Ki viharban száll tengerre, korántsem érzi keblét úgy szorulni, mint az,
ki küszöbön áll sorsát örökre egy nőhöz kötni; annak, ki vagyonát veti
egy koczkadobásra, idegeit nem támadja meg oly lázas roham, mint azét,
ki oltárhoz vezeti aráját, mert ha a hajó elmerül, be van végezve az
utas földi pályája; ha szerencsésen partra köt, örömmel üdvözli az
életet; ki vagyonát veszélyezteté, vagy koldussá lesz és új életmódhoz
lát, vagy az óhajtott kincs birtokába jutva, kitűzött czélját eléri.
Ámde lelkét, szellemét, gondolkozását az eddig élvezett szabadság
teréről egy szertartás által a bizonytalanság világába átültetni, hol,
igaz, hogy a rokonérzelem szívet, lelket a menny üdvéig fokozhat, de az
ellenkező eset egy hosszú életen át tartó szenvedést, lenyűgözött
szellemet, megtört lelket és keserűséggel telt szívet alkothat; ez
gondolkozóvá teheti az embert, ez imára keltheti a lelket.
Nem csoda tehát, hogy Kázmér, ki égett a vágytól ezen órát elérni, most,
midőn elérte, meg lőn hatva.
A legszerelmesb ember is nehéz szívvel mond «Isten hozzád»-ot a
nőtlenségnek, mert nem tudja, mit cserél érte.
XVI. (Kinek esküvőjén jelenik meg Valeria?)
Szép májusi nap volt; az intézet növendékei a kicsiny, de jó izléssel
rendezett kertben élvezék szabad idejöket. Festői képlet ennyi
kisebb-nagyobb leánykát a legszigorúbb tisztasággal öltözve, fesztelen
csoportozatokban – itt egy terebélyes fa árnyékában, ott a zöld gyepen
elszórva, majd a virágok közt bibelődve, s ismét sétálgatva látni; az a
vidor csevegés, gondtalan arcz, jóizű nevetés a szemlélő lelkét
megeleveníti. Valóságos tündérkert, s benne Kamilla úgy veszi ki magát,
mint valami tündér-szellem.
Most egyiknek oktatást ad a földismeretben, majd amott a történetből
magyarázgat; ezt egy nyelvhibáért javítja ki, amannak hímzését veszi
birálat alá, de ezt mind oly játszva, annyi szivélyességgel, hogy a
gyermekek duzzogás helyett hálával veszik intéseit; aztán kis csoport
környezi, s azoknak egy regét, vagy szép költeményt szaval, a
nagyobbakkal a füvészetről értekezik, majd a labdázók közé elegyedik, s
a játékba új életet hoz. Mindenütt, a hova csak közeledik, kitörő
örömmel fogadják.
Lucill olvadékony szeretettel ölelé gömbölyü karját Kamilla karcsu
dereka köré, értelmes szép fejét a barátnő vállára hajtá, s
megindulással mondá:
– Hát egészen másoknak szenteled magad? Tudod, nélküled csak félig
vagyok.
Kamilla bájos mosolylyal forditá fejét arra, s Lucill magas homlokát
megcsókolá, ez volt a válasza. Ugy vették ki magukat a csoportozat
közepette, mint midőn egy szép bokrétában két legszebb virág kiválik.
Mióta Kamilla az intézetbe lépett, Lucillen valóságos csoda történt; e
büszke, gúnyolódó, engedetlen és makranczos kisasszony egészen
megszelidült; engedelmes, szerény és tanulékony lőn, társnői, kik előbb
rettegték, megszerették, a tanítónők nem mint azelőtt
kötelességérzetből, de valóságos hajlammal foglalkoztak vele. Két hó
alatt nagyobb haladást is tőn, mint eddig két éven át.
Julie ellen sem volt panasz.
A többi? Azok valóságos kis tudósokká váltak, mert verseny tárgya lőn,
hogy ki csinál Kamillának nagyobb örömet, mit ő mindig akkor
nyilvánított a kicsinyeknek, ha valami újat tanultak, vagy a mit ő nekik
ma magyarázgatott, holnap hibátlanul elmondák! Ők tehát megfeszíték
erejöket, s a hihetetlenségig sokat tanultak.
A főnöknő az ablakból elragadtatással nézte, mi történik kertjében, s
áldotta a pillanatot, mely Kamillát a házához vezérlé.
