mint azt Kázmér megszokta, hanem tele kétséggel, mintha
kérdeni akarná: élek-e még, vagy szellem vagyok, ki a túlvilágból
visszapillant arra, mi neki e földön oly drága volt? Halavány, mint
valami márvány szobor, melyre a holdvilág süt, s így félkezével földhöz
támaszkodva, a másikat pedig férje felé nyújtva, azzal a merev
tekintettel hasonlíta oly képhez, melyen egy vérző ifjú szív meghatóan
van ecsetelve.
[Illustration: – Atyám! édes jó atyám!]
Kebelrázó volt, midőn a szegény gyermek, hirtelen összeszedve erejét,
felegyenesedék, s oly mély sohajjal, mintha föld alól jönne, az ágyhoz
vánszorgott, s atyjára borulva zokogni kezdett.
Mintha leánya lehelletének melegétől, vagy vérző szivének dobbanásától
delejességet nyerne, az orvos nagy meglepetésére Villám lassanként
mozgatni kezdé tagjait, s szemei, miknek fénye már megtörve volt, most,
hogy újra megnyiltak, tisztán és örömöt sugározva ragyogtak. Reszkető
kezeit leánya fejére tevé, s aztán Kázmérra tekinte, síri hangon
mondván:
– Köszönöm.
– Jól hallottam-e? – fuldoklá könyek közt Kamilla – atyám! kedves édes
atyám! a te hangod volt az? Igen, igen! mert lelkemben rezzent meg. Oh
szólj még, hisz oly soká várakoztam e boldogságra. – És az öreg kezeit,
homlokát csókjaival árasztá el.
– Hozott Isten jó gyermekem, és téged derék ifjú, kit lelkem annyiszor
felkeresett. Fogadjátok áldásomat, kedves gyermekim. Orvos úr! mivel
háláljam meg, hogy ön ez óráig megtartá bennem a lelket? Ön e földön még
egyszer boldoggá tőn, mert valaha az valék.
– Dusan meg vagyok jutalmazva – viszonzá az orvos – mert ön láthatá
leányát, kiért oly igen epedett.
– Ah atyám! – mond Villám a lelkészhez – ön jó szellemmel bír, mert e
mennyei pillanattal biztatott.
– Az Isten kegyelmében biztam.
– Jól imádkozánk, Isten meghallgatá könyörgésünket. Önnél is szívből
jött, mint nálam, különben elkéstek volna drága gyermekeim. Kamillám,
Kázmérom! öleljetek meg.
Mindkettő sírva borult a betegre, ki jobb kezét Kamilla, balját pedig
Kázmér fejére téve, átszellemült tekintettel szólt a lelkészhez.
– Atyám! még egyszer imádkozzunk együtt ezek boldogságáért – s a mint a
két drága főt közelebb voná ajkaihoz, a lelkész felettök kitárá karjait,
s szemeit éghez emelve imádkozék.
Szünet után ismét megszólalt a beteg:
– Ne sírjatok fiaim, csodásan érzem erőmet növekedni, ne féljen orvos
úr, most már nem halok meg.
– Ápolni fogunk kedves édes atyám – mond Kamilla.
– És ezután mindig együtt élni – tevé utána Kázmér.
Ha valamelyik az orvos arczát figyelte volna, elvesztené az utolsó
reménysugárt is, látván a szánakozó mosolyt ajkain, s a bus tekintetet
szemeiben, de szerencsére az atya, a gyermekek jobban el voltak
egymással foglalva, mintsem valaki másnak vonásairól akarnának valamit
leolvasni.
A lelkész mindnyájokra áldást adva távozott, nemsokára követé az orvos
is, kit Kázmér a lépcsőkig kisért, hol e kérdést intézé hozzá:
– Remélhetünk?
Válaszul baljóslatu vállvonítást nyert.
– Szóljon őszintén, mert tudnom kell, miként intézkedjem?
– Csodát nem tehetek, ő menthetlen.
