A kedves athenei bölcs is egy tragoedia hőse, egy mondhatnám mosolygó
tragoediáé. És ha egy felől sok való és költött esetből tudjuk, hogy a
vétkesség nem sodor okvetetlen katasztrófába bennünket, más felől az ő
esete megtanit bennünket arra, hogy a tragikus bukás várakozhatik ránk
nagy vétség, sőt minden megállapitható vétség nélkül is.
Tudvalevő, hogy Szokratesz egyik filozofikus alaptétele az volt, hogy az
igazságos a törvényes. Tudvalevő, hogy ő ez elve szerint élt is. A
törvényeket megtartani neki annyi volt, mint igazságosan élni, s ő,
mikor már halálra volt itélve, azt mondta magáról: nem hiszi, hogy ember
jobban és kellemetesebben élt volna, mint ő. Mert a törvények szerint
élt mindig, tehát igazságosan is élt.
Ha az erkölcsi rend nem más, mint az isten teremtette világnak,
szükebben az emberi társadalomnak isteni és emberi törvények szerinti
létezése, tehát törvényes állapota s a tragikum az összeütközés ezzel:
akkor ime látunk egy embert Szokratesben, a ki e renddel sohasem jött
ellentétbe, ő az a minta ember, a kinek önmérséklet, testi és lelki
gyakorlatok szakadatlan sora által sikerült magát teljesen harmoniába
hozni a világi renddel. Sikerült neki, a mi rajta kivül ugy szólván
senkinek sem adatott meg. Ő e tekintetben az emberi tökéletesség,
szemben a tökéletlen emberekkel. Ha azonban a tragikum a világi rend
megsértése, miként lehet tragikusnak nevezni azt az alakot, a mely épen
abban jeles, hogy soha sem sérti a rendet, a mely valóságos
inkarnacziója a rendnek? Még abban sem sérti meg, hogy az igazság –
törvényesség – rovására bármely fogással, egy jó szóval, egy hizelgő
szóval, egy meginditó szóval, vagy más hasonlókkal éljen a maga
védelmére, a mire tudvalevőleg nem vala rábirható. Inkább itéljék el,
mintsem hogy igazságát, melynek kultuszát űzte egész életében, hamis,
vagy ahoz nem méltó fegyverekkel oltalmazza s ezzel homályt ejtsen
rajta. Valamint egy izben mint biró életét koczkáztatta a törvényesség
védelmében birótársai és egy bősz néptömeg ellen egymaga, ugy most mint
vádlott nem tett az igazság ellen semmit a maga igazságáért. Azt hitte,
hogy az igazságnak, a törvényességnek becsesebb szolgálatot tesz, ha
ártatlanul hal meg érte, mint magának, ha mással szabaditja ki magát,
mint ártatlanságával, igazságával.
Egy igazán nagy lélek, a mely egész életét hazudtolta volna meg halála
pillanatában, ha máskép teszen a menekvés reményében. És meghalt, nem
mert megsértette a társadalmi rendet; nem mintha vétett volna ellene,
hanem mert ellenkezőleg tökéletessége, maga az erkölcsi rend volt, a
törvény, az igazság volt maga emberi alakban. A rendnek, az
igazságosnak, a törvényesnek oly nagysága azonban, mely ideálnak
képzelhető, de mint ember, ha létezik, a tragikus végzet hatalmába esik,
és belőle talán csak egy módon szabadulhatna meg, akkor, ha a társadalom
élére állittatnék, mint korlátlan ur, mint forrása és feje a
törvényeknek, elsőnek nem csak egyéni tulajdonságaira, erényeire, lelki
nagyságára nézve, hanem külső nagyságban, hatalomban, hivatásban is
elsőnek. Mert ha a társadalom nem oly tökéletes, mint ő, akkor nem
nyujtja az ő lételének feltételeit, ha csak minden hatalma is a
társadalomnak az ő kezébe nem tétetik le.