Pálmayt jelenték be.
A főnöknő örömmel sietett az érkező elé, s mielőtt Pálmay szólhatott
volna, elkezdé:
– Gyámleánya után jő tudakozódni? Oh, az valóságos angyal, intézetem jó
szelleme, s minden leányok gyöngye!
– Ha kegyed vele ilyen elégedett, közlésem meg fogja szomorítani.
– Hogyan uram?
– Miután kegyednek őszinte hálát mondanék a szegény árva iránt
tanusított részvéteért, kérnem kell kegyedet, ne vegye rossz néven, ha
őt holnap elviszem innen.
– Hogyan? – kiálta fel rémülve a főnöknő – nincs megelégedve? valami
panasza van?
– Semmi, tiszteli és szereti kegyedet, mint édes anyját, csak hálával és
elismeréssel szól kegyedről.
– Tehát mi az oka?
– Atyja máskép intézkedett.
– De én nem kivánok fizetést, boldog leszek, ha ingyen tarthatom.
– Köszönöm, igen-igen köszönöm, de az atyai akarat előttem, s hiszem,
előtte is szent.
– Oh! minő sebet ejte lelkemen.
– Sajnálom, hogy e nemes léleknek elismerés helyett szomorúságot kell
hoznom.
– E hír valóban lesujt – és szavait leomló könyei igazolák.
– Legyen szabad Kamillával szólnom.
Nehány percz mulva Kamilla állt Pálmayval szemközt.
Pálmay közlé Kamillával Villám levelét, s egyszersmind tudtára adá, hogy
holnap eljövend érte, őt az egyházba kisérendő, hol Kázmér várakozni fog
rájok.
Kamilla nagybátyja keblére borult s megindulással zokogott. Így találta
a belépő főnöknő, ki Kamillát szeretettel voná magához, s vele együtt
sirt.
Pálmay hasonlóan megtörülgeté nedves szemeit, s aztán még egyszer
megköszönve a főnöknőnek tömérdek szivességét, távozott.
Soha az intézetben még annyi köny nem omlott, mint a hírre, hogy Kamilla
reggel elhagyja az intézetet; játék, tanulás, uzsonna, minden
félbeszakadt, csak a sűrün omló könnyek árja nem.
A kedves kis teremtések mind zokogva keresgéltek holmijok közt, ha
valami becses emléket találnának Kamilla számára, s este huszonhárom
fényképpel – mely közt a főnöknő és valamennyi nevelőnőé is ott volt –
gazdagult; egyik a pénztárczát hozá, mit anyja nevenapjára hímzett,
másik ezüst tűtartóját, mit zsebpénzéből gazdálkodott meg, s ki egyébbel
nem birt, emléklapot írt tele, csak Lucill nem hozott semmit, csak
Lucill küzdé vissza könnyüit.
Este, midőn lenyugvásra visszavonultak, a szerény szobában Lucill
Kamillát átölelé e szókkal:
– Drága Kamillám! Én is adhatnám arczképemet, mint a többi, de én nem
képes könyveid közt, hanem szívedben óhajtok lenni; én nem sírtam, mint
a többi, mert én is elhagyom e szűk falakat, s akkor feltalállak ott a
nagyvilágban.
– Tévedsz, édes angyalom. A nagyvilág előttem zárva lesz ott künn is. Te
ünnepelt leszesz, mert előkelő vagy, te fényleni fogsz, mert szép és
kedves vagy, téged csodálni fognak, mert megérdemled, míg én…
– Míg te, ki százszor szebb, jobb és több vagy mint én, s a mi vagyok
is, neked köszönhetem, el fogsz tölteni minden kört bájaiddal és
szeretetreméltóságoddal.
– Rám igen szűk kör vár, de én azon körben boldog leszek.
– Nélkülem is?
– Én sokat leszek veled, mert lelkem téged felkeresend.
– De én meg személyesen foglak felkeresni. Légy bárhol az országban,
diszesíts bárminő kört, én fel foglak találni. Im – folytatá, egy kis
emléket véve le nyakáról – ezt anyám viselé s tiz éves születésnapomon
nyerém ajándékba, azon kikötéssel, ha valaha megválok tőle, csak
családtagnak adjam, mert nagyanyám is viselé, következőleg családi
ereklye. Nincs becsesb tárgyam, vedd ezt, s ezzel testvéremmé avatlak. –
Ezután nyakába borult, összevissza csókolá és zokogni kezdett.
