közel ebédhez, ha nem is az étkezés miatt, de az élvezetért, hogy
mindhármunkat összehoz. Ünnep és vasárnapokon valamelyik elsőbbrendű
helyen megvendégeljük magunkat, aztán az öreg úr szépen haza sétál,
nyugalomba teszi magát, mi pedig hol a franczia, hol az olasz dalműbe
megyünk, nem szórakozni, mert arra nem lesz szükségünk, de élvezni.
Tavaszkor meg a természet ölébe teszünk kirándulásokat egész napokra, mi
szegény atyádnak törődött egészségére s nekűnk egész heti fáradság után
zsibbadozó idegeinkre üdítőleg fog hatni.
– Majd ápolhatom szegény elhagyatott atyámat?! – mond érzékeny
megindulástól reszkető hangon Kamilla, ezért imádkoztam annyi éveken át
s most Isten megengedi érnem általad, általad, kiben boldogságom,
üdvösségem mellett még az ég küldöttjét is látom. Oh Kázmér! az élet
nagyon szép, nagyon édes, ha az ember nagyon boldog.
– És az ember nagyon boldog, ha forrón szeret és szerettetik – tevé
hozzá Kázmér – gyöngéden vonva keblére nejét.
Kis szünet után Kamilla félénken emelé szemeit Kázmérra, s alig hallható
hangon susogá:
– Nem gondoltál azóta a jelenetre, melyet az ablakból szemléltünk?
– Kit szivemből kitörlék, az emlékemből is elenyészett.
Döme mosolyogva csóválá fejét, mert az étkeket mind hidegülve hordá el
az asztalról.
– Majd enni is fognak – gondolá magában.
XVIII. (Hogy élnek nagy lábon?)
Kázmér azonnal hozzálátott terve kiviteléhez s míg csekély értékét
pénzzé tenni fáradozott, néhány hét telt el. Azalatt Pálmayéknál is
megalakult az új háztartás.
Zárai Gyula lőn úr a háznál s Pálmayt többé senki sem méltóságosozta,
csak a cselédek nagyságolták félvállról, de egyetlen szavának sem
engedelmeskedtek. Drágalátos veje, meg a bájos Angelique úgy kezdtek
vele bánni, mint szívtelenek szoktak azzal, ki kegyelemkenyérre szorult.
Szegény! csak lézengett előre-hátra, mint mikor nagyúri házhoz valami
titkárféle érkezik, s még hatásköre nincs kijelölve. – Megjegyzendő,
hogy az öreg úr minden jószágait a terhekkel együtt az ifjú házasokra
ruházta, hadd mentsenek meg belőle, a mit lehet, ő aztán gondtalanul –
de szomorún – inkább tengődött, mint élt.
A bárónő helyzete kétségbeejtőn rettenetes lőn; a háznál ő szokott volt
uralkodni, s alattvalói engedelmesség környezé; most senki sem retteg
büszke tekintetétől, szigorú szavai elhangzanak s parancsára legfeljebb
másodrendű szobaleány hajt, de az is zúgolódva. Hova jutott?! Nem ő ad
estélyeket, nem ő fogad társaságokat, nem ő rendelkezik a pénzzel, hanem
leánya; gyűlölte leányát. – Férjének szerette volna reggeltől estig
felhányni, hogy mit áldozott érte? előkelő állást, kitünő nevelést, nagy
nevet, és mindezekért az áruló hova juttatá, de szerencsére
leggyakrabban reggeltől estig a háladatlant látni sem tudta. És veje,
kiről azt hivé, hogy ujjain fogja forgatni, hogy soha sem lesz más
akarata, mint az övé, hallatlan! Rá sem hallgat, véleményét semmi iránt
sem kérdi, soha sem tanácskozik vele s irányában a legfüggetlenebb
állást foglalá. Mindezekért a Lilienthal-vér felforrt benne s nem
telivér vejét megvetette.
Angelique a Pálmay-ház fényét egy hajszálnyira sem csökkenté, sőt zajban
a Zárai-ház felülmulá a hajdani Pálmay-házat. Cselédei gazdagon
öltözvék; fogatai versenyeznek díszben akármelyik kilenczágú koronás
hintóéval; estélyei keresettebbek, mint Rothschild papirjai; s magának
legegyszerübb pongyolái választékosbak egy kis német tartományi
herczegnő elfogadási öltözékénél. Minden nyomát egy sereg udvarló
kiséri, ebben áll diadala. Színházban, hangversenyen, vagy társas
körökbeni megjelenése mindenkor mozgalmat szül; azt meg is kell hagyni,
hogy akár szépségét, akár viseletét, vagy öltözeteit tekintve, mindenütt
kiváló jelenség, mit ő nagyon is felhasználva, kecses modorával
elragadja mindazokat, kik lelkébe nem látnak.