Mint egyszerü közpolgár ez ideális, sugárzó nagyságban, egy szabad
társadalomban barátok központja, ellenségek czéltáblája, a jók bálványa,
a gyarlók és gonoszok gyülöletének tárgya lesz: és elviselhetetlen
jelenség ama rosszak szemében, kik esetleg a társadalmi rend őrei,
hatalmainak kezelői, tekintélyének képviselői. Ha Athéne rossz kezekbe
kerül, ha a közhatalmat terhelt lelkiismeret, hiuság, kapzsiság, bünös
szándék gyakorolja; az igazság védelme nem találtatik az állami
hatóságok hivatalában, hanem csak a példás bölcs tanitásaiban,
példájában, egyéb módjában, erkölcsi nagyságában: akkor ez utóbbira
nézve megérett a tragikus fordulat. A társadalmi rendet ő képviseli; de
a társadalmi hatalom az ellenséges tábor kezében van. Intézkedik nem a
ki vele él, hanem a ki visszaél a társadalmi rend intézményeivel. Ez
elkorcsosodása a társadalmi rendnek a maga védelmére keresni fogja az
ürügyet, az alkalmat, hogy a fényes példát, melytől az ő feketesége csak
feketébb, eltaposhassa. A konfliktusban a társadalmi rend maga lesz a
tragikus hős vagyis az az alak, a kiben e fogalom ideális tisztaságában,
emberfeletti nagyságban testet öltve megjelenik. Ne mondjátok, hogy
martyr, a ki felmagasztosulva vértanuságot tesz hitéért s földi
mulandóságot cserél mennyei halhatatlanságért. Nem: egy ember, a ki
inkább életét adja, pedig szereti és becsüli az életet, mint erkölcsi
nagyságát. Nem fordit a dolgon, hogy nyugalommal üriti ki a
bürök-pohárt: tanitványai jajgatva, megindulva, sirva állanak körülötte,
épen mint mi a tragikus hősök körűl.
És senki se higyje, hogy Szokrates ilyetén tragikuma más, mint más
tragikus hősöké. Nem csak nem más, de teljesen azonos. Csupán hogy nem
olyan egyszerü, mert itt az élet mint drámairó a legegyszerübb fenséggel
dolgozott; a minő poetáinknak részben nem lehetséges, részben nem
tanácsos. Nézzük csak Bánk-bánt. Mi az ő helyzete más, mint a
Szokratesé? Az erkölcsi rend felett őrködni hivatottak paczkázásai a
nemzeti, politikai és egyéni jogok tömegén hivják őt harczba. Ő nem is
épen az a bölcs, minő Szokrates; hozzá őt egyéni viszonyai, állása,
méltósága, becsvágya, családi köteléke százoldalon sebhetőbbé teszik,
mint minő az igénytelen athenei polgár, de erkölcsi világának
integritása nem fér meg az udvari erkölcsök fenállásával. Ő is, mint
Szokrates, az erkölcsi rend önkéntes bajnoka az erkölcsi rend
hatalmainak hivatalbeli bitorlói ellen. A tragikumuk ugyanaz; a
mennyiben történetük különbözik, az egyéniségek személyes viszonyaik,
más világuk, más környezetük, más föladatuk, a közvetlen konfliktus más
volta által untig meg van okolva és megmagyarázva. És Hamlet? Nem-e
szemben vele jóval, becsületessel és ártatlannal egy – gyilkos király ül
a trónon, mint az erkölcsi rend első őre. Hozzá még az ő apjának
gyilkosa, neki pedig nagybátyja is, sőt most már mostoha apja! Mily
meggyalázott erkölcsi rend, meggyalázva, legázolva az által, a kinek
mint legfőbb birónak, e rend védelme, sérthetetlensége egy egész
országban a kezébe van letéve. És Hamlet, a ki az igazságot keresi,
keresvén a bünöst szorongatja: ép ugy élő veszedelmévé lesz a királynak,
mint a tanitó és erkölcsben élő Szokrates Athene előljáróinak. Hozzá
Hamlet még filozofus is, és ennyivel rokonabb Bánknál Szokratessel, de a
tragikum e nélkül is teljesen azonos volna a három közt és minden egyéb
tragikus rokonaiké közt, a mely nagyságukban, jellem, érzés, észbeli
nagyságuk oly mérvében rejlik, a mely jogaihoz a középszerek számára
törvénynyel rendezett társadalomban avagy az e társadalomban lehetséges
ellenséges erőkkel szemben nem juthat.