Kamilla könnyzáporral bírt felelni csak.
Másnap az elválás oly általános levertséget szült, hogy a tanórákat fél
napra fel kelle függeszteni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kázmér nem a szokott nyugalommal, és korábban mint egyébkor végzé
öltözködését.
Dömének ez feltünt, szerette volna is tudni okát, de ura hallgatag volt.
Nyolcz óra után igy szólt Döméhez:
– Tízkor a legnagyobb rendben leljek mindent – s néhány lépést tőn az
ajtó felé, honnan azonban visszafordult, s Döméhez közeledett, ki
hirtelen maga körül tekinte, hogy vajjon mi történt, mert urának
szemében könnyeket látott. Mennyire meg volt lepetve, midőn széles
vállát Kázmér kezétől érzé érinteni.
– Döme! – kezdé Kázmér – becsületes, jó Dömém, kérjed az Istent, hogy
szerencsés órában hagyjam el a házat.
– Nagyságos uram! az egekért, mit akar mívelni?
– Két óra mulva nőmet fogom e szerény lakásba vezetni.
Döme térdre esett, Kázmér kezét ajkihoz ragadá, és sírt, nevetett egész
a fuldoklásig, de szólni egy hangot sem bírt.
Már Kázmér rég elhagyá a szobát, és Döme még mindig térden állva
zokogott. Mikor szóhoz bírt jutni, fejét hátra veté, s két kezét ég felé
kiterjesztve sóhajtá:
– Drága uram, te ott a magasban, áldd meg fiadat, mert megérdemli, hogy
boldog legyen.
Kázmér kocsiba veté magát s Valeriához hajtatott. Nagynénje nem bocsátá
maga elé, ekkor látogató jegyére e nehány szót irá: «Ha nem szeretetből,
irgalomból adja áldását, tetézze ezzel jótéteményeit, mikkel
elhalmozott.» Beküldé a lapot, s feszült izgatottsággal várt válaszra.
– Ő nagysága nem fogadhat el senkit. – Ennyit jelente, az inas, a többit
Kázmér gondolhatá.
Ingadozó léptekkel távozott kocsijáig, s Ujfalvi Vilmoshoz hajtatott,
kit magával tanunak vitt az esketéshez.
Valeria gondolatokba mélyedve ült reggelinél, midőn komornája hirül
hozta, hogy Vizeki Kázmér úr óhajt bebocsáttatni.
Mintha kisértet állna a küszöbön, oly rémülten kiáltá Valeria:
– Nem akarom látni – s arczát elfordítá az ajtótól, egyik kezével
szemeit fedvén el, a másikat pedig védőleg feszíté ki a bejárás felé.
Egy pillanat mily háborodást okozott lelkében; ő maga sem tudta, mitől
ijedt meg annyira? Hisz Kázmért nemcsak nem gyülölé, de számtalanszor
megkönnyezte; akárhányszor leste kocsijából, ha nem pillanthatná-e meg
az utczán; hogy vagyonát Záraira ruházta, az egy felingerült pillanat
műve volt, megbánta már, de késő, az adott szó és irott szerződés
kötelező. Ez volt, mitől megijedt, és nem Kázmér, saját tette volt a
rém, mely csaknem kétségbe ejté; nem merte látni azt, kit mindig oly
mélyen szeretett.
Midőn a beírt lapot hozá az inas, nem merte mondani, hogy azon más is
van, mint egyszerűn látogatójegy, mert látta urnője levertségét.
– Jól van, elmehet – mondá az inashoz.
Az inas úgy vélte, hogy Kázmér mehet el, tehát a jegyet letevé, s kiment
az üzenettel.
Valeria, kedélye csillapítására, elkezdett okoskodni:
«Gyula is ép úgy nővérem fia, mint Kázmér; Kázmért szerettem, de
csalatkozám benne, csalatkozni emberi dolog; Gyulában inkább feltaláltam
azt, mit Kázmérban kerestem,… végre én azt szerethetem, a kit tetszik, s
azt boldogíthatom, kit jónak látok.» Reggelijét félbeszakítá, és
szórakozás után nézett; a könyvek, mik kikészítvék, nem olyanok, hogy
figyelmét ma leköthetnék, – félredobálgatá, e közben Kázmér jegye kezébe
akadt, átolvasá, mélyet sóhajtott, s erőtlen roskadt a közel székre.
