Beőthy Zsolt, az egyetemen az irodalom tanitója, a tragikumról irt
könyvében idézi egy rövid tárcza czikkemnek következő sorait:
„Egy rendkivüli hős kénytelen megsemmisülése önnön rendkivüli
tulajdonságai által: ez a tragikum. A rendkivüli mint áldozata a
rendesnek. A nagy, a mely jogaihoz nem juthat abban a világban, a melybe
tétetett. Bánk bán tragikuma, a mely megsemmisülésre viszi őt: az ő nagy
szive, nagy szerelme, becsülete, hüsége, idealizmusa abban a szivtelen
és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a
kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.“
És ez idézetet a következő megjegyzésekkel kiséri:
„E sorok a kérdést általánosabb felfogásra vezetik vissza, mely a vétség
mozzanatát egyszerüen kiveti a tragikum elméletéből s ezt a rendkivüli
nagyság fogalmával meriti ki. A schopenhaueri eszme nincs részletesebben
tárgyalva, csak mintegy odavetve, s minden vele járó nehézség
megoldatlanul hagyva. Külösen a tragikai hatás megnyugtató eleme az,
mely az ő felfogása szerint lehetetlen. A nagyság, melyet épen
kiválósága miatt lever a törpék tömege, az alacsonyság által legyőzött
fenség: ebben gyönyörködnénk, ebben nyugodnánk meg? Schopenhauer
legalább kereste az ellenmondás megoldását, s a maga módja szerint meg
is találta. A tragédia, szerinte, elfordit bennünket az élet csábjaitól,
czéljain és javain tulemel s egy másnemü, bár megfoghatatlan lét felé
irányozza lelkünket; ezzel vigasztalást rejt magában s erőnket fokozza a
végső lemondásra. Rákosi elméletének e kényes oldalára nem vet ügyet,
csak általánosságban mondja ki tételét és siet alkalmazni Bánk bánra.
Azonban ennek az alkalmazásnak is megvan a gyöngéje. Az a világ ugyanis,
mely Bánk bánt megbuktatja, összeségében tekintve, épen nem az a
nyomorult világ, melynek jellemezve van. Nem csak Gertrud és köre, a
merániak és jött-mentek, teszik ezt a világot, hanem alkotják, még pedíg
jelentékenyebb s végül uralomra jutott részében: egy gyönge, de nemes
hajlamu király és udvara, jó hazafiak és hű jobbágyok. A katasztrófában
ép ezeknek erkölcsi felfogása emelkedik érvényre s méri az ellene támadt
Bánk fejére az utolsó csapást A bán nem azért semmisül meg, mert
általában nagy volt, környezete pedig aljas, hanem mivel nagysága nagy
vétségre ragadta. Ez nem mathematikai egyenlet, hanem lélektani és
eszthetikai szükségesség.“
Beőthy Zsolt az én felfogásomról, melyet „Schopenhaueri eszmének“ mond,
azt tartja, hogy e felfogás szerint a tragikai hatás megnyugtató eleme
lehetetlen. Hogy az-e valóban, utóbb fog kiderülni.
Schopenhauer, azt mondja tovább Beőthy Zs., legalább kereste az
ellenmondás megoldását s a maga módja szerint meg is találta. Nos Beőthy
is kereste és ő is megtalálta a – maga módja szerint. De én is kerestem
és én is megtaláltam a magam módja szerint, mely különbözik a nagy
pesszimistáétól ép ugy, mint a nagy dogmatikusétól. Helyreigazitom
Beőthy soraiból ezt: az én meghatározásomban nem az áll, hogy a törpék
leverik a nagyot kiválósága miatt, hanem az, hogy a rendkivüli hős
megsemmisül önön rendkivüli tulajdonságai által. Bánknak nagysága lesz
tragikuma abban a nyomorult világban, melyben élnie adatott. Ezzel
szemben Beőthy azt mondja, hogy nem azért semmisül meg, mert általában
nagy volt, hanem „mert nagysága nagy vétségre ragadta.“
Itt megjegyezhetném: hát az a kit kicsisége ragad nagy vétségre? Hát az,
a kit nagysága csak kis vétségre ragad? A nagy vétség Bánkot, a kisebb
Leart viszi tragikus megsemmisülésbe. Mi lényeges: a személyes nagyság,
vagy a dologi: a vétkezés nagysága?
