Ismételve emlitett tárczaczikkemben irtam ezeket:
„A tragikumot nem szükség érteni ahoz, hogy érezni, hogy hatását
befogadni képesek legyünk. Ez a hatás pedig mindig ugyanaz, ha
gonosztevő a hős, ha rokonszenves irányban támad fel: a tragikum a
kizökkentett erkölcsi egyensulyt állitja szivünkben helyre. Ha tehát a
végső hatása mindig ugyanaz, akkor kell lényege számára valamely
egységnek is lennie, kell egy formulát találni, mely a fogalmat minden
körülmények közt fedezi, formulát, a mely fedezi Bánk, Lear, III.
Rikhárd fogalmát egyaránt. Sok jeles elme e formulát a tragikai bün és
bünhödés vagy bukás kifejezéseiben találja meg. E meghatározás azonban
engemet nyugtalanit… Igen, bukás a tragikum, de korántsem egy „drámai
bünért“ vagy vétségért, melyet a hős elkövet, hanem az illetőnek egész
mivoltáért. Előttem soha semmisem definiálta jobban a tragikumot, mint a
népies mondás, melyet nem ritkán hallunk gyermekek ravatala mellett:
„Nagyon is jó volt, nagyon is okos volt, nem e világra való volt:
magához vette az isten.“
A szuperlativus a tragikum. A tragikum a „nagy“ szóban rejlik. Nagy
jóság, nagy szépség, nagy érzés, nagy akarat, nagy gonoszság,
külön-külön, vagy csoportosan egy alakban, nagy események s nagy
indulatok szinjátékában, harczban az élet lehetőségeivel: egy rendkivüli
hős kénytelen megsemmisülése önön rendkivüli tulajdonságai által drámai
akczióban: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a rendesnek. A
nagy, a mely jogaihoz nem jut abban a világban, a melybe tétetett. Ez a
tragikum.“
*
Az emberi társaság törvények, szabályok, megegyezések szerint él együtt
és keresi czélját. Az emberiség, az összeség czéljának az egyes, az
egyén alája van rendelve, mindazonáltal, hogy az összeség czélja
voltaképen nem egyéb mint az egyesek lételének, fejlődésének, testi és
lelki érdekeinek lehető teljessé tétele. Társadalmon kivül az ember nem
létezhetik, czéljait, melyeket erkölcsi és értelmi szükségei tüznek
elejbe, nem követheti; ellenben a társadalom keretében természeti jogai
egy részéről részben vagy egészben le kell mondania, megszoritásokat
kénytelen eltürni; lemondásra, mag a megtartóztatására, mérsékletre van
utalva. Életünk egy folytonos alku és alkalmazkodás. A törvény és az
általános érdek szabja ki jogainkat nem tehetségünk, annál kevesbé
vágyunk vagy épen egyéni tetszésünk. A földi boldogság ideálja annak az
embernek a sorsa, a ki kivánságait a társadalmi lehetőségekkel teljes
konkordancziába tudja hozni.
A ki erre többé-kevesbé bármi oknál fogva nem képes, vagy nem hajlandó,
az összeütközésbe keveredik az összeség érdekeivel, ez érdekek anyagi és
erkölcsi őreivel, azzal a mit társadalmi rendnek nevezünk, és
összeütközései művészileg mint előttünk történők feldolgozva, adják a
drámát, különféle megoldásaival. De voltaképen az összeütközést az
erkölcsi renddel csak a legritkább esetekben kell és lehet oly
értelemben venni, hogy ez a rend van pozitive és szándékossággal mint
elégtelen vagy ellenséges, mint akadály megtámadva, illetőleg ignorálva.
