A tragikum, az eddigiek szerint, a földön nem lehetséges emberi nagyság
összeütközéseinek megnyugtató megoldása katasztrófa által. E
katasztrófa, mint meglakolás egy vagy több vétségért, a mennyiben vétség
és bünhödés rendszerint megforditott arányban vannak benne egymással és
igy fogalmainkat az igazságról sértik, magában véve erkölcstelen és
kinos volna, ha az emberi társadalom föltételei szerint lehetséges
emberek sorsát intézné el eképen, vagyis olyanokét, a kiknek jogai,
igényei, vágyai, szenvedélyei társadalmi intézményeink keretén belül,
együtt élő szokásaink szerint kielégithetők, vagy a kiknek vétkei ugyan
ez intézmények és szokások szerint megfelelő mértékü büntetéssel
igazságosan büntethetők volnának. A ki boldogulása föltételeit a földön
megtalálja, vagy a ki nem sérthető ugy, hogy sérelme orvoslatát meg ne
találná a társadalomban, vagy a ki nem vétkezik ugy, hogy bünei mértékét
megfelelő mértékkel meg ne tudná torolni a társadalom: annak bárminemü
konfliktusa az emberi fogalmak szerinti igazságos mértékkel elintézhető.
Ide tartozik az emberek sokasága az életben, ide a középfaju drámák
tenger hősei. Egy más kategoriába tartoznak azok, a kik erkölcsi,
érzelmi, és értelmi rendkivüliségöknél fogva vagy boldogulások
föltételeit nem találják meg a földön, vagy oly sértékenyek, hogy a
sértés megtorolva is elviselhetetlen rájok nézve, vagy a vétkezésben oly
szertelenek, hogy a földi igazságszolgáltatásnak e vétkezés megmérésére
nincs mértéke, megfelelő megtorlására nincs eszköze. Ezek, mint
rendkivüli lények, saját szertelenségök sulya által katasztrófába
hajtatnak, a mely nem vétkességöknek, hanem nagyságuknak felel meg. Ezek
az életben a kivételes lények, a müvészetben a tragikus természetek.
Impozansak, félelmesek, fenségesek megjelenésökben; impozansak,
félelmesek és fenségesek megsemmisülésökben Lényök rendkivülisége és
megsemmisülésök rendkivülisége fedezik egymást, ez a kettő adja azt a
titokzatos egyensulyt, mely más művek megoldásának megnyugtató, mert
világos igazságszolgáltatása helyébe lép s mely voltaképen a tragikus
hatásnak mondandó.
Tényezők e hatásban 1) a tragikus természet, melyről már szóltam; 2) a
tragikus helyzet, melyről szintén volt szó: 3) a közrend elégtelensége;
4) az esemény szemlélője és 5) a közrend érdeke.
A tragikus természet egy rendkivüli emberi tulajdonságokkal – egygyel
vagy többel – felruházott emberi lény, a kin, egy adott esetben, e
rendkivülisége uralkodóvá lesz. Ekkor áll elő a tragikus helyzet: a
kényszerüség leszámolni vagy természetével, vagy az adott esettel: a
czéllal, a föladattal, mely uralkodó szenvedelmét kihivja. A helyzet
tragikus volta abban rejlik, hogy a tragikus hős sorsára a végső
eredmény ugyanaz, ha vállalkozik föladatára, ha nem. Nem vállalkoznia
annyi mint mindarról a mi az életben rá nézve becses, sőt magáról az
életről is lemondani; vállalkozni annyi mint czélját elérni saját
magának feláldozásával. Az első eset, a melyben a tragikus természet e
természetét zabolázza tétlenségre, a drámai müvészetben nem fordul elő,
csak az életben, minthogy a drámairónak épen a harcz, a cselekvés az
anyaga, a melyből dolgozik. Tőle a katasztrófa elé szindarabot várunk, a
mely a katasztrófát valószinűség által a valóság erejével ruházza fel.
Az élet valóságot nyujt, nem szorult arra, hogy esetei logikus
fejleményeit mutogatva, valószinüséggel csaljon meg bennünket. A
müvészet tehát okokkal, okszerű fejleménynyel visz minket a tragikus
megoldásig. A tragikus megoldás azonban csak akkor ok szerint való, csak
akkor tragikus, ha összeütközései kiengesztelésére a közrend elégtelen;
ha érdekeinek kielégitésére, büneinek büntetésére társadalmi, álladalmi
és egyéb hatalmak kezében nincsen elegendő eszköz. A tragikai természet
a neki elégtelen közrend fölibe emelkedik egyéni erejével, uralkodó
szenvedelme hatalmával és kiveszi magának, a mi emberit meghalad, vagy a
mi egyest nem illet, vagy a mi a közrend szerint mást illet, nem őt. Az
esemény szemlélője én vagyok, vagy te, szives olvasóm, vagy más, vagy
mindnyájan, egy szóval az „ember.“ Látjuk a magunk mását, még pedig egy
rendkivüli jelenségben; látjuk a magunk vágyait, a magunk érzéseit, a
magunk szenvedelmeit rendkivüli mértékben; látjuk az egyént tetszős
harczában egyénisége jogaiért: nem-e mindnyájunk küzdelme ez? De látjuk
egyszersmind a magunk és százféle érdekeink védelmére törvényesen
fenálló közrend megbontását az erős, a szertelen ereje által. Azonban az
erős bukik és helyre áll az erősebb: a közrend.
Igazságszolgáltatás nem történt a bün mértéke szerint, de történt más, a
mi ezzel felér. Láttuk egy rendkivüli hős minden fényét és fölemelő
erejét; láttuk helyzete kényszeritő voltát, mely a végső eredményre
nézve nem enged választást; hallottuk a rendkivüli emberek vágyainak
ellenségét: a világi közrendet sarkaiban recsegni, ropogni; szemléltük
embertársunk elszánt küzdelmeit érzésekért, vágyakért, czélokért, melyek
kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunk érzései, vágyai és czéljai; és
láttuk végre egy bár rendkivüli ember elhárithatatlan bukásának az árán
jogaiba visszahelyeztetni mindnyájunk jogainak állandó őrét, a
közrendet. E tényezők szülik a kiengesztelő tragikai hatást, lelkünknek
félelem és részvét által való tisztulását, mint Arisztotelesz mondja.