Darabig némán szegzé szemeit maga elé, s azután éghez emelé, kezeit
mellén át keresztbe kulcsolá, s mély megindulással mondá:
– Vagyonommal tehetek a mit akarok, de hogy áldásomat tagadtam meg tőle,
pfui! Valeria, ez nem emberi dolog. – Keble szorult, feje zúgott, otthon
minden kiállhatlan, szük kezdett lenni, levegőt, levegőt akart.
Becsengeté komornáját, s parancsot ada, hogy a kocsis fogjon.
Félóra után hintóban ült, s a zugliget felé hajtatott, azon reményben,
hogy az üde lég jótékonyan fog rá hatni, s a sétálók sokasága
szórakozást szerzend.
– Hálátlan fiúk! – sóhajtá – mennyi szomoruságot okoznak?!
Midőn a várkápolnát megpillantá, a zsinóron jót rángata s a hintó
megállt. Valeria templomba ment, ima által megkönnyíteni lelkiismeretét.
Az egyház üres volt, mi őt még komolyabbá hangolá. Elkezdett imádkozni,
azután sírt, ujra imádkozott,… sokáig ott feledé magát, és Isten tudja,
meddig maradt volna, ha egy esemény fel nem rázza.
Szívbánatába elmerülve, észre sem vette, hogy az egyházfi néhány
gyertyát felgyujta, mi alig történt meg, s a lelkész vezetése alatt,
minden fény és kiséret nélkül egy, házias szerénységgel öltözött nő és
három férfi lépett oltárhoz.
Valeria a neszre felpillantott, s lélegzete elakadt. Mindenre inkább
kész volt, mint e látványra. Futni akart, de mozdulni sem birt, tagjait
merev zsibbadtság lepte meg, s szívének verése megszünt. E pillanatban
nem érzett, nem gondolkozott, csak látott; úgy volt, mint ki álmában
fuldoklik, egy pohár vízzel enyhítene baján, de nincs ereje ajkaihoz
vezetni.
Mit kelle még átélnie!?
A férfiak egyike az oltárnál levőkhöz nehány szót sugva, halálsápadtan,
ingadozó léptekkel közeledett felé.
Ha Torday Lajos, kit negyven év előtt szemeivel megölt, sirjából
kilépve, feléje közelednék, nem hatott volna jobban rá, mint mikor
Kázmért látta jönni. Eddig legalább szemei nem tagadták meg a
szolgálatot, de most minden elsötétült előtte.
Kázmér letérdelt előtte, fejét mélyen mellére hajtá, s megindulástól
reszkető hangon mondá:
– Anyám szellemének képviselőjét tekintem kegyedben, anyám nevében
áldást kérek.
– Szegény Valeria! inkább is volt szellem, mint élő lény. Gépileg,
mintha delejes erő vonná, két kezét Kázmér fejére illeszté, azután feje
is oda hanyatlott. A magas boltozat zokogását viszhangozá. Végre kis
erőt gyüjtve, síri hangon mondá:
– Isten áldjon, édes fiam!
Kázmér felegyenesedett, arcza átszellemült kifejezést ölte. Valeria
kezét megcsókolá, s szilárd léptekkel sietett az oltárhoz, hol
Kamillának örök hűséget esküdött.
Valeria Kázmér távozásakor a padban hátra veté fejét, s az egész
szertartás alatt mozdulatlan maradt.
Midőn az esketés végbe ment, Kázmér Valeriához közeledett, s kocsijáig
támogatá, hol röviden elbucsuzott.
Valeria idegei e rázkódást nem birták el, lázban érkezett haza és fekvő
beteg lőn.
Öt nap mulva végtelen sora a fényes fogatoknak vonult el a kis kápolna
előtt; benn díszes vendégsereg, gazdag öltözetek, temérdek pompa és
nagyszerű szertartás volt látható; az utczákat kiváncsiak sokasága
özönlé el.
Egyhamar alig láttak oly fényes nászt, mint Angelique és Zárai Gyuláé.
Csak Valeria nem volt ott, kit ez ünnepélyen résztvenni betegsége
gátolt.
Tán néha mégis igazságosan intézkedik a sors.
[Illustration: Az egész szertartás alatt mozdulatlan maradt.]