Hát Zárai Gyula? A hernyóból pille lett. A szerény, elvonult, józanéletű
és szenteskedő álczát eldobta s a vénasszonyok roppant meglepetésére és
csodájára, mint romlott erkölcsű tékozló a botrányig szemtelen viselé
magát; úgy tőn, mintha kárpótlást keresne azon nélkülözésekért, miket
képmutatása idejében magára rótt s szilaj időtöltések közt akarná
feledni azon irtóztató unalmat, mit a tisztes korú asszonyságok
kétségbeejtő társaságában oly gyönyört színlelő arczczal átélt. Otthon
még akkor is, ha a legszigorúbb illem jelenlétét igénylé, csak ritkán
lehete találni.
A Pálmay-féle jószágok igazgatójává Fogaras urat tevé, ki azokat inkább
zálogba foglalá, mint más részére kezelé; bele is ült vejével együtt,
mert Verdesi Hugó már férje a szép Bellának, a mi nagy ok rá, hogy
Zárainak a világon senkivel sem volt annyi dolga, mint igazgatójával s
már házassága első heteiben is többet lakott nála, mint otthon. Verdesit
minduntalan nyomatékos küldetésben elutaztatá, ez pedig szívesen
utazott, sőt ha Pestre szólt küldetése, rendesen két-három annyi ideig
elmaradt, mint tervezék, talált rá ürügyet és Zárai nagyon elnéző volt.
Angelique bámulatos közönynyel nézte férjének örökös távollétét s egy
ruhaderék szabásával többet gondolt, mint azon suttogással, mi a koros
delnők útján hozzá is hamar eljutott.
Rövid házas életök alatt az is megtörtént, hogy míg Angelique az előkelő
világot fényes estélyre magához gyűjté, Zárai künn a jószágon nagyszerű
vadászatot rendeze, hol a házinő szerepét Verdesiné annyi kedvességgel
vitte, hogy kecseitől, vidorságától az egész világ el volt ragadtatva,
mi Zárai szenvedélyét még inkább fokozá.
A bárónő beleszólt ez életmódba.
– Mit kiván még? – lőn Angelique válasza – férjhez mentem, házunk
bukását megmentém, Valeria vagyona a mienk,… most tán zárdába menjek?
– Azt nem, de ne adjatok okot a világnak rejtélyes dologról beszélni.
– A világnak? hisz a világ tisztel, vagy ellenkezőt bizonyít az, hogy
vetekednek a kitűntetésért termeinkben tündökölni.
– Az nem változtat a dolgon, hogy ugyanaz a világ el ne itéljen
viszonyotokért. Leplezzétek legalább a külszínnek szép alakba a szomorú
valót. Ennyit megvárok nevelésedtől, melyre annyi gondot fordíték,
nehogy engem itéljenek el.
– De miért?
– Mert kötelességed volna legalább az első időkben úgy mutatni, hogy
férjedben boldogságodat bírod.
– Hiszen férjemmel igen jól élek, még egyetlen neheztelő szó, vagy
szemrehányó tekintet nem fordult elő köztünk.
– Valóban, a botrányig jól éltek.
– Köszönöm a gondos nevelést, felvilágosított szellememet és mindig
szeretetre idomított szivemet, ezek nélkül ma nem lehetnék oly boldog.
– Hálátlan! – mond a bárónő oly irtózattal ugorva fel helyéről, mintha
kígyóra lépett volna.
Angelique pillantása, melylyel felelt, egy méregkeverőnek becsületére
válna, midőn áldozatját elesni látja.
A bárónő a megvetés keserű kifejezésével viszonozta ama gyönyörű
pillantást, s fejét magasra ütve távozott.