Sőt épenséggel az esetek tömege az, hogy a társadalmi törvényekkel,
szabályokkal és előnyökkel visszaélések történnek, a melyek
természetesen egyesek vagy a köz jogának sérelmével esnek és viszont
mások részéről a védelmet provokálják. Ez a védelem pedig embert
emberrel, egyént egyénnel állit szembe és nem mindig az az erkölcsös
ember, a ki a harczban az erkölcsi rendet képviseli. Mert ki mondja,
hogy az erkölcsi rend százszor nagyobb sérelmet nem szenved Hamletben a
gyilkos király által, a ki az erkölcsi rend főszolgálatában áll mint
Hamlet által? Ki állitaná, hogy ott Hamlet magán kivül mást nem
védelmez; hogy nem védelmezi egész Dániát és az erkölcsi világrendet
magát, midőn épen ellene lázad fel. És mégis nem attól lesz a darab
tragoediává, a ki a nagyobb „vétséget“ elkövette, hanem attól, a ki a
vétkest megérdemlett sorsára juttatja; nem attól, a ki az erkölcsi
rendet, melyet védeni kellene, gyalázatosan csuffá tette és mint sértő
megtámadta, hanem attól, a ki midőn támadja, hivatva van „a kizökkent
világot sarkaiba visszaemelni.“
Bánk, azt mondja Gyulay, mint legfőbb biró magabiráskodik: ez tragikuma
egy része. Hamlet is maga biráskodik. Othello is és számtalan más
tragikus alak, sőt mondhatnám mindenik, és még ezer meg ezer más nem
tragikus alak is, a ki akárhányszor társadalmi hivatása szerint biró is
hozzá. Az emberben általában rejlik valami, a mi vonzza a
magabiráskodásra. Alig van ember a világon, a kin egyszer-másszor meg
nem esett, hogy fenálló törvényeink, szabályaink és szokásaink ellenére
a magabiráskodás bünében ne találtatnék. A parasztnép verekedése, a
gavallérok párbaja és az egyes öngyilkossága, betetőzése, mondhatnám
exczesszusa a magabiráskodás ösztönének a mai társadalomban. És a
magabiráskodás ez ösztöne valósággal embryoja a tragikumnak, a mely
minden emberben tenyészik. Ha testi, lelki, szellemi tulajdonságok
nagysága, rendkivülisége járul hozzá, akkor már csak alkalom, csak a
viszonyok kedvezése kell hozzá, hogy a tragikus konfliktus kifejlődjék,
egy elkerülhetetlen katasztrófa bekövetkezzék. Vannak oly foku érzelmek,
nagy vágyak, szertelen indulatok, nagy akaratok, melyek vagy czéljaikat
nem látják elérhetőknek, vagy sérelmeiket nem látják megtorolhatóknak a
világot rendezett és kormányzó szabályok s törvények szerint általában
vagy időleges állapotuk szerint. Emberek, ily nagy szabásu
tulajdonságokkal, midőn vágyaikat szolgálva, nagy czéljaikat kergetve
vagy sérelmeiket orvosolva támadnak vagy védelmet gyakorolnak – nem
ritkán mindnyájunkét gyakorolván – nem állanak meg a korlátok előtt, a
melyek nekünk közönséges embereknek áthághatatlanok, nem állhatnak meg,
azok rájok, czéljaikra, nagy kitekintésökre nézve már alig léteznek.
E nagyságai az emberi fajnak visszamennek ugy szólván a természeti
állapotok álláspontjára, az abszolut ember jogaival élnek erejökhöz
képest és nem a társadalmi állapotok korlátolt jogkörü emberéivel.
Egy forradalmi álláspont az már, és kiegyezést vagy katasztrófát
követel, mint a hogy az álladalmak fejlődésében és vezéralakjaiban
szemlélhető. Idézzük ide nemzeti történetünk utolsó évtizedeinek három
nagy alakját: Széchenyi Istvánt, Kossuthot, Deák Ferenczet. Egy azon
helyzetben volt mind a három, egy tragoediának voltak alakjai: melyik
közülök a tragikai nagyság? Mindenki kész a felelettel: Kossuth nem
tragikus alak, Deák sem, ellenben Széchenyi az. Mi teszi azzá? A vétség?
– Nem! – Saját egyéniségének tartalma. A haza – ha ily vonatkozásban
szabad ezt a szót mondani – szertelen szeretete, az a reális szeretete a
szeretett fogalomnak, mely neki mindent alája rendel, mindent
középpontjává tesz, nem csak gondolkozását, hanem az életét is
szabályozza; a mely tanitásai szerint él, másokat arra serkent, sőt
kényszerit szóval, tettel, irásban; a szeretet ez érzelemnek minden
tulajdonságával, fényével és árnyékával, gyönyörével és kinjaival,
elfogultságával és látnoki erejével, erőszakosságával és
önfeláldozásával, fáradhatatlanságával és kimeritő
hangulatváltozásaival, optimizmusával és kétségbeesésével, véghetetlen
indulgencziájával (az apagyilkos iránt egyfelől) gyülölségével másfelől
minden iránt, a mitől vagy a kitől veszedelmét látja tragikus szerelme
tárgyának. Itt van egy tragikus, a ki nem hajtotta végre a föladatot,
mely nagy énjének kora erkölcsi rendjével való összeütközéséből az ő
számára támadt; egy tragikus, a ki, más szóval, nem követte el a
„vétséget!“ És megmenekült?… Nem menekült meg. Nem csinált drámát, de
jellemében rejlett tragikuma, egész nagyságában, félelmességében nőtt
mind pusztitóbb veszedelemmé benne. Lehetetlen volt, hogy katasztrófája
el ne érje; de már a közelgő nemzeti feltámadás allelujájának szakgatott
hangjait szárnyán hordotta a szellő, a mikor a hősre reá szakadt a
tragikai nemezis: egy teljes, poetikus, azt akarom mondani művészi
tragikus katasztrófa, melynek drámája csonka.