XVII. (Uj házasok.)
Hol van tökéletes boldogság?
Valószinüleg a mennyben.
És itt e földön?
Vannak mennyei pillanatok, midőn a szív eltelik gyönyörrel, a kebelt
magasztos láng hevíti, s az idegeket édes delej szállja meg; a képzelet
egy érzelemvilágba ragad, a föld bajaival és nyomorával messze alant
marad.
Ily pillanat varázsa szédíté mámorba Kázmért, midőn a kis
tündérteremben, melyet annyi költészet és izléssel rendezett kedves
angyala számára, Kamillával, mint szeretett nejével együtt ült. Kéz
kézben pihent, s tekinteteik egymás szemeibe olvadtak.
– Végre tökéletes boldog vagyok! – sóhajtá Kázmér.
– Hát én, ki álmodni sem mertem ily üdvet?! kit a könyör tűrt meg a
világban csak, s most boldogságom az egész világ fölébe emel: ki azt
hittem, a sors üldözötte vagyok, pedig karjain hordozott, mert hozzád
juték, ki lelkem ura, szívem bálványa, s életem megváltója vagy.
– Téged, kire maga az ég is büszke lehetne, csak tűrtek volna e világon?
Oh Kamilla! többet érsz te nekem, mint az egész világ. Angyal, ki
leszálltál hozzám, hogy hajlékomba hozd a mennyországot, nem fogod-e
valaha kevesleni, mit viszonzásul nyertél?
– Én? Hát nem általad nyertem mindent? házikört, állást, boldogságot.
Mit hagytam én el érted? szenvedést, lealáztatást, üldözést; mit hagytál
értem te el? fényes életet, nagy örökséget és tömérdek szép kilátást.
Mindezekből véghetlen szerelmem fog-e valamit kárpótolhatni?
– Fényes élet?! szemeidben ragyog nekem a legfényesb; nagy örökség?! te
vagy nekem a legdrágább kincs; temérdek szép kilátás?! kell-e nekem
szebb, mint megtarthatni szerelmedet?
– Örökre, örökre! – sóhajtá Kamilla, s bájos fejét Kázmér dobogó mellére
hajtá.
Kázmér két karjával átölelve az angyalfőt, ajkait az illatos fürtökbe
temeté.
Észre sem vették, hogy az ajtóban Döme áll, ki összekulcsolt kezekkel
szemeit égre emelé, az Istent kérni látszott, hogy ez mindig így
tartson.
Hosszú szünet után Döme étkezni szólítá őket.
Mindketten felrezzentek, szerelemittasan mosolyogtak egymásra, Kázmér
gyengéden átkarolá kedves nejét, s asztalhoz indultak. Alig léptek a
mellékszobába, a nyitott ablakokon roppant zörej és csörtetés hangzott
be, oda léptek. Fényes fogatok hosszú sora közeledék.
Kázmér még ekkor is átölelve tartá a karcsú derekat, Kamilla pedig
balkezét férje vállára fektetve, fejével is oda simult.
Díszes hintót ágaskodó négy pej vont, gazdagon ezüstözött szerszámban;
kocsis és huszár világos kék ruhában, ezüsttel sujtásozva foglalák el a
bakot. A hintóban drága gyöngyökkel himzett, s kitünő izléssel készült
menyasszonyi öltözékben, fején gyémánt diadémmal, miből dús redőkben
hullámzott alá a csipkefátyol, – ült Angelique. Szép volt, mint egy
regebeli királyné. Tekintetét nem menyasszonyhoz illően, ki esketésre
megy, büszke megvetéssel jártatá körül, s meglehet, kereste a helyet, de
meglehet véletlen, Kázmér ablakára esett. Az új házasok olyatén álltak
ott, mint említők. Angelique látta, mert nemcsak szemei akadtak meg, de
midőn fejét odafordítá, villámot szórtak, míg ajkain kicsinylő mosoly
lebegett. A kocsi tova robogott, s mások érkeztek nyomába.
Kamilla felpillantott Kázmérra, szemei könynyel telvék, s elváltozott
vonása ezt látszik kifejezni:
– Lásd, mit vesztettél.
Kázmér forró csókkal válaszolá:
– Mindent nyertem! és ha ők csak tizedét érzik azon boldogságnak, mely
minket eltölt, hálával borulhatnak le a végzet előtt. – Én egyébiránt
kivánom, hogy boldogok legyenek.
