A vétség elméletének egyik előnyét látja Beőthy Zsolt abban, hogy általa
magyarázható meg a tragoedia katasztrófájának kibékitő volta. E kérdést
eddigi fejtegetéseimben már egyszer érintettem, de ideje egy kissé
bővebben is foglalkozni vele.
A tragoedia cselekedetekből áll. A cselekedetek jók és rosszak, tehát
vétségek. E szerint nincs tragoedia vétség nélkül. Ez áll azonban minden
drámára, nem csak a tragoediákra, és minden dráma fejleményei oki
összefüggésben vannak a kifejlődésével, de nem mint vétségek, hanem mint
cselekedetek. Mint ilyenek sodorhatják a hőst természetes fejlődésben a
legrettentőbb katasztrófába, mely azonban érdemetlen lehet, tehát
elkeseritő, ha a cselekedeteket mint vétségeket, a katasztrófát mint
értök kimért büntetést mérlegeljük. Tévedés tehát és csak a doktrina
illuziója, hogy a tragikus megoldások kibékitő voltában tényező volna a
vétkesség és a bukás közti oki összefüggés. A néző és élvező illuziója
más és sokkal egészségesebb, és a vétség tana számos esetben nem hogy
megmagyarázná a kiengesztelő hatást, de sőt halálos veszedelmévé válik.
Avagy az nyugtatna-e meg bennünket Lear szivszaggató sorsában, hogy
megérdemelte e sorsot, mivelhogy Cordeliával oly hebehurgyán bánt? Sőt
nem tiltakozik-e minden érzetünk az ellen, ha másban nem abban, hogy nem
szününk meg Learnek jobb sorsot kivánni? Azért a mit tett, régen
kiengesztelt bennünket szenvedéseivel, még mielőtt csak közeledett is
katasztrófájához. Egy földi biró lázadást inditana, felkonczoltatnék, ha
ilyetén igazságszolgáltatást merne gyakorolni. Az emberi érzés, a mint
az esküdt-birákban itéletté alakul, olyan, hogy elitélhet ugyan
ártatlant tévedésből, de tévedés nélkül soha, ellenben bünöst tudatosan
is fölment, mikor benne tragikus elemeket talál. És ha ez nem is
mathematikai egyenlet – a minthogy épen én tiltakoztam ellene, hogy azzá
tétessék (vétség equale bukás), hanem aeszthetikai szükség mint Beőthy
mondja, s a minthogy az is, de nem a vétség tanitásának okáért: ugy
viszont állitom, hogy az aeszthetikai szükséget nem az elégiti ki, a mit
mindenkinek ép erkölcsi érzete másképen szeretne látni, nem a kis vétség
aránytalan nagy büntetése, hanem egy más momentum, a mely ezt is
enyhiti, mérgétől megfosztja s a néző felháborodott érzéseit
lecsillapitja.
Ez egy hármas momentum s e hármasságból áll a tragikum.
Első helyre teszem a tragikus helyzetet, a melyről már szóltam. Ez az
erkölcsi kényszerüség. Oly helyzet a tragikai hősre nézve, a mely nem
enged neki szabad elhatározást oly értelemben, mintha az előtte
fölmerült föladat alól el is vonhatná magát büntelenül. Romeo nem
mondhat le Juliáról, Bánk és Hamlet boszujáról, Macbeth becsvágyáról,
Othello gyötrő szerelméről, Lear elbetegesedett felségérzetéről,
Coriolán közpályájáról stb. a nélkül, hogy az életről, mely e
lemondásért semmi hasonló becsest nekik kinálni nem tud, szintén le ne
mondjon. A kik lemondani tudnak (Shylok, Leontesz a Téli regében), azok
nem tragikus jellemek; a tragikus jellem sorsa pusztulás, akár megteszi,
akár nem teszi meg a mire a sorstól elhivatott. Egyszer pusztul, mert
megteszi, egyszer pusztul, mert nem teszi meg.
A tragikus jellemet teszem második helyre; általa lesz csak a helyzet is
tragikussá. Tragikus jellemnek nevezem a testi, lelki, szellemi
tulajdonságok oly exczesszivus nagyságát, a mely a mi világunk rendje
szerint nagyságánál fogva lehetetlen, nagyságával arányos, erejének vagy
indulatainak megfelelő jogokhoz nem juthat. Más szóval boldogan nem
élhet, csak boldogtalanul. A halál, a katasztrófa rá nézve megváltás.
A harmadik helyre teszem a közrend erkölcsének visszahelyezését in
integrum.
Az erkölcsi fogalmak állandók, a jó a rosz fogalma nem változik,
alkalmazásukban van korok szerint különbség, de megismerésök ugyanaz
mindig. Ellenben a kiknek kezébe van letéve a rend védelme, azok csak
emberek szintén s kezökben a rend erkölcse ép oly romlékony, mint maga
az ember. Minden tragikus összeütközés a fenálló rend erkölcsének vagy
nagymértékü megromlását, elbetegedett állapotát, tévedéseit, kinövéseit
vagy állandó fogyatkozását és hiányát tárja fel. Ily értelemben támad
fel a hős a rend ellen, megostromolja, mert megröviditve van általa,
mert mint ember és nagyság nem jut jogához. Az ostromban a hős lesz a
vesztes, de emberáldozat folytán a megromlott erkölcsi rendet felváltja
a megujhodt, a hiányosról kitünik, hogy érettünk, érdekünkben, a milliók
érdekében hiányos, e hiány csak a rendkivüli embert röviditi meg, a
kinek tulajdonságai is rendkivüliek; ellenben minket ép az biztosit
exisztencziánkban, hogy nem a rendkivül, nem a szertelen, hanem a
közepes ember boldogulásának föltételeit tartalmazza a közrend.
Ebből világos, hogy a tragikum és kibékitő eleme nem két különböző rész,
hanem ugyanaz: az ember nagysága, fényében, pompájában, de
lehetetlenségében is; mivolta saját törvényeinek bilincseiben jelleme és
helyzete végzetes kényszerében és végül megváltó szerepében a
társadalomra nézve.
Nagyságában, mint emberi nagyságban, magunk is emberek lévén,
gyönyörködünk; tetteinek, mint természeteseknek és kényszerüknek
tapsolunk, sorsán részvéttel, sőt eleven érdeklődéssel csüggünk;
katasztrófájának végzetessége megrendit, elfordithatatlansága meggyőz
arról, hogy igy kellett e dolognak lenni, s az utána helyre állt
erkölcsi egyensuly megnyugtat bennünket, mert felmutatja a jogaihoz
jutott rendet, mely mindnyájunk felett ujult erővel őrködik, s melynek
megujhodását cserébe kaptuk a nagyságért, melyet érte elesni láttunk. A
gyönyör, félelem, részvét és megnyugvás: ezek a tragoedia hatásának
fordulói.