Deák Ferencz nagysága ellenben épen nem a költőnek való tárgy, inkább a
szobrásznak. A nyilvános szereplésben, fényében, izgalmaiban, tapsaiban,
parádéiban, diadalaiban széditő csábosság rejlik az emberre nézve. Közös
vonása Deáknak Széchenyivel, hogy a szereplést nem szerette magáért a
szereplésért és izgalmaiért; de eltér e részben is Széchenyitől abban,
hogy nem is volt ránézve élvezetes. Ő, a higgadt, megfontolt, az okos,
sőt a bölcs hiuság nélküli hazaszeretetét hordozta szivében. A
törvényesség volt ideálja, ő tehát a polgárerény mintaképe, a társadalmi
ember bölcs nagyságát látjuk benne. Fegyvere és pajzsa az igazság, a
jog, a törvény vala és semmi más fegyverrel nem élt nagy háborujában és
más paizst is nem tartott föl a rálőtt nyilak ellen a maga védelmére.
Megvetett mindent, a mi nem az volt, lemondott mindenről, a mi sebhetővé
tehette volna. Őt csak ugy lehetett sebezni, ha az ember el volt szánva
a jogot is, a törvényt is sebezni. Hatalmat, vagy állást nem keresett,
hogy hatalmasabb legyen általa; nőt nem vett, családot nem alapitott,
(ezt vétette el Bánk bán, különben nagyon rokon lett volna Deákkal!),
hogy a férfiu legsebezhetőbb oldala nélkül maradjon; a mibe
beleszületett: a vagyont is eldobta magától azon a mértéken tul, a mely
nem volt szükséges anyagi függetlenségéhez. Mindenről lemondott, a mi
emberekre nézve csábitó, édes, vonzó és kecsegtető, hogy mindig
igazságos maradhasson, a törvény és a jog védelmében és tiszteletében.
Egy antik polgári nagyság, nyugodt fenséggel, lemondással, bölcseséggel,
plasztikai egyszerüséggel, bámulatunknak, hódolatunknak legméltóbb
tárgya. Szereplő volt egy tragoediában, de nagy dolga nem lehetett
benne. A harmadik Kossuth Lajos volt. Ő még él, ő róla nem beszélek.
Csak annyit, hogy hőse volt a tragoediának a nélkül, hogy tragikus
nagyság lett volna. Vétséget bizonyosan követett el ő is; de az ő
nagysága követeléseit a rend, melyben élt, teljesen kielégitette: minden
meghódolt neki. A mi vonakodott meghódolni, annak elment az utjából s
talált becsvágya számára uj izgalmat s táplálékot. Ime az élet
szabadalmai! Az élet adósunk maradhat sok felelettel; adhat fel
megoldatlan talányokat: élet és valóság marad mindig. A művészetnek erre
nincs joga; mert a művészet csak látszik valónak, tehát zavartalan
valószinüségre van szüksége, különben nem látszhatik valónak, ha
mindjárt valóban megtörtént eseményeket tárgyal is. A művészet nem
nyujthat tragoediát más mint tragikus hőssel. A drámai művészet nem
mutathat katasztrófát hősről, a ki nem vállalkozott feladatára, midőn a
konfliktus feltárta tragikus hivatását; nem mutathat tragikus hőst
tragoedia nélkül…
*
Többé kevésbé törvényt sérteni, előnyt élvezni mások felett mindnyájan
szeretünk; de kiki a jogosság és törvényesség látszatát iparkodik
magának ehez megmenteni, s a hol kenyértörésre kerül a dolog, kevés
ember találkozik, a ki kész legyen életét is serpenyőbe tenni a maga
„igazáért.“ Szivesebben megalkuszik s azután – uj alkalomra vár. Ez az
alku, a melyből a mindennapi élet áll, s a mely a középfaju szinművek
ezerféle összeütközéseit kiséri, idegen a tragikus jellemektől. A
tragikus ember egyébként épen olyan ember mint mi vagyunk nem tragikus
lények, nem minőségben, csak mérveiben különbözik tőlünk. Mi vagyunk a
patakok, a folyók, a tavak, elhelyezkedvén, csörgedezvén, folyván tova a
körülmények szerint: csöndesen itt, ott berzenkedve, majd ilyen majd
amolyan kerülővel; hidak, töltések által megszabályozva és megzabolázva.
A tragikus jellem ellenben a tenger és mérhetetlenségében voltaképen a –
viz, azaz maga az elem, mely nem ismer jármot, akadályt, törvényt a
benne, magában levőkön kivül.
Az elementáris emberi erő feltámadása társadalmak, idők, rend vagy
kényszer korlátai ellen; egy neme a zendülésnek: a rendkivüliség pere az
ellen a mi közönséges és a mit a közönséges tenyészt, a mit adni és
megtagadni, szülni és rombolni tud; a mit megtürni és meggátolni,
elviselni és magáról lerázni képes. Az emberi tulajdonságok oly
nagysága, mely az emberi társadalom vétkei és erényei mellett e
társadalomban boldogulásának föltételeit meg nem találja, benne tehát
ugy a mint e társadalom van, nem létezhetik; maga pedig e társadalom
máskép nem létezhetvén és ember társadalmon kivül szintén nem: – ama
szertelen tulajdonsága az illetőnek az illetőre magára a bukás forrása
és oka lesz. Ez, gondolom, a tragikum: a rendkivüliség az embernek, egy
vagy több tulajdonságában, mint bukásának, vesztének, halálának oka.