Angelique hideg részvétlen szemekkel kiséré a távozó lépteit. Alig
maradt magára, tükör elé állt s így okoskodott:
– Szép vagyok, miért legyek boldogtalan? hogy szüleim könnyelműségeért
lakoljak? ez nagyon izetlen feláldozás volna; vagy hogy tiszteljenek, ha
nem hallom? gyülölöm a szánalom szülte tiszteletet: tiszteljenek szemtől
szemembe, ha csak színleg vagy érdekből is, az nekem aztán mindegy. A
világ nem érdemli, – hogy kedveért jók, vagy rosszak legyünk; tűzzenek
vértanú koszorút homlokukra a szegény bolondok, kik mások jó
véleményeért az élet minden élveiről lemondanak, részemről jobb szeretek
báli koszorúval ékítve a gyönyör karjai közt lejteni, ha mindjárt
kárhoztatást suttognak is mögöttem.
Elmélkedés soha méltóbb meglepetés által nem lőn zavarva, mint a
fentebbi, midőn Dell’ Orto grófot jelenték. Angelique esze és
szívdobbanása mintegy varázsütésre megállt, ajkait szólásra mozgatá,
hangot adni azonban nem bírt. Kezével a szolgának várakozást inte,
homlokát zavartan végig simítá, s mint kit roppant szédelgés fog el,
ingadozva ereszkedett a közel pamlagra. Végre remegő hangon szólt:
– Szívesen látom.
Életében a legküzdelmesb perczet érzé át; látni azt, kihez
nagyravágyásának, szerelmének – a mennyire magán túl mást is szerethete,
és reményeinek minden hálózata szőve volt; ábrándjainak eszményét újra
látni, – ah! de hogyan? – Ki felelős e helyzet kínaiért? A gondviselés
nem, attól bőven megáldva lépett a világba! az emberek nem, ezektől az
elkényeztetésig volt kitüntetve. – Vádolhat, a kit akar, embereket,
sorsot és véletlent, az igazi ok mégis saját szívétől és elhibázott
nevelésétől ered.
Földre szegzett szemeit még akkor sem emelé fel, midőn közeledő lépteket
hallott s így nem láthatá a győzelmi pillantást, melyet Dell’ Orto rá
lövelt.
Saskesely a körmei közt pihegő galambra nem tekint oly elégült
önérzettel, mint Dell’ Orto Angeliquera. Pillanatig legelteté áldozatán
villogó szemeit, s aztán csakhamar más kifejezést öltve, levert bánatos
arczczal szótlan közeledett Angeliquehez; itt megállt, mélyen sóhajtott,
kalapját elejté s kezeit összekulcsolva féltérdre esett; feje kezeire
hanyatlott, e kiáltással:
– Angelique! mit tőn?
– Megöltem boldogságunkat! – fuldoklá könnyzápor közt a bájos nő.
– És igérete, fogadása, esküje?
– Szivem mélyét égetik.
– Miért lől hűtlen?! hisz mint én szerettelek, nem szerethet senki;
miként én boldogítani akartalak, nem boldogítand senki.
– Eltűntél és én védelem nélkül maradtam; szüleim kényszerítettek ez
utált frigyre és nem volt ki bátorítson, kihez elcsüggedt lelkem
simuljon, mint vihar által elsodort gyönge növény simul a fatörzshez; te
nem voltál itt és én kétségbeestem.
– Oh, hogy akkor sujt a legnagyobb csapás, midőn boldogságunkhoz
legközelebb véljük magunkat?!
– Nem voltam itt, igaz, mert eszeveszetten sieték atyámhoz kieszközölni
házasságunkba való megegyezését. Nehezen, de mégis sikerült; nem írtam,
mert utolsó pillanatig határozott ellenszegüléssel találkozám, csak
midőn öngyilkossági szándékomról győződött meg atyám, adá beleegyezését.
Egy pillanatot sem veszítve, repültem hozzád, tele reményekkel, tele
boldogsággal és most itt vagyok, tele csalódással, tele kétségbeeséssel.
Angelique! mi fogja enyhítni szenvedésimet?
– Azon tudat, hogy én is nagyon szenvedek.
– Oh Angelique? ez ejt kétségbe, ez tesz őrültté.
– És nem lehet rajta változtatni!
– Nem lehet?! – kiáltá Dell’ Orto s szikrázó szemeit éghez emelve
felegyenesedék, – hát nem mindenható-e a szerelem? kezedet elrabolhatták
tőlem, de szívedet nem. Viseld nevét bárkinek, Angelique! te enyém vagy,
esküszöm!
– Ah Róbertem!
