Érintettem már, hogy két főfajtája van a tragoediáknak s egy harmadik
keverék fajta a kettőből. Az egyik fajta az, melyben a hős egyenesen
támadja a világi rendet. Ilyen III. Rikhárd, ilyen Macbeth; a másik, a
melyben a hős a világi rendnek, a mintegy benne megsértett világi
rendnek védelmére kel. Ilyen Bánkbán, ilyen Hamlet. Vannak azután
tragoediák, melyekben ez a két momentum elegyül. De mind e kategoriákban
a tragikai momentum nem változik, sőt épenséggel ugyanaz marad. Azéban
is, a ki a támadásban bukik, azéban is, a ki a védelemben idézi magára a
katasztrófát, azéban is, a kinek sorsában mind e két momentum egyesül,
mire a legvilágosabb példa Coriolán. Mert III. Rikhárd, ha meg nem
bontja a világi rendet, nem juthat ama javak birtokába, a melyekre
testi, elmebeli és lelki nagy ereje jogot formál, mint őt legjobban
megillető javaira a földi világnak. Ő egyéni erejéhez képest sértve,
megröviditve van a világi rend által, mely hitványabbak, kisebbek,
pipogyák, gyöngék közt osztogatta el mindazt, a mi legméltóbban az ő
erejét illetné meg Bánk sértve van a világi rend által, a mely
megengedi, lehetővé teszi az ő nagy szivének, nagy lelkének büntelen
való meggyalázását, boldogságának galád megrontását. Hamlet sértve van a
világi rend által, mely lehetővé teszi, hogy az ő anyja, apja
gyilkosának neje, a gyilkos pedig apja után koronás király legyen. Lear,
az apai és királyi zsarnok sértve van a világi rend által, mely
megengedi, hogy ő, a ki országokat osztogat, királyokat tesz boldoggá s
ugy szólván a kicsapongásig élvezi ellenmondást nem ismerő
szuverenitásának szertelenségét, saját gyermekeinek érzéseivel ne
rendelkezzék; Coriolán sértve van a fenálló erkölcsi rend által, mely
ugy intézkedik, hogy rendületlen férfinagyság, mely egy egyénben
kivirágozva oszlopa a köztársaságnak, a gyáva, ingatag és ostoba tömeg
szeszélyei szerint viselje magát, meghajoljon előtte, kolduljon tőle
érdemeiért nem is jutalmat, hanem járandóságot. Romeo sértve van a világ
erkölcsi rendje által, mely fentart és nem képes leverni oly
viszonyokat, a melyek mellett lehetetlen az ő szerelme Juliához És igy
tovább: mindenütt ugyanaz. De velünk, közönséges, avagy mondjuk
nem-tragikus emberekkel is hasonló történik lépten-nyomon. Közülünk, élő
emberek közül azonban csak az a lesz tragikus alakká, a kiben, mint a
tragikai hősökben, megvan az a tartalmi nagyság, a mely nem képes a
rövidséget elszenvedni, hanem sikra száll azért, a mit nagysága magának
követel. Ez történik a drámákban is, melyek ha hőseik emberi erőn felüli
tökéletességekkel vagy nagysággal vannak felruházva, tragoediák lesznek,
ha tulajdonságaik szerényebb mérvüek, középfaju drámák.
Folytassam-e példáimat? A tragikum fogalma ennyivel azt hiszem arra az
egyszerüségre és egységre van redukálva, melyet minden ember megláthat,
de melyet mindenki önkénytelen ki is érez a lángelmék nagy alkotásaiból.
A vétség zavaros, ingadozó és bántó tanánál ez általánosabb, világosabb
és azt hiszem nemesebb is. Egy hasonlat nem demonstrál semmit, de
szemléltet és ezzel magyaráz. A czédrus a fák óriása. Büszkén emeli
koronáját az égre. Sőt ezzel sem éri be: hegytetőkön tenyészik, a
hegyeket teszi maga alá, hogy azzal is nagyobb legyen. És még ennél is
tovább megy: nem a mi égövünkalatt tenyészik, hanem délibb vidékeken, a
hol magasabbak a hegyek, magasabban megy a hegyekre a fa, s
legmagasabban a czédrus. És mentül magasabban megy, és mentül nagyobbra
tör: ott üt bele legjobban a villám. A hegytetőn álló óriasba, nem a
völgyben, a tömegben élő szerény exisztencziákba: beleüt nem azért mert
vétkes, mert féreg férkőzött büszke testébe, hanem azért mert – nagy.
Én csak egy értelemben tudok jogosult vétségről a tragikumban és ez az a
momentum, amely az én felfogásom szerint – és azt hiszem, némileg
Arisztotelesé szerint is – közremüködik a katasztrófa kiengesztelő
hatásában. Ez pedig az, hogy bizonyos értelemben nézők és olvasók
mindnyájan erkölcsi büntársai vagyunk a hősöknek, a kik e szerint, a
mennyiben sorsuk bünhödés, ugyszólván érettünk bünhödnek. Mindnyájan
helyesléssel, lelkesedéssel, részvéttel, bámulattal, csodálattal és az
érdeklődés sokféle árnyéklatával kisérjük tetteiket, tapsolunk
elhatározásaiknak, élvezzük az emberi nagyság, az emberi képességek
kinyilatkoztatásait; a hősben magunk mását, tulajdonságaiban saját
tulajdonságaink hatványát szemléljük; önérzetünk feldagad, bizalmunk
fölserken, méltóságunk érzete izmosodik, látván magunkat, az „embert“
rendkivüli fényességeiben, elméje, szive, akarata erejét, vágyai
mérhetetlenségét, erkölcse hatalmát, lelke rettenthetlenségét, szárnyaló
becsvágyát, soknemü tartalmait… Lelkendezve követjük sorsában közvetlen
érdeklődéssel, csak a katasztrófa előtt állunk meg megdöbbenve, ott
válunk el tőle, fölemelve általa, de tele tanulsággal is és
engesztelékenyen rettentő bukása felett. Mert szép és fenséges látvány
az ember érzelmeinek, indulatainak, vágyainak szertelen nagyságában;
félelmes is azonban és emberi részvételünkre méltó törékeny
végességében, és mindenképen gyengébb a rendnél, a mely állandó és a hős
bukása által megujhodik, hogy felettünk kisebbek felett mindörökre
őrködjék.