Az igazság ez: a vétkezés mindennapi. Senki sincs, a legjobb sincs nála
nélkül az életben. Vétséggel születünk, vele terhelve járunkkelünk az
egész életen át. Ez közös, ez általános, ez nem kiváltság; ismérve az
embernek, az embernek általában nem épen a rendkivülinek nem épen a
tragikus jellemnek.
Igaz, a tragikum mint emberi gondolkozás és cselekvések jelleme, nem
fejlődik ki vétség nélkül, ellenben a vétség virágzik szerte, a hol
nyoma sincsen a tragikumnak. A tragikus embernek vétségei is, erényei is
tragikusok, végzetes benyomásuak, de nem qua vétségek, hanem mint a
tragikus jellem cselekedetei. A hős jellemét viselik cselekedetei is,
ennyi az egész; de tragikuma magában jellemében rejlik, hatalmas szele
megcsapja az embert, mielőtt vétséget látnánk, a viszonyok által fogan
életre s következményül hoz rá (emberére) minden egyebet: a vétséget,
vagy vétségeket is, csakugy mint a nem tragikus jellem a maga nem
tragikus vétségeit. Mi teszi Othellót tragikus hőssé és mi menti meg a
Téli rege hősét a tragikus sorstól? Nem a vétség bizonyára, a mely itt
is, ott is megvan, sőt emitt nagyobb mértékben a nélkül, hogy amannak
tragikus fordulatait és kifejlődését fölidézné. Egy vétség tehát lehet
tragikus, a mennyiben tragikus embernek a vétke; de a tragikumnak nem
tartalma, nem maga a tragikum és a tragikum megfejtéséhez és
megértéséhez nem szükséges; a tragikus fogalom definiálható,
megmagyarázható, kimerithető a vétség nélkül is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gyulay Pál ur ezeket mondja Bánkbán tragikumáról Katonáról irt
könyvében:
„Midőn meggyalázott becsületeért boszut áll, egyszersmind meggyalázza
mindazt, min becsülete nyugszik, méltóságát, hitét, politikai elveit,
büszkeségét. A nádorból törvény tapodó, a király kegyeltjéből
felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmár, a lovagból
nőgyilkos, a büszke urból meggyalázott szerencsétlen lesz. Külső és
belsőkép egyaránt elbukik. S a költői igazságszolgáltatás teljes, a
tragikum oly erős, minél erősebb alig lehet.“
Ezek valóban oly szellemes és oly érdekes sorok, melyek a legnagyobb
figyelemre érdemesek, ámbár, hogy nekem, a midőn nélkülözöm bennök
Melindát és Bánk szerelmét (mely persze nem változhatott át gyülöletté,
azért nincs is a brillans antithezisek közt helye) olybá tünik fel e
sivár tragikum, mint a birói itélet az uj kodex szerint, a mely egy
szegény ördögöt, a ki dijnokságra sincsen qualifikálva, – tiz évi
hivatalvesztéssel sujt még a dutyin kivül. Azt megfejti Gyulay Pál ur
elmélete a tragikumról, hogy a nádorból törvénytapodó, a király
kegyeltjéből felségsértő, az alkotmányos államférfiuból forradalmi
ember, a lovagból nőgyilkos, a büszke urból meggyalázott szerencsétlen
lesz; mindenre van gondja e tragikai felfogásnak, csak arra nincsen, a
mi legjobban facsarja a néző szivét, arra a momentumra nincsen, a
melyben Bánk a legkeményebb szemekben is patakot fakaszt szavával:
„Nincs a világon vesztes, csak én,
Nincs árva, csak az én gyermekem!“
Hagyján a nádor, hagyján az államférfiu, hagyján a lovag, hagyján a
büszke főur! A férj, a szerető Bánk! Az inditja a vihart lelkünkben. A
ki meg volt rabolva (nem csak gyalázva), ki volt fosztva, még mielőtt
megérdemlette volna ezt a legteljesebb tragikumu „költői
igazságszolgáltatást.“
Az erős tragikum, minél erősebb alig lehet, Gyulay Pál szerint tehát az,
hogy ezuttal Bánk, „midőn meggyalázott becsületeért boszut áll,
egyszersmind meggyalázza mind azt, a min becsülete nyugszik.“
Kisértsük meg kivenni Bánkból azt, a mit Gyulay ignorál: nem a férjet,
hanem a nagy szerelmet: mivé lesz ez az elmés és erős tragikum? A
gyalázatot megtorolta, a király bocsánatát megnyerte, feleséget, ha épen
kell neki, majd talál másikat. Cselekedetével, melyet meggyalázott
becsületeért, hozzá a jó emberek és hű alattvalók tapsai mellett