– Nem szertartás, de érzelem adja össze a sziveket; nem a világ itélete,
hanem saját élveink nyújtanak földi boldogságot. Mi gátol, hogy a
félvilág irígyeljen bennünket?
Angelique nem felelt, de hallgatásában rejlett a legnagyobb válasz.
És elhatározták, hogy boldogokká legyenek.
Efféle álboldogság szülte az életben még a legnagyobb boldogtalanságokat
és mégis mily kevesen okultak az intő példán; mindenik azt hiszi, ő
kivétel lesz, okosan viszi dolgát, s az előitéletekkel merészen
szembeszáll; ha rajtaveszt, a véletlentől kezdve a szobalányig mindent
okoz, csak saját jellemtelenségét nem. Mennyi vagyon pusztult el! minő
tekintélyes családok sülyedtek alá és hány virágzó élet lőn már áldozata
ez átkozott boldogságnak?!
De beszéljünk és okoskodjunk bármennyit, a ledérség ismét szépen
összeölelkezett a kaczérsággal, hogy egy boldog viszony botrányaival
több legyen a példás életű nagyvilágban.
Váratlan megérkezék Zárai. Viharos jelenetet lehetne várni, de csak
mosolygó arczok, üdvözlő kézszorítások következtek.
Zárai pillanatra bocsánatot esde Dell’ Orto gróftól s nejét a
mellékterembe szólítá, hol nehány okmányt és kötelezvényt vele
aláiratván, karöltve visszavezeté. Rövid társalgás után a vendégnek jó
mulatást kivánt, nejével udvariasan kezet szoríta és távozott.
Nemde, finomul művelt férj?
Angelique valóban szerencsés választást tőn.
XIX. (A jószivű nagynéne, ki tettét bánni kezdi.)
Két levéllel kezében s keserves könnyekkel szemeiben, állt Döme az üres
szoba közepén.
– Elment – sohajtá – örökre elment s azt hiszi, én élek addig, míg ő
Párisba ér; nem, oh nem! Mint hű szolga, utolsó parancsát teljesítem s e
két levelet átadom, a hova szól, aztán egy sarokba vonulok meghalni.
Sokáig busongott, sírt és dörmögött; minden nevezetesb bútordarab üres
helyét sóhajra méltatta, az íróasztal előtt pedig, hol Kázmért annyiszor
ülni látta, térdre esett s egész buzgósággal imádkozék. Azután szemeit
öklével kitörőlve sóhajtá:
– Vén napjaimban magamra maradtam. Mi lesz belőlem s mi lesz szegény,
könnyelmű jó uramból, ha nem én őrködöm mellette?
Miután még egyszer körültekinte, mintha valamelyik sarokban Kázmért
akarná megpillantani, olyat sohajta, mint a ki reményében csalódik és
elballagott. Útját Ujfalvy Vilmoshoz vette.
A bárónál rögtön bebocsátást nyert.
– Mi jó hírt hozasz, öreg? – kérdé a báró.
– Rosszat, méltóságos úr, nagyon rosszat.
– Az Istenért! mi történt?
– Tudja meg tőle magától – mond Döme egy levelet átnyújtva.
Ujfalvy mohón ragadá el a levelet s lázas ingerültséggel olvasá végig.
– Megfoghatlan – mormogá Ujfalvy maga elé, mialatt a levelet újra átfutá
– végkép távozott s e tervéről velem mit sem közölt.
– De még velem se – szólt közbe Döme – pedig ennyit csak megérdemeltem
volna, mert mondhatni én neveltem, én ültettem először lóra, én adtam
kezébe először puskát, én segítettem megcsalni a nevelőt és most
meghalhatok valahol a sövény alatt.
– Meghalhatsz nálam, jó öreg, mert Kázmér gondoskodott rólad. Ő
barátságomtól mindent várhat s nem kér egyebet, mint számodra
elhelyezést; mától fogva komornyikom vagy. Ha kenyeremmel beéred, nálam
halhatsz meg.
– Engedelmet kérek méltóságodtól, de azt nem igérhetem.
– Tán túl akarsz élni?
– Az öregnek meg kell halni, a fiatalok meghalhatnak; ezzel nem jó
tréfálni, de én más okért nem igérhetem ezt.
– És miért?
– Mert az Isten jó és kegyelmes, egykor tán vissza vezérelheti szeretett
uramat imádott hazájába és akkor –
– Visszamennél hozzá?
