Két csoportja van a tragikai hősöknek. A praedesztinált – mert annak
kell mondanom – a praedesztinált tragikai hős vagy támadja a világi
rendet, vagy sértetik általa s e szerint van a tragikai remekműveknek is
két főcsoportja. Mindkettő azonban lényegében ugyan az, mert a ki támad
is, olybá nézi a világot, mint a mely a maga rendjével az ő erejét
megillető jogokban őt megröviditi. E tragikum embryoja, mint már
érintettem, mindnyájunkban benne van. Az ember gondolkozó elméjénél,
itélő tehetségénél fogva összeköttetésben áll a világrendszerrel, melyet
felfog és birál, és annak lelkével, melyet istennek nevez, tökéletesnek,
kimondhatatlannak és megfoghatatlannak mond. Ez a kapocs a véges embert
a véghetetlenhez köti, vágyainak, érzéseinek, határtalanságát
megállitja, s véghetetlensége fonalán függ a véges ember tragikuma, még
pedig ismétlem, mindnyájunkban. Nem egy elkövetett vétség avatja emberét
azzá, tragikai hőssé; hanem az alkalom kinálkozása, viszonyok nyomása
vagy kedvezése és a nagyság mérve a lélek és elme egy vagy több
tulajdonságában. Vannak példák, hogy a végzetes embryo egy egész életen
át érlelődik, egy egész életen át vár szövetséges elemre, mély nélkül
nem ébred föl s nem születik meg tragikai életre. Lear királynak teljes
életében ellenmondást nem tűrő zsarnoknak kellett lennie, de jó és bölcs
ember is volt mindig és zsarnoknak születvén egy korban, melyben a
király abszolut jogához kétség nem közeledett, egészben jó királynak is
kellett tartatnia teljes életében. Elöregedvén, a királyi nagyság, a
majesztasz exczesszivus érzelme és önérzete, a fenséges komoly
elbetegedése hova tovább makacsabbá, zsarnokabbá, zabolátlanabbá,
türhetetlenebbé tette az aggastyánt. Ekkor érnek nagy kort és lesznek
menyasszonyokká leányai. Engedelmes gyermekek voltak, vagy azoknak
látszottak eddig. És az, a ki nem gyermekétől, de idegentől,
alattvalótól nem hallott, nem türt eddigelé ellenmondó szót: kénytelen
legkisebb lányától leczkét kapni nyilvános gyülésben, idegen fejedelmek,
saját országa nagyjai előtt, pedig még csak kérik a lányt, még az apai
hatalom alul való felszabadulása nincs meg, csak kilátásban van. Ez a
kis jelentéktelen momentum az, melytől a tragikum megfogan, kipattan és
végzetes hatalmát kiterjeszti az agg királyra. A zsarnok fenséges
nyugalma, az édes apai szeretet melege mellett félelmesen nyilik meg egy
kráter és ontja a forró lávát oly bőségben rögtön, a mint csak egy
vulkántól telik, a mely egy életen át leste a kitörés pillanatát. Hol
itt a szóra érdemes vétség? Lear lelki tulajdonságai nélkül az egész
dolog egy hóbort lenne, figyelmünkre sem érdemes, nem olyan
következményekre, minőket kifejlődni látunk félelmesen dobogó és
szánakozó szivvel. A tragikum ez benne: Lear kényur volt, könnyen volt
az zsenijével és fiatal erejében hű és szerény alattvalókkal és
neveletlen gyermekeivel szemben. De maga megöregedett, gyermekei pedig
megnőttek s a ki közülök a zsarnokság alatt nem lett képmutató, az most
igaz érzelmei jogait védi a zsarnok ellen; a világ rendjét, a társadalom
igazait, ebből is a legcsekélyebbet, a saját érzelmei elosztásának
szabadságát. Lear tultengett fölsége ennyit se enged, neki minden kell;
és a ki nem adhat, az inkább hazudjék, csalja meg őt, de tegyen ugy,
mintha mindenét ugy adná, a hogy az ő kénye kivánja; enélkül ő
megröviditve érzi hatalmát, tekintélyét, apai és királyi jogait és
utjára indul, perbe keveredik lányaival, a szelekkel, a viharral végre
és nyomorultabb lesz a vaknál, az eszelősnél, saját bolondjánál,
szegényebb a koldusnál, tehetetlenebb leghitványabb alattvalójánál. Nem
büntetésül azért a vétségért, a mért hozomány nélkül, kitagadva adta
férjhez Kordéliát, hanem kényszerü következményeül egész erkölcsi
mivoltának. Ez az ő erkölcsi tartalmának szertelensége űzi őt és töri
semmivé borzasztó válságokon át és egy megrázó s meginditó
katasztrófában. Más apa nem nagyobb okon cselekszik hasonlót – az
életben és szindarabokban egyaránt, – de nem lévén Lear, nem jut Lear
sorsára, ugyanazért a vétségért.