követett el, semmiféle méltóságát – a jók világi itélete szerint – meg
nem gyalázta. Peturtól kezdve végig az egész hazafi-párt minden tagja
megtette volna ugyanazt. Az, hogy Bánknak személyes sérelme járult a
többi biztató okokhoz, – az mindössze csak egy okkal több ő rá mint
másokra nézve, semmi más. A hős különösebb tulajdonsága nélkül ez egy
politikai gyilkosság lett volna, melynek elkövetőjét személyes okok is
sarkalták. Érte a hatóságokkal – a király saját személyében – leszámolt
az illető: ez a része a dolognak el van intézve; a nádorból, lovagból,
államférfiuból, megsértett férjből nem került ki a tragoedia. A
tragoedia a szerelmes Bánkból került ki. Ezt a részt nem intézhette el
senki. Feleségében, a kit imád, meggyaláztatván, belesodortatott a
tragikus helyzetbe. Tragikus helyzetnek nevezem azt, melyben a hős oly
feladat elé állitatik, melyet se megtennie se meg nem tennie saját
erkölcsi és anyagi veszte nélkül nem lehet. Ha megteszi, ha nem teszi,
saját erkölcsi nagyságának sulya alatt leroskad, ellenben megtévén,
saját elvesztével megszüntette a fenálló erkölcsi rend egy bonyodalmát,
helyreállitotta rendes uralmát. E helyzetek azonban, melyek nem is
mindig oly szembeszökők és tiszták mint Bánkban és Hamletben, nem
magokban véve tragikusok, hanem mindig csak viszonyitva hőseikhez, mint
kiváló egyéniségekhez. Tehát nem a tettben (vétségben) nem is a
helyzetben rejlik a tragikum, hanem az egyénben.
Hány ember felesége esik a csábitásnak vagy erőszaknak áldozatául a
nélkül, hogy tragoedia lenne az esetből. A szerelmes Bánk bán kell oda
férjnek, hogy a helyzet tragikus jellemet öltsön. Száz férj eltüri a
helyzetet, vagy kárpótlást keres és talál, vagy oly nemét választja a
boszunak, a melylyel czélt ér koczkázat nélkül. Bánk ellenben és vele a
tragikus jellemek, ezt a helyzetet el nem viselhetik, az türhetetlen
rájok nézve, az élet teher nekik, megfogják, mint Sámson,
exisztencziájok oszlopait, megrázzák és magokra döntik. Meggyalázott
becsülete, megrablott szerelme boszuért kiált: de a boszuval mit se
nyerhet: becsületét és szerelmét legkevésbé, a megoldás tehát a
katasztrófa: a boszu és pusztulás és az erkölcsi rend, mely Gertrudis
uralma által s nem Bánk gyilkossága által ki volt vetve sarkaiból,
helyre zökken a hős elterült testén keresztül. Ez tehát Bánk tragikus
sorsa: hogy a világ kizökkent sarkaiból, kárhozat, hogy ő választatott
ki helyretolni azt! Ha boszut nem áll is, hogy talán megfosztatik az
alkalomtól vagy más okért, tragikuma mint történeti alaké, teljes; mert
boszu nélkül is erkölcsileg elveszti Melinda ilyetén elvesztésével, a
mit elveszit a drámában a végrehajtott boszu után tettleg. És ha –
tegyük föl – Gertrudisz bünös volt és Endre nem különb feleségénél, Bánk
boszuja sikerül, a lázadás hasonlóképen, (mert mindez nem lényeges) és
Bánk nem csak megalázást nem szenved, hanem a győztes magyar párt által
királynak tétetik meg: mi lesz akkor?
Ugyan az, a mi most. Hozni fogja Tiborcz egy saroglyán Melinda
holttestét és Bánk eldobván királyi pálczát, koronát, mindent, oda fog
borulni és orditani fog fejét görgetve a föld porában:
„Nincs a világon vesztes, csak én,
Nincs árva, csak az én gyermekem!“
Tragikuma tehát nem abban rejlik, hogy boszut állván meggyalázott
becsületeért, meggyalázza mindazt, a min becsülete nyugszik. Ezt lehet
tragikus sorsának nevezni; tragikuma abban rejlik, a mi mindenkor a
tragikum: nagy lelkében, nagy indulataiban, erkölcsi és érzelmi
nagyságában, a melynek konfliktusa nem oldható meg se alkuval, se
igazságszolgáltatással; a mely jogait a társadalmon, intézményein és
emberein saját erejével, nagysága sulyával, egyénisége hatalmával
keresi.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Gyulay Pál szellemes antithezisei Beőthy Zsoltot sem elégitették ki.