– Ha a mennyországot birnám is méltóságodnál, de bocsásson meg, el
kellene hagynom, mert az üdvösség is égetné lelkemet, mihelyt azt nem
vele oszthatnám – s szavai alatt redős arczán nagy könnyek szivárogtak
szerteszét.
– Légy jó reményben, Döme, iparkodni fogunk uradat meglelni s mihelyt
ráakadtunk, szolgálatomat elhagyhatod, addig azonban elvárom, hogy oly
hű és igaz légy hozzám, mint hozzá valál.
– Mikor parancsolja méltóságod, hogy új helyemet elfoglaljam?
– Azonnal.
– Ezerszer bocsánatot kérek, de az még lehetetlen, vagy ha igen, egy
órai szabadságot kérek.
– Mire?
– Jó uramnak még egy parancsát kell teljesítenem; nem örömest teszem, de
ő akarta.
– Titok?
– Korántsem; még egy levelet kell kézbesítnem, de nem oly derék úrnak,
oly igazi jó barátnak, mint méltóságod, kinek napjában ezret is szívesen
elhordanék, hanem egy szörnyetegnek, ki minden szerencsétlenségünk oka,
annak a vén nagynénének, kit csak méltóságod iránti tiszteletből nem
nevezek igazi nevén, de annál inkább gondolom.
– Menj tehát s teljesítsd szegény barátom akaratát.
Döme távozott s az utczára érkezvén, kettőt-hármat simíta bajuszán,
vállait megegyengeté s redőzött homlokkal mormogá:
– Megállj, vén boszorkány. Boszut állok érte, hogy házi életünket így
feldúlád. – Ezzel Valeriához sietett.
Dömét a koros hölgy azonnal maga elé bocsátá, ki feszesen beállított s
makranczos fejbillentéssel üdvözlé az úrnőt.
– Urad küldött? – kérdé Valeria
– Igen, e levéllel – viszonzá Döme, s a levelet átnyújtva, távozni
készült.
– Megállj, tán válasz kell?
– Bizonyosan tudom, hogy nem – felelé Döme s kifelé vette útját, elégült
mosolylyal dörmögvén maga elé.
– Édes a boszú, azért sem csókoltam neki kezet – s mint ki nagy tervet
hajta végre, tele önérzettel ment új helyét elfoglalni.
Valeria megilletődéssel forgatá kezében a levelet, szemében könnycseppet
is morzsola szét, de már nem oly óvatossággal, mint valaha, meglehet
azért, mert maga is észrevevé, hogy két-három hó alatt tíz évet vénült;
ezt csak arczáról lehete leolvasni, de hát még lelke, kedélye?… Ah! az
meg egészen búskomolylyá változott, mintha egész életében csak sors
csapásaival vagy nyomorral küzdött volna.
– Mit írhat, mit akarhat? Hisz tőlem már nincs mit várnia – tünődék
magában. – Szemrehányásokkal illet? Azt teszek magamnak eleget s neki
nincs hozzá joga, én tetszésem szerint intézkedhettem; az igaz, nem
szerencsésen ütött ki, de ő az oka. Ő szakított el köztünk minden
fonalat; meglehet, hogy hirtelenkedtem, de ő ingerelt. Olvasatlanul
küldöm vissza levelét. – Ezzel a csengetyűzsinórhoz nyúlt, de keze
lehanyatlott, míg ajkai e szókat rebegék – ki tudja, mit óhajt – és
reszkető ujjakkal felbontván a levelet, olvasá:
«Mélyen tisztelt és forrón szeretett nagynéném! Midőn e sorokat olvassa,
csak áldása érhet utól, mert én drága hazámat örökre elhagyám. Nem
vádolok senkit, még sorsomat sem, mert azon körülmény, mely e lépésre
kényszerít, adá nekem az élet legfőbb boldogságát, imádott Kamillámat,
kinek bírásában annyira boldog vagyok, hogy érte minden veszteséget
szivesen tűrök, csak kedves nagynéném szeretetének elvesztését nem.