– Oh én is, az egész világnak!
– Elhül az étel – szólt közbe Döme.
– Mennyiszer emlékeztet ez a jó Döme, hogy nem vagyunk csupa szellemek –
mond Kázmér, mialatt Kamillát asztalhoz vezeté. – És eszmelánczolatnál
fogva most egy komoly dologról akarok veled értekezni.
– Komoly?
– A mennyiben jövönkről van kérdés. Édes angyalom, mi szegények vagyunk.
– Meglehet te, de én gazdagnak érzem magamat.
– Szellemben igen, de az élethez anyag is kell, tehát tervezgessünk.
– Az én tervem kész.
– Halljam.
– Megnyugodni abban, mit te határozasz.
– Angyalom, – én ha minden értékemet pénzzé teszem, lehet tizenkét –
tizenhárom ezer forintig.
– Hisz ez nagyon sok!
– Igen, ha mindig a tárczában volna, de ha nem keresünk hozzá, hamar
elfogy.
– És miként akarsz keresni?
– Azt gondoltam, haszonbért veszek, csinálok belőled egy eszemadta kis
falusi menyecskét, magam pedig megfogom az ekeszarvát.
– De nem lesz az nehéz?
– Eleinte meglehet, de majd bele törődöm.
– Tán én is segíthetek hozzá?
– Te majd otthon, kis gazdaságunkat látod el; vajat, turót, sajtot
készítesz.
– De nem tudok.
– Majd megtanulod.
– Nagyon fogok iparkodni.
– Aztán aprómarhát nevelsz.
– Jobban tudnék kis lányokat nevelni.
– Tán azt is megadja érnünk a jó Isten.
– Ugye, valami gazdag uraság gyermekeit, kikért jól fizetnek, mint az
intézetben? Oh, én bírok franczia, angol, zene- és énekórákat adni.
– Bájos énekeddel majd csak engem gyönyörködtess, és művészi játékodat
majd engedd, hogy én élvezzem, ha néha a terhes munkától hazatérve,
szellememnek is tápot keresek.
– Szívesen, a mikor csak parancsolod.
– Majd meglásd, oly szépen, oly elégülten fogunk élni. Nyáron az aratók
után leszek, te pedig szépen bekötöd kedves fejedet, hogy a por be ne
lepje, s a cséplősökhöz ülsz, felméreted a gabonát, magtárba rakatod,
aztán az estebédhez látsz, mikor fáradtan hazatérek, elébb megcsókolsz,
így! aztán megmondod, mennyi gabonát mértetek fel, én megdicsérlek, te
pedig jól megvendégelsz.
– Lesz szerény lakásunk, melyet te jó izléseddel berendezendesz, úgy,
hogy csinban, tisztaságban, kedvességben versenyezni fog a vidék előkelő
házaival.
– Nagyon fogok iparkodni.
– Megismerkedünk nehány jó szomszéddal, lesznek lovaink, s télnek idején
gyakran teszünk látogatásokat, s ha mi kapunk vendégeket, jót állok,
tele elragadtatással fognak tőlünk távozni, mert te számukra nemcsak jó
asztalról, de szellemi élvekről is fogsz gondoskodni. – Begyakorlunk
szép darabokat négykézre, meghozatom neked a legújabb dalműveket, s te
nekünk azokat szebben s több kellemmel elénekled, mint a nemzeti
szinházban akármelyik olaszul éneklő magyar csalogány. Ha magunkra
leszünk, kandallóhoz toljuk az asztalkát s egy csésze thea mellett úgy
elcsevegünk, hogy észre sem veszszük, midőn tizet üt. Majd szánkózunk, a
közel városban egy-egy tánczvigalmat is felkeresünk, ha pedig jó termés
lesz, mi adunk bált. Aztán tudod édesem, a vidék soha sincs jótékony
hangverseny nélkül, ott fogsz aratni koszorut és tapsot annyit, a
mennyit csak megérdemelsz.
Így elrepül a tél és megjő a tavasz; én kimegyek a szántóvetőkhöz, te
pedig terjedelmes szalmakalapot teszesz fejedre s a kerti munkákat
rendezed. Minő öröm lesz, ha az első zöldség, mely gondjaid alatt
termett, az asztalra kerül, minő izletes pecsenye fog válni azon
csibékből, melyeket te neveltél, minő zamatos lesz a vaj, melyet te
fogsz kiszedni a köpülőből; minő illatosak lesznek az általad ültetett
és öntözött virágok, ha azokkal szobáinkat ékesítended.