Gyulay Pál, ugy mond ő, nem fektetett kiválóbb sulyt Bánk kegyetlen
helyzetére. „Attól a körtől, igy folytatja, mely ellenébe hat,
jellemének minden szála, lelkének minden oldala, belső világának minden
érzékeny pontja sérelmet szenved, mely visszahatásra, végletes kitörésre
ingerli.“
E mondat közeledik, de csak bátortalanul ahoz, a mit én más helyen
mondottam, a mi ellen azonban Beőthy Zsoltnak megjegyzése volt. Én azt
mondám, hogy „Bánk tragikuma, a mely megsemmisülésre viszi őt, az ő nagy
szive, nagy szerelme, becsülete, hüsége, idealizmusa abban a szivtelen
és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a
kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikai hőst.“
A különbség kettőnk közt az, hogy én a hős nagy voltát és nyomorult
környezetét, a vele szemben álló erkölcsileg elfajzott hadat
lényegesnek, magának a tragikus momentumnak nézem, Beőthy Zsolt csak
magyarázó, figyelemre méltó körülménynek, a tragikai momentumot a
vétségben látván, melyre Bánkot sérelmei ragadják. Ez inditotta őt
nyilván velem szemben a következő megjegyzésre:
„Az a világ ugyanis, mely Bánk bánt megbuktatja, összeségében tekintve,
épen nem az a nyomorult világ, melynek jellemezve van. Nem csak
Gertrudisz és köre, a merániak és jött-mentek teszik ezt a világot,
hanem alkotják, még pedig jelentékenyebb s végül uralomra jutott
részében: egy gyönge, de nemes hajlamu király és udvara, jó hazafiak és
hű jobbágyok.“
Nem állok meg annál, hogy Gyulay hibája, hogy a Bánkra ható hadat nem
elég figyelemben részesitette, enyim meg az, hogy nagyon is nagy sulyt
fektettem reá, Beőthyé lenne az igazság, mert középuton jár; hanem
kiragadom az idézetből a szükséges szót: „végül uralomra jutott
részében“ alkotja ama világot a jók és hűk társasága. Igy van valóban.
Ezek csak a katasztrófában jutnak szóhoz, addig nem léteznek vagy
hatalom nélkül valók az erkölcsileg nyomorultakkal szemben. És végül is:
mi által jutnak uralomra, a döntő szóhoz? A tragikai áldozat által, mely
a közrend kifordult erkölcsét ismét egyensulyába visszahelyezi és
biztositja uralmát, szóhoz, hatalomhoz juttatja a jókat. Ez az eredménye
annak, hogy Bánk a boszu müvét végrehajtotta. Ez az ő diadala, mint
minden tragoedia megnyugtató vége, a kiengesztelő momentum tárgyi része.
Ez Bánk mint áldozat nélkül meg sem történt volna.
A jók e nélkül vagy polgárháborut, zendülést támasztottak, vagy tovább
is a „sötétben bujkáltak“ és részben idegen földön hadakoztak volna. Ha
minden jó, minden becsület, minden hazafiság bujkálni, türni, hallgatni
nem lett volna kénytelen, akkor az a kor elmult volna a nélkül, hogy az,
a kiben e tulajdonságok a nagyság mértékével éltek, tragikus hősévé lett
volna amaz időnek. Vagy megforditva: Ha a szerelem, becsület, hazafiság,
igazságszeretet annak személyében nem sértetik meg a trónra jutott
feslett erkölcsök által, a kiben e tulajdonságok a nagyság mértékével
éltek: akkor a kor elmult volna a nélkül, hogy a nemesebb szerelem,
hazafiság és becsület a magyar királyi udvaron jogaihoz juthattak volna.