«A szeretet és hála érzetétől megindulva irom e sorokat, félreértés vagy
gyanúsítás nem férhet hozzá, mert mi az életben többé nem látjuk egymást
soha, tehát szabadjon most az utolsó «Istenhozzád» kiséretében
elmondanom, hogy mily mélyen érzem mindazon jóságokat, mikkel szeretett
édes nagynéném elhalmoza, hogy ezekért való hálámat, valamint kegyed
iránti szeretetemet síromba viszem; vajha lett volna bátorságom azon
kegyet még egyszer kikérni, hogy kezét, mely ifjúságom napjait oly
szépekké tette, bucsúcsókommal, a benső rokoni szeretet lángcsókjával
illethetném, de végzetem úgy akará, hogy többé ne lássuk egymást.
«A legszentebb érzés, mit drága hazámból magammal viszek, azon tudat,
hogy kedves néném házasságunkat megáldá, fogadja érte örök hálámat, mert
ez bátorságot ad jövőmmel szembeszállni, hisz hol az eskübe egy ily
szentnek imája vegyül, ott a boldogság el nem maradhat.
«Mennyi mindent akartam írni?! Levelem egy őszinte vallomás lett volna
és most erőm elhagy, de legyen meggyőződve, hogy bármennyi és bárminő
szavakkal írnék is, minden csak oda menne ki, hogy mint tiszteltem,
szerettem mindig és fogom is örökké, hogy minő hálás vagyok nemes szíve
iránt s mennyire megindít azon jóság, melyet rám halmoza.
«És most az éghez fordulok, s kérem, mint buzgó imámmal naponta kérni
fogom, hogy halmozza el minden boldogsággal, legközelebbjei legyenek oly
hálásak, mint vagyok én a multakért, édesítsék meg életét, mit a
mindenható hosszúra nyújtson s mellette eddigi jó kedélyét is meghagyja.
«Ha utolsó «Isten hozzád»-om a részvét egyetlen hangját szívében
föléleszti, hogy nekem megbocsásson, úgy lelkeink találkozandnak s a
rokoni lánczolat köztünk nem szünt meg. Kezeit csókolja örökké hálás
Kázmérja.»
Valeria végig olvasván a levelet, mozdulatlan maradt, kezei mintegy
merevülten tarták a lapot s szemeit kisértetiesen függeszté rá. Nem
szólt, nem sóhajtott s tán nem is gondolkozott; oly érzés szállta meg,
mint ki nehéz álomban futni akar s egyetlen tagját sem képes mozdítni.
Darab idő mulva a betűk összefutottak szemei előtt, aztán minden
elhomályosult.
Iszonyú rémület fogta el a társalkodónőt, mikor úrnőjéhez benyitván, azt
önkívüli állapotban találá, zajt ütött, s a zajra az egész házi
cselédség összefutott.
Mielőtt orvosi segély érkezett, Valeriát gondos környezetének ápolása
öntudatra téríté.
– Mit míveltem?! – sóhajtá szívszaggató hangon.
– Az istenért! mit? – kérdé bánatos részvéttel az öreg társalkodónő.
– Eltaszítám a legjobb szívet, s száműztem a legderekabb rokont. Oh én
szörnyeteg! Nem érdemlem a napot, mely rám süt, nem a léget, mely éltet…
Szegény Kázmér! Ferencz! – szólt inasához – teremtsd elő nekem Dömét,
addig haza ne kerülj, míg őt magaddal nem hozod. Két aranyat kapsz te
is, ő is, ha még ma beszélhetek vele.
– Itt lesz, ha galléron fogva kell is elhoznom – felelé Ferencz, s
örömmel távozott.
– Te pedig, Ágnes – parancsolá szobaleányának a siránkozó úrnő, – menj
Kázmér lakására, tudakozd meg, ha elment-e már végkép, és mikor? Mi
pedig, kedves barátnőm – folytatá a társalkodónőhöz fordulva –
kocsizzunk Budára a várkápolnába, ott láttam őt utoljára, ott akarok
érte és boldogságáért imádkozni. Szegény jó fiam! Egyetlen drága
Kázmérom!… hát elhagytál?… és én ne lássalak soha? ez rettenetes!… ez
megöl!
– De nagysád! az ég szerelméért! mit mível! hisz ő engedetlen volt,
visszaélt jóságával, megsértette nemes szívét, és daczolt legjobb
szándékú akaratával.
– Mind megtudnám neki bocsátani, csak ne volna késő.
– Aztán vannak más rokonai, kik engedelmesek, szeretik.
– Tudom, tudom – susogá keserűn Valeria.
– Kik bizonyosan el nem hagyják.