Kázmér visszatántorgott e sohajjal:
– Szegény Kamillám!
– Tüdővészes a legutolsó fokozatban. Órákat még élhet, de napokat már
nem.
– Isten önnel.
– A viszontlátásig. Mindent elkövetek oly hosszura nyujtani életét, mint
csak lehetséges, de új tüdőt nem adhatok. Később látjuk egymást.
Kázmér a helyzet komolyságához illőn, de mélyebb levertség jelei nélkül
tért vissza a szobába, nem akarván sem szóval, sem hangulatával elárulni
kedves neje előtt, hogy kétségbeejtőn szomoru dolgot közlött vele az
orvos. Fejét mellére lankasztva, keresztbe font karokkal állt, s
hallgatá, mily angyalilag édes, meghatóan szép, és a csodálatig eszes
beszéddel tartá a kedves gyermek a sír szélén feltalált atyját.
Kamilla két kezébe rejtve Villám elaszott kezét, forró ajkainál tartá, s
a mint szólt, lehelletének melege azon ömlött el; így, keresetlenséggel,
s tán ép azért leírhatlan bájjal a fél ágyon át a beteghez lehajolva,
ennek egyik reszkető kezét szép fején pihenni érezvén, vigasztaló
angyalhoz hasonlíta.
Az ősz bajnoknak egész lelke szemeibe költözött, egy ifju szerelmes nem
tekinthet több üdvvel arája arczába, mint ő Kamilláéba; vonásait
elnyelni látszott, s annyiszor csókolá, mintha kárpótolni akarná magát
azon veszteségért, hogy annyi és oly kínos éveken át el volt tőle
rabolva ezen atyai boldogság.
– Ilyennek írt le előttem az a derék jó Kázmér, még is meg vagyok
lepetve, mert azt hittem, tollát a szerelem vezérli.
– Akármilyen vagyok, drága atyám, csak hogy láthatlak; szellem vagy
szépség e boldogságot nem növelheti.
– De nemes szív igen – szólt bele Kázmér.
– Azért lépj közelebb te, kedves férjem, hogy szavaid igazságát érezzem.
– Azt hiszem, ti megérdemlitek egymást – susogá az atya, s Kamilla
fejéről kezét lecsusztatva, erőtlen nyujtá Kázmérnak.
Kázmér térdre omlott, az oda nyujtott kezet ajkaihoz voná, s
megindulással szólt:
– Leányod egész világom, fogadd eskümet, hogy boldoggá teendem őt.
Az öreg hálásan szorítá meg Kázmér kezét; megértette, hogy ez örök
bucsu, azután Kamillát kérte, beszélne neki gyermekéveiről sokat
mindent.
És Kamilla azzal a kedves természetességgel, mely Kázmért annyiszor
elbájolá, beszélte atyjának, miként folyt eddigi élete.
– Hát rólam – kérdé az öreg – senki sem szólt veled?
– Idegenek sok tisztelettel, Pálmay bácsi néha, titokban, sok
szeretettel, de családja előtt soha.
– Valld meg, az a büszke bárónő éreztette veled helyzetedet?
– Én szívemből megbocsáték neki – mond Kamilla, s oly édesen tekinte
Kázmérra, hogy lehetetlen volt belőle ki nem olvasni, miszerint a bárónő
szívtelensége üldözé e drága karok közé, s mielőtt atyjának időt engedne
e kényes dologra megjegyzést tenni, visszaesett elbeszélői tisztébe.
Az öreg úr pedig szivesen hallgatá, s óvakodott megszakítni őt, nehogy
elkéssék.
Életének azon időszakánál, mikor Kázmérral megismerkedék, elnémult;
rövid szünet után Kázmér vette át a szót.
Költészet és lelkesülés füszerezé előadását; elmondá a hatást, mit
Kamilla első dala lelkében szült, leírta az érzést, mikor először látta,
a habozást első beszélgetésüknél, s boldogságát az oltár előtt.
