A drámai műfaj két válfajának egy lényeges különbsége ennyiben
megtaláltatott volna; de persze, a tragoediára nézve ez csak egy
negativum, csak annyi, hogy a tragoedia megoldásában nem az a faja
szerepel a költői igazságszolgáltatásnak, a mely más, nem tragikus
összeütközéseket helyesen old meg; a tragikus konfliktus egy
katasztrófát idéz fel, a mely rendszerint sujtóbb, rombolóbb, mint a
mennyit a mű anyagából szedett okok igazolnak, néha pedig megforditva is
áll a dolog. Nem mintha fejleményeiből az oki összefüggés hiányoznék;
nem az okoknak van voltaképen hija, hanem csak a bűnösségnek. Okozva van
a katasztrófa, de érzésünk szerint megérdemelve nincsen; vagy esetleg
megforditva ugy kell mondanunk, hogy büntetésnek kevés, ha természetes
és elég is okozatnak. Avagy melyik néző nem ohajtott még Romeonak boldog
lakodalmat? Hamletnak szerencsés sikert ádáz mostoha apja ellen? Ki meri
mondani, hogy Bánk más, jobb sorsot nem érdemelt? Avagy van-e, a ki ne
kevesellené III. Rikhárd büntetését egy halállal, hozzá a harcztéren!?
A különös az, hogy e művekben a megoldást minden óhajtásaink mellett is
helyesnek, kielégitőnek érezzük a nélkül, hogy fogalmainknak a bünről és
megillető büntetéséről megfelelne. Sejtenünk kell, hogy van valami a
tragoediákban, a mi e meghasonlást kiegyenliti, valami a mit meglátni,
megtapogatni nem lehet, a mi azonban érezhetően gyakorolja reánk hatását
s közreműködik ahoz, hogy ilyetén megzavart erkölcsi egyensulyunkat
helyreállitsa a válságban, melylyel a mű megoldva van. E rendkivüli
hatalom neveztetik tragikumnak. A tragikum, az a tényező, a mely az
igazságtalanságot megfosztja fulánkjától s kiengeszteli a lelket az
aránytalanságokért, melyek valamely hős sorsában tapasztalhatók bünét és
bünhödését tekintve. Mert a sokat emlegetett „erkölcsi világrend“
megbontása nem egyéb, mint a föllépés, a harcz, a lázadás élőszabályaink
tömege ellen; a megoldás, a kigázolás ebből a bünhödés vagy jutalom
büneink vagy erényeink értékeig. A hol ez nincs meg, ott a világ rendje
megbontásával egyszersmind a magunk erkölcsi egyensulya is megbomlik s
nyugalmába egy más erő által, egy rendkivüli erő által kell hogy
visszahelyeztessék. E rendkivüli erő a tragikum. Hogy mi Romeonak és
Juliának jobb sorsot kivánunk, hogy szivesen lennénk büntársuk is az ő
vétkeikben, hogy jobbra segitsük, hogy vétkeikhez képest nagyon
elviselhetetlenül sulyosnak találjuk bünhödő katasztrófájukat és mégis
kiengesztelődünk, megbékülünk a kegyetlen fordulattal: ebben rejlik a
tragikum. Hogy alig várjuk már, mikor böki le Hamlet a királyt, hogy
pártfogásunk, tapsunk és tetszésünk mellett végezi minden dolgát, hogy
igazságérzetünk mindig az ő részén áll, és mégis elveszni látjuk s
mindazonáltal megnyugszunk sorsában: ez a tragikum. Hogy III. Rikhárd
vérengzései, kegyetlenségei, képmutatása, csalásai, frivol czinizmusa
folyton bánt, folyton sért, folyton lázit bennünket; hogy száz halált
kivánunk neki büntetésül és mégis szánalommal és megnyugvással tölt el
bennünket elbukása: ez a tragikum.
Természetesen, ez a tragikum csak mint hatás Hogy mi az, a mi e hatást
gyakorolja: azt még kell megkeresni. Általánosan el van terjedve az a
felfogás, hogy e hatást is a vétkezés és az érte való bünhödés szüli, és
igen előkelő szellemek tanitják eztet. Én ellenben azt vélem, hogy épen
az a sarkalatos különbség tragoedia és komoly dráma közt, hogy az
utóbbiban a megoldás, a költői igazságszolgáltatás a bűn és büntetés
közértetü felfogása szerint történik, a tragoediában ellenkezőleg a
katasztrófa nem a bünhödés, nem a vétségekért való bukás jellemével bir.
A bukás forrása más, okai mások, erkölcsi tanulságai mások és más a
hatása is a tragoediában.