Jézus Krisztus, a kinek tanitásaira az apostolok és utódaik a keresztény
vallásokat alapitották, a legtisztább tragikai alak. Ép oly egyszerü a
tragikuma mint Szokratesé, közvetlenebb azonban, mert szándékos.
Szokrates nem uj tanitásokat hirdetett.
Krisztus ellentétbe hozta magát a régi tanitásokkal. A régiek azt
mondták,… „én pedig azt mondom tinéktek…“ igy szólt ő a néphez. Krisztus
a farizeusok kezében megrothadt erkölcsi világrenddel szemben állitotta
fel tételeit. A nemzeti istenekkel szemben az egész világ egy istenét, a
faji szeretettel szemben a felebaráti szeretet, a visszatorló igazsággal
szemben a keresztény megalázkodást és türödelmet. Uj világrendet a
réginek helyébe, nem roszabbat, sőt jobbat, szebbet és erkölcsösebbet.
Nem erőszakosan, nem karddal a kezében, nem hadsereg élén, hanem a
szónak és az igazságnak az erejével, erejével az ő isteni nagyságának.
Azt hirdette: add meg a császárnak a mi a császáré, istennek a mi
istené. És ő meg is adta. Nem lázitott az erkölcsi világrend
hatalmasságai ellen; nem támadta meg jogaikat, nem vonta kétségbe
törvényességöket. Ebben tanitásai szerint cselekedett, ép ugy mint
Szokrates; de elitélte tanitásaikat és ujakat hirdetett, és a kiknek
érdekeit védte a régi rend, azok meglátták érdekeik veszedelmét az uj
tanitásokban és ezzel az összeütközés meg volt adva és a tragikus
helyzet Krisztusra nézve készen kinálkozott: vagy lemondani tanitásairól
és eltünni a történelemből vagy elejbe menni a katasztrófának, indulni a
kalváriára, mely e fordulótól, az összeütközés órájától készen várja a
nagyságot, a tragikus természetet.
A farizeusok erkölcsi világrendjében Krisztus nagyságának a föltételei
nem voltak meg. Krisztus tanitó volt. Nem tanithatott mást mint a mit az
igazságnak tartott; nem tanitania lehetetlen lévén, tanitott és meghalt
érette. Minden más tragikus alaktól különbözik abban, hogy a mig amazok
a régi erkölcsi világrendet régi jogaiba helyezik vissza mint tragikus
áldozatok, ő a régi helyébe ujat tett megváltó halálával Senki sem
közeliti meg őt a tiszta sziv és tiszta elme nagyságában.
Egy érdekes történeti tragoedia hőse kerülte el a tragikai bukást,
Luther Márton, a hitujitó. Nekem e tény maga bizonyitja azt, hogy Luther
nem volt tragikus természet, más szóval hija volt a nagyságának. Az
erkölcsi rend a XVI. században lehetővé tette azt, a mit tőle e
jelentékeny ember magának mint megfelelő jogot követelt. De egy pár
adatra is hivatkozhatom, midőn ez érdekes themát érintem. Tudva van,
hogy Luther, első föllépésekor, sem nem gondolt oly mozgalomra, minővé
későbben a reformáczió fejlődött, sem előre nem láthatta e fejlődést. Ő
állása körében, és fegyvereivel az erkölcsi rend keretén belül, hivatása
teljesitésében akart czélokat elérni, melyeket kivánatosaknak tartott.
Csak az ellenállás, a melyre talált, vitte őt lépésről lépésre tovább.
Csakhamar veszedelmessé is vált reá nézve a helyzet, a melyet teremtett,
s ha akkor a helyett, hogy biztos helyre menekül, imádkozni megy az
olajfák alá mint Krisztus, és ellenfelei kezébe kerül: akkor elejbe
állittatott volna nagysága próbájának, melyet esetleg megpecsételhetett
volna halálával is, mint előtte Huss. De ő menekült s kora erkölcsi
világrendje csakhamar tartományokat, országokat, hadseregeket és hősöket
bocsájtott rendelkezésére s müvelt nagyot: százéves háborut, egy
epopoeát tele tragikummal, tragikus vészekkel és fordulókkal, de mindezt
Luther csak inditotta, nem művelte. Az ő szavára az erkölcsi világrend
meghasonlott, két ellenséges táborba gyüjtötte a hiveket s küzdött a két
fél az uralomért, az egyik Luther, a másik a pápa tanitásainak nevében.
A küzdelem hőse se nem Luther, se nem a pápa volt: egyiknek is a
nagysága megfelelő próbára nem tétetett, jogaiban meg nem csorbittatott,
csak csatákat nyert és vesztett zászlajuk felváltva. A hősök voltak tán
oly nagyok mint az idők, de nem voltak nagyobbak, és a szerencse
kedvezett is nagyságuknak annyiban, hogy elkerülhették nagyságuk
személyes próbáját. Ezért maradt az a kor egy véres és küzdelmes
történeti dráma és nem lett Luther tragoediája.