Othellot rendszerint a féltés tragoediájának mondják. Hogy erre elég
okot ád a velenczei mór története, azt ki fogná kétségbe vonni. De végre
is mi Othello féltése más, mint egy konkrét esetben a nagy szerelem
viszája, negativ oldala, jóformán mértéke szerelmének. A tragikai
momentum nem is a féltésben, hanem a szerelem szertelenségében rejlik, a
mely a féltés féktelenségeiben lesz kicsapongóvá. Othello kemény tábori
életben érte el élete delét a szerelem édességei nélkül, meg is halt
volna tán szerelem és féltés nélkül, ha Dezdemónát meg nem ismeri. Vele
ismerkedvén, hősi nagy szivében tábort ütött Ámor és megrázta a nagy
embert mint a kegyetlen hideglelés. És a mit remélni nem mert, Dezdemóna
az övé lett. A félig gyermek leány, a delén túl levő férfié; a bájos
hóarczu szüz a barnabőrü móré; a velenczei kényes kisasszony a tábori
élet durva növendékeé; mesének látszanék, ha való nem volna. Ily mesés
fordulatok szövetkezve gyanus látszatokkal és csalárd elámitással a
szerecsennek mértéktelen szerelemmel és természetes aggodalmakkal telt
nagy szive érzetit viharrá korbácsolják. Mesés, földi eszközökkel
lehetetlen próbákat kellene Dezdemónának hűségéről és szerelméről adni
tudnia, hogy a mór érzelmeinek szertelenségét ellensulyozza.
Természetesnek látszik, hogy ne szeresse, természettelennek, hogy
szeresse; minden legkisebb ok az elsőre óriási sulyu; minden ok a
másodikra pehely, melyet a fülbesugó szavára a szerelmes mór egy sóhaja
szerte fuj. Nincs a földnek bölcsesége, törvénye, intézménye, a mely a
mórnak nyugalmát megadhassa; csak gonoszsága van, a mely feltornyositsa
gondjait, kinjait és katasztrófájához gyorsabban juttassa. Mi a vétség?
Hogy elvette? Hogy utóbb gyanuba fogta? Hogy végül megfojtotta? És a
megfojtásig nem játszik mint ható erő a tragikum? El is szöktethette, el
is vehette, gyanuba is foghatta volna, sőt ki is békülhetett volna vele,
ha – Száz „ha!“ Ha – többek közt nagy szerelmének megfelelő szerelemre
termettsége, egy Adonisz, egy ideál lett volna; ha magához hasonló és
való iránt támad fel szerelme; ha e szerelem a hős korához, helyzetéhez,
egész mivoltához illő s nem bősz ifjonti hevület és illuziók szertelen
csapongása lett volna, vagy ha a mór szerelem dolgában is, mint
egyebekben, józan, okos, mértékletes alattvalója lett volna a világi
rendnek s jobban számot vetett volna magával, mielőtt feleségül vette
Dezdemónát. De e rendkivüli emberben, mikor szerelmes lett, a szerelem
is rendkivüli volt, szerelme tárgya is, módja is és végső sorsa is…
A szerelem tragoediája a veronai Romeoé, de az sem jobban, mint az
Othelloé. Itt csak más a szerelmes és ennyiben más a szerelme is. Romeo
nem olyan legény mint a mór. A deli veronai kora ifjuságától fogva Vénus
és Ámor szolgálatában áll. Neki valósággal levegője a szerelem. Kész
volt már egy tuczat kegyetlenért meghalni, a mikor Juliára akad, a kiért
végül meghal. Ugy szólván terhesen az extrentikus szerelemmel jár ez a
két lény a földön egymást keresve s megtalálván egymást, egymás karjaiba
omlanak, meghozzák keblök istenének – a szerelemnek – a legfőbb
áldozatot, ugyszólván magok égnek az oltárán, kiüritik meggondolás és
idővesztegetés nélkül a poharat. Mi van még hátra? Hogy a második pohár,
ez emberi kimerülés és a dégoût előtt egymásért meghaljanak A
katasztrófa után ott pihen mind a két pár: Othello Dezdemona, Romeo
Julia oldalán. Leitták az aranyserlegről a habot; de már végzetük lesben
állt: egyik külső, a másik belső ellenségtől esik el, ennyi
történetjükben a különbség. Tragikumuk egy és ugyanaz: az érzelem oly
szertelensége, melyet a földi lét nem képes táplálni, fentartani. Mert
az a mértéke az érzéki szerelemnek ezen a földön fellobbanhat de
tartósan nem éghet. Az csak isteneknek való az Olympuson, nem embereknek
a földön. Egy szertelensége az érzelemnek, a melyet akadályok tarthatnak
fenn, melyek bujkálást, titkos találkozókat, titkos összekelést,
menekülést idegen országba tesznek szükségessé; de mind ezeken végül a
társadalom kényszere kifog; mielőtt azonban erőt vehetne rajtok, hogy
megjuhászitsa, közönséges emberekké: a szertelenség krizise beáll s a
hősök a katasztrófa áldozataivá lesznek, hogy mint az impetuozus
szerelem inkarnácziói, ha tán nem örök életet, legalább tartósabbat
éljenek a művész kezétől, mint a melyet isten kezéből vettek. Vétségök
teszi-e őket tragikai hősekké? Mások – ellenségek gyermekei is – nem
szöktek-e, nem keltek-e egybe titkon és nem jutottak-e boldog végre? Nem
vétségök, hanem szenvedélyök, érzelmi nagyságuk adja meg történetüknek a
tragikumát fokozva a viszonyok, amaz erkölcsi rend és kinövései által,
melyben élniök adatott, melynek keretében azonban nem élhettek meg.