A kérdés ez: Bánk azért lesz-e tragikus jellem, mert – Beőthy szavai
szerint megsérti, kitörésével kihivja maga ellen mind az erkölcsi
hatalmakat, melyeket eddig szolgált, avagy megforditva: azért hivja-e
ki, azért sérti-e meg, mert tragikus jellem? Én ez utóbit vélem s
állitom: duo dum faciunt idem, non est idem. Két ember ugyan azt a
vétséget követheti el: az egyikből lesz tragikus hős, a másikból nem
lesz tragikai hős. A vétség nem dönt, a vétség nem lényeges, tragikai
vétség oly értelemben, mint tanittatik, nincsen. Az csak egy fölvett
ismert mennyiség egy egyenlet megoldására, a mely e szám beállitásával
könnyünek, nála nélkül lehetetlennek látszott. Én azonban azt hiszem,
hogy ez a mennyiség nem szükséges az egyenlet megoldásához.
*
Azt mondja azonban Beőthy Zsolt ur, hogy ez nem mathematikai egyenlet,
hanem lélektani és eszthetikai szükség.
Mi? Hogy nagysága nagy vétségre ragadja s ezért bünhődik? – És a kit
nagysága kisebb vagy épen kis vétségre ragad, és mégis ép ugy bünhődik?
Mindegy-e a nagy vétség és a kis vétség egy azon eredménynyel: a
tragikai bukással? Mert a hol bünről és büntetésről van szó, ott
mértéknek kell lenni, hogy emberi felfogás szerint igazság is lehessen.
Ha egy tragikus hőst a vétsége qualifikál azzá, akkor a tragikus
bukásnak a vétség aequivalensét kell mutatnia, ha lázitó nem akar lenni
az emberi érzelmekre nézve.
Két ellenvetés kér e helyen különösebb figyelmet. Az egyik az, hogy ha
az erkölcsi világrend meg van sértve, a sértés mérve már nem jöhet
tekintetbe. Embert lehet kevésbé vagy erősebben sérteni, a polgári
intézményeket szintén; de az erkölcsi világrend legkisebb megsértése,
vakmerő kihivása már maga oly sérelem, a mely a katasztrófát provokálja,
a kiengesztelés tragikus áldozatát megköveteli. De ez a magyarázat egy
erkölcsi világrendet föltételez, a mely nem létezik. Hol szünik meg a
hős embert és intézményt sérteni és hol tér az erkölcsi világrend
megsértésére? Ezt kellene kimutatni tudni a tragoediákban, mert ott lép
– e magyarázat szerint – akczióba a tragikum. Mely vétségek sértik és
melyek nem sértik az erkölcsi világrendet? A velenczei kalmárban, a Téli
regében és sok más jó darabban nyilván nincsen sértve az erkölcsi
világrend, nyilván nincs tragikai vétség, bár vannak ép olyan vétségek,
a melyek más darabokban tragikai bukásokat előznek meg és tragikai
vétségek gyanánt szerepelnek. Mi az az erkölcsi világrend, a melyről
itt, a vétségek tanában szó van, mely azonban se mint személy, se mint
testület, se mint intézmény nem létezik. Kodexe nincsen, a hol az ellene
elkövethető vétségek osztályozva lennének. Az erkölcsi világrend egy
fogalom, a melynek tartalmát teszik ama törvények, melyek szerint az
isten teremtette világ mint erkölcsös alkotás létezhetik. E törvényeknek
része minden szabály, törvény és intézkedés, mely emberek által jogosan
alkottatott a végből, hogy az emberek rendeltetésök szerint élhessenek;
része e törvényeknek az erkölcsi tanitások és igazságok egész sora, a
mely nincsen a polgári törvénykönyvben kodifikálva. E két csoport
bármely tanitásának vagy czikkelyének a sérelme egyszersmind sérelme az
erkölcsi világrendnek, azaz vétség ellene. De jaj volna, ha a tragikai
nemezis jogkörébe jutna mindenki, a ki vétkes lesz ellene. Szerencsére
az életben és utánzásában: a művészetben állandó háboruban látjuk az
embereket az erkölcsi világrend ellen a nélkül, hogy az ellene
elkövetett vétség azonnal rájok szabaditsa a tragikai furiát. Sőt
ellenkezőleg, azt látjuk, hogy nem egy vétség, de a vétségek egész sora
után is lehető egy barátságosabb kiengesztelés, egy boldoguló fordulat.
Az erkölcsi világrend mint ilyen senkit sem tapos el vétségeért.
Társadalmi bitorlói, állami képviselői: azok igen. Az előbbi igazsággal
és igazság nélkül egy-egy közvélemény képében; az utóbbi szintén
igazsággal vagy igazság nélkül, de rendszerint mérték szerint mérve bünt
a büntetéshez. Lehet-e akár az egyik, akár a másik a költészet föladata?