Villám arczán örömkönnyek ragyogtak.
– Igen, igen, hangod gyönyörü lehet, édes leányom – mond az öreg úr – ha
beszélsz is, oly csengő és szívhez hatóan dallamos, hát milyen lehet
éneked?! Pihend ki elébb fáradalmad, aztán nyujts nekem is élvet.
– Óhajtod atyám?
– Most ne, mindkettőnket fárasztana, nekem is, neked is nyugalom kell.
Kamilla egy pillanatra sem hagyá el többé atyját, de Kázmér sem;
virasztottak mellette és ápolák.
A reá következő két nap Villám oly rosszul volt, hogy folytonos
halálküzdés látszék rajta. Az orvos gyakran meglátogatá, s nem győzött
eléggé csodálkozni ily erős természeten.
Negyednap az öreg úr arcza ismét kiderült, szemei megvilágosodtak, s
egész határozottsággal állítá:
– Most egészen jól érzem magamat, csak gyenge vagyok még. Kamillám,
emlékszem igéretedre, hadd halljam hangodat.
Kamilla egy imadalt zengett; hangjában ennyi varázs soh’sem volt, valami
szentnek fohászához hasonlíta ez ének. A szavak magasztosak, s látszik,
hogy az előadó mélyen átérzi, mert az ima atyjáért szól; a dallam oly
megindító, hogy az ember leborulni kész vallásos buzgalom gyakorlására;
az előadás oly szende, szép és megható, mintha angyalajkról eredne.
Az ének felszállt, s az ősz bajnok lelkét magával ragadá az égbe.
Kázmér nejéhez lépett, kezét bensőséggel megfogá, reszkető hangon
mondván:
– Térdeiden folytasd Kamillám, atyád az égből hallgatja.
Kamilla hangja elállt, szíve összeszorult, s mindkét kezével férjébe
fogódzva, ijedtségtől dult vonásokkal kérdőn mereszté rá szemeit.
Kázmér gyöngéden átkarolá, s az ágyhoz vezeté, hol Villám éghez emelt
szemekkel és mosolygó ajkakkal feküdt.
– Ő meghalt.
Ismeritek a hangot, melyet a legsajgóbb fájdalom szakít fel a szivből?
Nem éles sikoltás, nem hajmeresztő kiáltás, hanem csendes, vontatott
nyöszörgés az, mely velőkig hat.
XXII. (Szükségben jó tanács.)
Kamilla el nem bírta volna fájdalmát, ha oly hőn szeretett férj nem
állna oldalánál, kinek szeméből vigaszt, s nemes lelkéből erőt
meríthete. Voltak pillanatai, midőn idegeit lázas rohamok, s szivét
görcsös fájdalom támadá meg, oly mértékben, hogy eszméletét lehete
félteni: ilyenkor Kázmérra borult, forró könyeket ontott, és bánata
enyhült.
Ily körülmények közt lehetlen volt Kázmérnak elhagyni nejét addig, míg a
kiszenvedett atyát örök nyugalomhelyre nem kisérik, mi másnap egyszerü
szertartással, de annál drágább könnyek közt meg is történt.
Most Kázmérnak ügye után kelle látni; rövid időre bucsut vőn nejétől, s
felkeresé azon pénzügyleti házat, hova váltója szólt.
A ház előtte való nap beállítá fizetéseit.
Kázmér csaknem eszméletét veszítve futkosott könyvvivőhöz, ügyvédhez,
pénztárnokhoz, mindenütt egyhangu válaszul nyeré:
– Pénze nincs veszélyezve, s csak idő kérdése hogy mikor kapja meg.
Siessen követelését bejelenteni a csődnél.
Jobban el volt készülve arra, hogy a villám lesujtja, mint e csapásra. E
papírban feküdt minden értéke, azontul a föld hátán sehonnan sem volt
várni valója, készpénze pedig alig állt több mint egy napoleonból,
ellenben már sürgető adósság terhelé.