– Oh, bizonyosan nem, de gátolhat-e az abban, hogy Istentől Kázmérnak
minden jót kérjek? Ha magam nem adhatok neki, hát kérek számára. Menjünk
kisasszony; önnek is van mit kérni, hogy az Isten bocsássa meg vétkét, a
mennyiben szegény Kázmérnak hű rágalmazója volt.
– De nagysád!…
– Valóban, igen józanon cselekednék a kisasszony, ha nevét előttem soha
ki nem mondaná, és kérem, mikor itt róla megemlékezünk, ön úgy viselje
magát, mintha soha sem ismerte, soha sem látta, s róla soha sem hallott
volna, mert minden jobb érzés fellázad bennem, ha visszaemlékszem, mily
rútul viselte magát szegény, feledhetlen szegény Kázmérom irányában.
– De bocsásson meg…
– Soha! – esék szavába indulatosan Valeria – hol is volt az eszem, hogy
önt szentegyházba hívtam, mikor kedvenczemért akarok imádkozni? Maradjon
itthon, ily pillanatban nem akarom mellettem látni.
A társalkodónő sírva távozott.
Valeria sírva várta kocsiját, nemsokára az előrobogott, hogy a bánatos
hölgy a várkápolnában merítsen vigaszt lesújtott lelkének.
Alig kocsizott el, a társalkodónő is sietett szíve bánatát kiönteni; hol
tehette azt inkább, mint Angeliquenél, hisz annyi fáradozással működött
minden alkalomkor Zárai Gyula érdekében Valeriánál, hogy az örök hálát
ezen ifjú házasoknál a maga részére biztosítottnak vélte, ámde
rettenetesen lesújtá a csalódás, mert Angelique nem ért rá őt elfogadni,
s Gyula a vén kisasszony fülehallattára mondá:
– Mit alkalmatlankodik annyiszor itt ez a vén hírszatócs?
A kisasszony kérges szívének minden rétege megtölt epével, szűk keble
boszút lihegett, s kiégett szemeiben harag villámai czikáztak. Így ért
haza, s ily lélekháborodásban lelte őt Valeria, de ez a változást
barátnőjén észre sem vette, mert egészen másra gondolt, mit saját
beszédéből láthatánk.
– Én igen szerencsétlen vagyok.
– Megesküvém – felelé a társalkodónő – hogy jóban és rosszban osztozni
akarok, az ég meghallgatá eskümet, én is szerencsétlen vagyok.
– De csak nem általam lőn azzá?
– Nagysád iránt csak forró hálát érzek.
– Ne vegye rossz néven, hogy oly keményen szóltam önhöz, de én Kázmért
most is nagyon szeretem, elvesztését gyászolom, őrületes eljárásom miatt
kétségbe vagyok esve.
A társalkodónő életében először nem szólt Kázmér ellen, s nem
vigasztalta Gyuláékkal úrnőjét.
– Többé nem kell a világ, nem színház, nem társaság, visszavonulok
mindentől.
– Egy kissé tán mégis korán lesz.
– Gyászt öltök, s mulató-termemből imaszoba lesz, hol igazságtalan
eljárásomért akarom az eget s elhunyt nővéremet megengesztelni.
– Ez víg élet lesz – gondolá a kisasszony, s minden ékesszólásával
törekedett lebeszélni úrnőjét. Elfeledte kétségbeesését, el haragját,
mert zárdában élni soh’ sem volt eszménye; de bámulatos! minél inkább
erőködött lebeszélni Valeriát, ez annál makacsabbul ragaszkodott ahhoz,
mit kimonda.
– Pálmayné, aztán Gyula és neje az egyetlenek, kiket a mai napon túl
elfogadok. Többé semmi estély, semmi társaság, semmi játék és zaj.
A kisasszony elszörnyűködött, hogy minő élet lesz ez?
– Felesleg termeimet elzárom, és két terítéket kivéve, minden ezüstömet
elajándékozom.
– Ha szabad kérdenem, kinek?
– Természetesen azoknak, kik különben is örökölnék, Zárai Gyula és
nejének.
– Miért ne örökölhetné épen úgy Vizeki Kázmér?
– Ah! hol van ő?!
– Lehetlen-e, hogy visszakerüljön? Zárait százezrekkel boldogítá, ő nem
szorul ily csekélységre…
– Csekélység? Ezüst száz személyre?
– Annál jobb szegény Kázmérra nézve.