Költészet lesz-e az, a mely mint egy fölzaklatott vagy fölháborodott
közvélemény gázol kiszemelt áldozatán keresztül, ha vétkes, ha nem, ha
kis vétkü, ha nagy vétkü? – Avagy költészet-e másfelől az, a mely mint a
biró, paragrafusok szerint enyhitő és sulyositó körülmények
meglatolásával szolgáltat igazságot? Nem az, sem az egyik sem a másik,
legkevésbé tragikus költészet. Lehet egyes esetekben érdekes, izgató,
művészi eszközeivel hatásos másolása az életnek, de nem lesz művészi
utánzása. A való az, hogy az elmélet, a mely a vétségre redukálja s arra
fekteti a tragikum megfejtését, egy aránytalanságot állit meg bün és
büntetés közt, a mely erkölcsi fogalmainkkal ellenkezik. Az, hogy
sértett fél gyanánt az erkölcsi világrendet szerepelteti, nem enyhiti
tanitása kártékony voltát. Az erkölcsi világrendet emberek képviselik,
igen gyakran minden erkölcshöz méltatlanul, igen gyakran ugy, hogy semmi
közük az erkölcshöz, és az erkölcsi világrendet velök szemben jogaihoz
juttatni épen ellenfelök: a tragikai hős feladata. De ha egy absztrakt
erkölcsi világrendet kell is képzelnünk, mint a hogy tőlünk kivántatni
látszik, akkor róla való fogalmaink épenséggel igen kevéssé lesznek
megtisztelők rá nézve, ha a poetai remekművekből azt kell megtanulnunk,
hogy kis sértés, nagy sértés, sőt becsületes ember (Hamlet, Bánk) és
gazember (III. Rikhárd) az mindegy neki: egyformán bánik el velök
különböző vétségökért. Az erkölcsi világrend tehát mint sértett fél és a
vétség mint sértés magyarázatnak elégtelen és tökéletlen, tanitásnak
pedig demoralizáló, mert egy azon, sőt még forditott arányu bünhödéssel
sujtja azt, a ki gyötrelmes önvédelemben vét ellene mint Bánk bán, és
azt, a ki pokoli kedvteléssel paczkáz rajta mint III. Rikhárd.
*
A másik ellenvetés az, hogy az épen a misztikus és megfoghatatlan a
tragikumban, hogy kis okok, kisebb vétségek is oly végzetes
következményekkel járnak. Ez természetesen, nem magyarázat, sőt
épenséggel csak egy misztikus mondás ott, a hol a magyarázat megáll.
Valami misztikus, csodás, természetfeletti van a tragikumban; de nem az,
hogy kis vétségek nagy bünhödést vonnak a vétkező fejére. A hol okról és
okozatról van szó, ott nem akarok miszticzizmusról hallani. A hol a
vétség az ok, a bukás az okozat, ott elbirálásom utját nem szabad
elállania egy megfoghatatlanságnak. Nem türöm a spanyolfalat, hogy
takarja az ok és okozat közti elégséges összefüggés hiányát. Vagy
elégséges oka a vétség a bukásnak, vagy nem A hol elégséges, ott el van
a műbiró miszticzizmus nélkül is; a hol nem elégséges, ott optikai
csalódásra van szüksége, tehát ráveti elméletére a miszticzizmus
félhomályát, mely kedvez az optikai csalódásoknak. De mire jó az oly
elmélet, mely egy elhatározó momentumban, mikor végső kideritését várná
az ember a fogalomnak, a kérdésre a nagyobb világosság helyett inkább
nagyobb homályosságot vet: a miszticzizmus homályát.
A tragikai vétség a legjobb esetben egy puszta szó, a melylyel a
tragikus fejlődés valamely stadiumát, egy tán fontos momentumát
megjelölni lehet a nélkül, hogy jelentősége ennél több, e momentum más
momentumoknál mindig fontosabb is lenne; a nélkül, hogy a tragikum
alkotó fogalmához tartoznék, a nélkül, hogy mint már megjegyeztem, a
tragikum megmagyarázásához, megértéséhez szükségünk lenne rá. A
tragikumról lehet beszélni, mivoltát föl lehet fejteni, lényegét ki
lehet deriteni e szó és fogalma segitsége nélkül. E szó ellenben könnyen
magyaráz egyes eseteket, de ép oly megfoghatatlannak talál másokat és
mindenkor könnyen zavarja meg a tragikum fogalmát magát.