Mondd Kamilla, nem leszünk-e boldogok?
– Igen, igen édes Kázmérom, csak siessünk falura, e boldogság oda is
követni fog, és mindenhova, a hol te vagy?
Mélyen elmerültek a falusi élet tervezgetéseibe, midőn Döme levéllel
kezében Kázmérhoz lépett, ki azt hirtelen elkapva, a borítékra
pillantott.
– Párisból – mondá – válasz távsürgönyömre.
– Szegény jó atyámtól, ah! mily hálátlan rosz gyermek vagyok, szép
terveinkből egészen kihagytam, olvasd gyorsan, kérlek, mit ír?
Kázmér olvasáshoz kezdett.
Az enyelegve nevető arczok szomorúkká váltak, a boldogságot sugárzó
szemek könnyárba merültek, s a szerelemmel telt keblek most a
fájdalomnak is tért engedtek, mert a hontalannak levele szívszaggató
színekkel festé elhagyott állapotát. Hosszú szenvedése végre lábairól
lesujtá, s nem lát maga körül barátságos arczot, mely részvéttel
tekintene rá; nincs egy áldott kéz, mely kiszáradt ajkihoz jótevő italt
nyujtana; nincs egy rokonszenves hang, mely lelkéhez szólna. A
világváros millió embere közt sokkal inkább van pusztán és segítség
nélkül, mint volna a Hortobágyon. «Csak egy kapocs fűz az élethez, hogy
boldogságtokért imádkozhatom, a reményről, titeket keblemre szoríthatni,
úgy is lemondtam.» E szókkal végzé levelét, s minden betün meglátszék,
hogy reszkető kéz irá.
– Soha, de soha se lássam szegény jó atyámat? – zokogá Kamilla.
– Soha? – mond Kázmér – abból semmi sem lesz. Elmegyünk Párisba.
Kamilla örömsikoltással esett Kázmér nyakába.
Kázmér oly hirtelen, mintha ez ölelésből merítette volna az új eszmét,
felkiálta:
– Gondoltam valamit. Kamilla! nem értünk mi a gazdasághoz.
– Azt én már előbb gondoltam, de te azt mondád, megtanuljuk, hát nekem
ez szent volt.
– Rosszul mondtam, édes szerelmem, mert sokszor hallottam, hogy ily
gyakorlatlan gazdák akkor kezdik felfogni a gazdaság titkát, mikor már
mindenöket elgazdálkodták. Aztán meg nem is vagy te falura való.
– Mindenüvé, a hol te veled lehetek.
– Igen, de gondold meg, egy füstös, szalmás, szűk ház, szemetes udvar,
melynek minden éke ketrecz és ól, s ide s tova repkedő tyúkok. Ha én
hajnaltól késő estig a földeken barangolok, az a vigasztalhatatlan
magány, vagy durva cselédekkeli pörlekedés… ah nem! ez nem a te
szellemedhez való.
– Az én szellemem te vagy.
– Igen? Tehát jó szellemed akarok lenni, s hozzád méltóbb tervet mondok:
Párisba megyünk lakni.
– De Kázmér, meggondoltad-e, hogy az messze van, hogy ott az élet drága,
hogy…
– Hogy ott könnyebben, függetlenebbül fogunk megélni, mint itt s végre
akárhogy élünk, senki sem fog ujjal ránk mutatni; igen, meggondoltam.
– És látni fogom atyámat.
– Látni fogjuk; együtt fogunk lakni, együtt reggelizni, ebédelni s néha
kocsizni.
– Istenem, Istenem! én elvesztem eszemet, ennyi boldogságot el nem
birok.
– Már kész vagyok tervemmel s ettől el nem állok. Lesz vagy harminczezer
frank pénzünk, ebből szerényen berendezzük magunkat s nehány évig
tisztességesen elélünk; ezalatt emberekkel és viszonyokkal
megismerkedünk, hirdetéseket nyomatunk s azt hiszem, sikere lesz, hogy
te órákat adhass ének és zenében…
– És kézimunkákban.
– Én pedig nyelvekben és rajzban.
– Ez sokkal szebb, mint béresekkel s csibékkel vesződni.